„A könyv tele van traumatikus élmények feldolgozásával, alapvetően szinte csak ilyenekből áll, de azt fontosnak tartottam, hogy a kötet végére ezt már ne fokozzam, és felmutassak valami mást” – mondja az író, költő, akinek rövidesen megjelenik legújabb, A felhő, amelyről nem tudott az ég című verseskötete.

Hosszú évek után jelenik meg új köteted, noha előzőleg viszonylag gyakran adtál ki verseskönyvet. Mi történt, hogy ez a folyamatosság megszakadt? Mi történt, amíg nem a kötetben gondolkodás foglalkoztatott?

Verseket folyamatosan írtam ennek bizonyítéka ugyebár maga a kötet , de kétségtelen, hogy az elmúlt években sokkal kevesebbet. Viszont 2002-es Milyen mezben, milyen mezőn megjelenése után belefogtam Az alkony fokozatai című, 1946-ban játszódó történelmi regény megírásába. A könyvet úgy három évig írtam, ahogy szintén három évet dolgoztam A szív határai című regényen is, és ennél is több időt úgy négy évet foglalkoztam az Étvágy az imákra című regény megírásával. De ebben az időszakban írtam a Táskarádió című popesszéket tartalmazó kötetet a Rózsavölgyi Kiadó felkérésére, ekkor készült a Szivárvány Nagyáruház bővített kiadása. Ha folytathatom a leltárt, akkor szintén az elmúlt 18 évben jelent meg egy válogatott és részben új verseket tartalmazó Képzeld magad az én helyembe című verseskötet. Írtam egy drámát is Inzultusok címmel, ami egy antológiában olvasható, de szintén ehhez az időszakhoz köthető a Rock & Roll Áruház című kötet, amely az 1956 utáni magyar divat történetét vázolta fel a kétezres évek elejéig. A középpontban az ifjúsági szubkultúrák álltak. Elkészült Tóth Eszter Zsófiával a Kádár-kori fogyasztástörténetet feldolgozó kötetünk, a Csemege ajándékkosár, és a magyar kerékpározásról is írtam egy kötetet, Tekerj! – Avagy a szabadság enyhe mámora címmel, a Fortepan gondozásában. Közöm van még egy interjúkötethez és írtam három rádiójátékot. Visszatérve a versekre: a kilencvenes években valóban minden ezekről szólt, még most is találok régi könyvek, képeslapok, levelek között felejtett cetliket, szalvétadarabokat, amikre verseket írtam. Ez az intenzitás már valóban nem jellemez.

Nincsenek ujjgyakorlatok, csak akkor írok verset, ha nem tudok szabadulni egy-egy erős élménytől.

Követ-e valamilyen koncepciót a kötet, építkezésében mi volt a lényegi szempont?

Mivel úgymond „krisztusi korban” kezdtem el írni, az „emberélet útjának felén”, így adódott az Isteni színjáték megidézése. De nem akartam ezeket a motívumokat direktben felrakni, nem akartam, hogy bármi is megkösse a kezem, ezért inkább csak finoman teszek utalásokat erre. A könyv tele van traumatikus élmények feldolgozásával, alapvetően szinte csak ilyenekből áll, de azt fontosnak tartottam, hogy a kötet végére ezt már ne fokozzam, és hogy felmutassak valami mást.

A kötet több versében a tárgyak fizikai elváltozásain keresztül kapunk utalást a mentális vagy életszakaszokhoz kötődő átalakulásokra. A tárgyakon, tájegységeken át jobban lekövethető az idő eszeveszett múlása, a múlásunk?

A tárgyaknak valóban megkülönböztetett fontossága van az életemben, katalógusszerűen gyűjtöm azokat már kamaszkorom óta. Az étkezőnkben van egy vitrin a legfontosabbakból, itt állítottam ki gyerekkori játékokat és híres kávéházak csészéit, de egy szekrényben külön gyűjtöm a gyerekkorom mesekönyveit, ifjúsági regényeit, rockzenével foglalkozó könyveket, valamint az egykori általános iskolás tankönyveim, füzeteim és bélyegalbumom is. Édesanyámnál vasalva ott állnak egy szekrényben a gyerekkorom ruhái – részben ezeket felhasználva írtam a Rock & Roll Áruház című kötetet. Na jó, nem mindent őrzök már meg, a közelmúlt tárgyait, műszaki cikkeit, használt, elkopott ruháit már kidobtam – igaz, előtte a fontosabbakat lefotóztam. 1981 óta gyűjtök vinyl lemezeket és természetesen koncertjegyeket is. A tárgyak afféle bizonyítékok, velük könnyebben előhívható az eredeti élmény, és mivel az egyik kedvenc úri passzióm a rekonstrukció, elengedhetetlenül fontosak.

Fotó: Gáll Csaba

Előző, 2011-ben megjelent, Képzeld magad az én helyembe című köteted nyitóverse a Maradt a szégyen, amely kisebb módosításokkal, de a mostani kötetben szintén szerepel.

Ez a kötet egyik kulcsverse, bizonyára az öt legfontosabb vers között van, amit valaha írtam. Identitásvers, megvolt ebben a kötetben is a helye – immár az új könyv utolsó harmadában. A 2011-ben megjelent könyv alapvetően válogatott verseket tartalmazott, de mivel egyfajta „visszaút az időben” koncepció jegyében fogant, így beletettem néhány új verset is, hogy legyen honnan elindulni. Így szerepeltettem a Maradt a szégyent is, amit – némi módosítással – beletettem a Felhő-kötetbe.

A kötetben helyet kapott A híd című vers, ami bekerült egy irodalmi tankönyvbe. Könnyű megemészteni a diákoknak egy kortárs szöveget, van elég kapaszkodójuk hozzá?

Szerintem semmivel nem nehezebb megérteni egy kortárs szöveget, mint mondjuk egy 1945 előttit. Azok a kapaszkodók, amiket egyébként megtanulnak a diákok, elégségesek a kortárs versek megértéséhez. Sőt, nem is kellenek különösebb stúdiumok,

egy szöveg vagy hat, vagy nem, ugyanúgy, ahogy egy népdal is.

Nagymamám egyszerű asszony volt, nyolc osztállyal, de amikor hallotta a rádióban a Nem tudhatomot, láthatóan elérzékenyült.

Fotó: Gáll Csaba

Egyik, korábban megjelent versesköteted fülszövegén zakóban, antik bútorok környezetében szerepel rólad fotó. A munkáid ismeretében mintha egyszerre vonzódnál a polgári világ és a Kádár-rendszer relikviái iránt. Nincs ebben ellentmondás? Hogyan egyeztethető össze a kettő?

Nincs ebben ellentmondás. A Kádár-kor formavilága részint független a szocialista állampárttól, alapvetően nyugati modern trendjeit követte le egy presszó és egy buszállomás is. A Kádár-kor önmagában végtelenül taszító, csak a gyerekkorom világa miatt izgalmas, ami egy adottság, de magával a rendszerrel szemben semmiféle nosztalgiám nincs természetesen. A polgári világgal kapcsolatban már lenne, ha éltem volna, mondjuk, a húszas években. Nyilván az ember képzeletét alaposan megmozgatják az 1939 előtti idők, az art deco, a Bauhaus, a korai modern formavilága. Mindenki alkotott magának erről a korszakról egy szerethetően hamis illúziót, aminek középpontjában a hétköznapi létezés és a művészetek meghitt viszonya áll.

Abban az időszakban indultál, amikor többek között Térey János, Peer Krisztián, Kemény István, Bartis Attila, Kun Árpád, Wirth Imre. Ha visszagondolsz, milyen volt akkoriban az irodalmi élet, van-e valami, ami a kilencvenes évek elején nagyon megvolt és a jelenkorból szörnyen hiányzik?

A hit, az például nagyon is megvolt.

Hit abban, hogy a versekkel, a prózával tényleg meg lehet karcolni a világot.

A kilencvenes években még úgymond vérre ment a kortárs irodalom. Én például az életemet tettem föl rá, és nem biztos, hogy jól tettem. Tápláltunk egy illúziót, mintha lehetne létforma az írás. Ma már tudjuk, ez a kilencvenes években sem volt fenntartható. Nem is értem, miért volt fontos 1992-ben, hogy a New York Kávéházban igyam meg a kávémat, miközben előtte egy aládúcolt ház fagerendái között ettem meg két kiflit és egy Orsi baromfi májkrémet.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Több kulturális portálnál is dolgoztál. Az eltelt időszak tapasztalatai mit mutatnak, milyen az itthoni kulturális élet, mennyire nyitott és progresszív? Európa kulturális térképén hol helyeznéd el Magyarországot?

Nehéz általánosságban beszélni erről, a fontos művek politikai rendszerek, és azt azokat működtető apparátusok nélkül is megszületnek. Ha egy írónak van egy főállása aminek nincs köze a szépirodalomhoz, de el kell tartania a családját , nos, írni akkor is tud, legfeljebb kevesebbet. De hát nem is kell minden évben kötettel jelentkezni. Nekem például most, 18 év után lesz verseskönyvem. Néha elgondolkodom, hogy ha a több száz cikk helyett mondjuk regényt tudtam volna írni, akkor jobb lett volna-e nekem. Nos, persze, jobb lett volna, de ami igazán fontos, az megszületett, és megszülettek olyan dolgok is, amelyek nem is voltak fontosak. Hogy a kulturális élet, mint rendszer mennyire nyitott, azt nem tudom, de azok az alkotók, akiket ismerek, nos, ők azok.