Amikor boldog vagyok, szívesen hallgatom a csöndet

Iván Sára a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán végzett, majd operaének szakon szerzett mesterdiplomát. 2017-ben felvették a bolzanói Conservatorio Claudio Monteverdi zeneszerzés szakára, két évvel később pedig a stockholmi Royal College of Music – Kungliga Musikhögskolanban folytatta tanulmányait. 2022-ben, Bolzanóban zárta le a tanulmányait. 2021 óta a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház társulatának tagja, karmesterként, korrepetitorként és zeneszerzőként működik. Az azóta eltelt idő során egyebek mellett olyan darabokban tehette próbára magát, mint A csengő, a Bánk bán és a Gianni Schicchi című operák, a Cirkuszhercegnő és a Luxemburg grófja című operettek vagy az Elisabeth, a Kőszívű és a Meseautó című musicalek.

Legyen szó akár a karmesterségről, akár a zeneszerzésről, szerinted a veleszületett tehetség a perdöntő, vagy minden tudás elsajátítható az iskolapadban is?

A mi szakmánkban nagyon sok szempontot kell figyelembe venni. Igen, fontos a tehetség, vagy inkább úgy fogalmaznék: az egyéniség, a különleges látásmód. Akárcsak a rátermettség vagy a jó stílusérzék. Emellett azonban persze elengedhetetlen az elméleti és gyakorlati tudás is, hogy megismerjük és megtanuljuk használni azokat az eszközöket, amelyekhez akár komponálás, akár dirigálás során nyúlhatunk, és amelyektől adott esetben el tudunk térni. Ezek együtteséből születhetnek maradandó alkotások.

Azt tartja a mondás, hogy a tehetség utat tör magának. Nálad igen hamar utat tört, hiszen 17 évesen megírtad életed első operettjét. Mi ihlette?

Édesanyám ugyancsak zenész, és mindig is imádta az operettet: nálunk a csapból is operett folyt. A zene kisgyerekkorom óta a mindennapjaim szerves része, de mivel eleinte rendőrnyomozónak készültem, a zenei általános iskola után normál gimnáziumba kerültem. Ott azonban  nagyon hamar megéreztem a zene hiányát: rettenetesen hiányzott a kóruséneklés, a zongoraórák, a zenetanulás. Abban az osztályban egyáltalán nem találtam a helyemet. Ebből a lelkiállapotból dal született, amely az egyedüllétről szólt. Az volt az első kompozícióm. Később pedig átjelentkeztem a konzervatóriumba, ahol újra mindennap muzsikaszó vett körül. Továbbra is írtam dalokat, de szerettem volna összetettebb történetet megfogalmazni a zenével, ezért megírtam az Ez történt Bécsbent. Az operettet általában vidám műfajnak tartják, szerintem viszont humorral fűszerezett ugyan, de világraszóló drámákat rejt magában. Éppen azért áll hozzám közel, mert noha teli torokból azt harsogja, hogy jó élni, fajsúlyos része is van.

Az operetted nagyot ment: több helyen is bemutatták, és ráadásul a hazai operaélet olyan szaktekintélyének javaslatára, mint Kesselyák Gergely karmester.

A gyerekkórus tagjaiként gyakran szerepeltünk a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán, ahol többször találkoztunk Kesselyák Gergely karnagy úrral, aki számos előadást dirigált ott. Abban az évben épp a Kerényi Miklós Gábor által rendezett Carmenre készültünk, és a próbák közben az operetten dolgoztam, a karnagy úr pedig rám szólt, hogy legyek szíves a pad alatti firkálást befejezni. Ennek nyomán kezdtünk el beszélgetni. Megmutattam neki, mivel foglalkozom, és érdekesnek találta. Olyannyira, hogy azt mondta, a következő évre fejezzem be a művemet. Amikor elkészült és megnézte, érdemesnek találta arra, hogy színpadra kerüljön, így az ajánlásával a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának ének szakos hallgatói vizsgaelőadása lett. Aztán meghívta az az évi Bartók Plusz Operafesztiválra, a kibővített verziót pedig a Szegedi Nemzeti Színházban is bemutatták. A mai napig hálás vagyok azért, hogy elindított a pályán.

Jogot szerettél volna tanulni, aztán rendőrnyomozói karrierre vágytál. Hogyhogy nem azonnal a zene irányába indultál el? Az édesanyád nem jelentett követendő példát számodra?

A volt karatemesterem nyomozó volt; valószínűleg innen ered, hogy az a szakma és minden velejárója érdekelt. Annak érdekében, hogy nyomozónak tanulhassak, a jogi egyetem is szóba jött. A zenéről azonban nem voltam hajlandó lemondani. A két pálya iránti vágy egészen hosszú ideig párhuzamosan volt jelen az életemben, olyannyira, hogy annak idején mind a két egyetemre beiratkoztam egyszerre.

Mi jelentette aztán a nagy fordulópontot?

Napra pontosan emlékszem a dátumra: 2010. január 22-e volt, a Kisszínházba mentünk édesapámmal Rossini Ory grófja című operájának előadására, amelyben édesanyám is szerepelt. Még az is megmaradt bennem, hogy egyáltalán nem volt kedvem menni, sőt rosszalkodtam is: beültem az első sorba, ami nem volt a részemről túl ildomos. Aztán megtörtént a csoda, amit ma sem tudok szavakba önteni! Attól kezdve, hogy szétment a függöny, olyan harmónia és különleges érzés kerített hatalmába, hogy az leírhatatlan. Rossini zenéje és a szereplők által nyújtott varázslat megbabonázott, és azt mondtam: „Igen, ezt szeretném!”

Édesanyáddal azóta is bizalmas, jó a kapcsolatod. Szoktatok szakmázni?

Édesanyámnak ez a 45. évada Szegeden, Pál Tamás karnagy úr vette fel a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Mivel szinte a teljes zenei repertoárt ismeri, sokat tud nekem segíteni, és ő az egyik legfontosabb kritikusom. Kisgyerekként nehezen fogadtam a kritikát, de most, a munkám során már tapasztalom, hogy számos dolgot továbbviszek abból, amit anno újra és újra elmondott nekem a zongoránál. Az előadásokat mindig megnézi. Olyan is volt már, hogy a főpróbahéten kértem ki a véleményét. Fel szokta hívni a figyelmemet bizonyos dolgokra, amelyeket, bár nüanszoknak tűnhetnek, az előadás szempontjából fontosnak tartok. Igyekszem mindig tökéletességre törekedni, és jó érzés, hogy az édesanyámnak szakmai kérdésekben is kikérhetem a véleményét.

Többször, több helyen elmondtad, hogy az operett a kedvenc műfajod. Ez nem változott az idők során? Például a kecskeméti színházban eltöltött évek alatt, ahol sokféle műfajba belekóstolhattál?

Kezdetben valóban az operett és az opera volt a fő irány. A tanulmányaim kezdetén Például még hadilábon álltam a kortárs zenével. Ez azóta megváltozott: mára már a mindennapjaim része. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban a Szente Vajk által rendezett Elisabeth volt az első darab, amelyben az elejétől a végéig részt vettem. Az életre szóló élményt adott. Amióta a kecskeméti színházban dolgozom, több musicalben működtem közre. Egyre közelebb érzem magamat ehhez a műfajhoz is. Mindegyik műfajt nagyon szeretem, és inkább a hangulatomtól függ, hogy az adott pillanatban épp melyikben érzem magam picit jobban. Egy biztos: ha csak az egyiket csinálnám, hiányozna a többi.

Egyébként az Elisabethtől a sok csoda mellett fájó élményt is kaptam. Amikor a Mama, mondd, hol vagy? című számot próbáltuk, rám törtek az emlékek, és nem tudtam bent maradni a próbán. Nemrég halt meg ugyanis a nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám, sőt még annál is közelebb: eszményi kapcsolatunk volt. Noha sajnos súlyos betegségekben szenvedett, mindig derűvel viszonyult az élethez, és az utolsó pillanatig élni akart. Az akaratereje hatalmas példát jelent számomra, és az Elisabethre emiatt úgy tekintettem, mintha kicsit róla is szólna.

Még ma is Puccini és Lehár Ferenc a nagy kedvenceid? Voltak-e körülötted olyan szerzők vagy szakemberek, akik formálták a zenei ízlésedet?

Az első katartikus zenei élmény szerintem nagyon meghatározó. Ez az én életemben négyéves koromban Puccini Tosca című operája volt. Sokan gondolták úgy, hogy egy annyi idős gyerek még nemigen tud mit kezdeni a látottakkal, de így utólag visszagondolva is azt mondhatom, hogy megértettem az opera mondanivalóját. Még otthon is sokáig foglalkoztatott a darab. Puccini azóta is az egyik legmeghatározóbb zeneszerző számomra, vagy inkább úgy mondanám: ő és a verizmus korszaka az, amelyet zeneileg a legközelebb érzek magamhoz. Biztosan sok olyan szerzőt tudnék még említeni, akik nagy hatással voltak-vannak rám, de alapvetően úgy gondolom, hogy állandó kutatásban és tanulásban vagyunk, és az a fontos, hogy minél több zenei gondolattal ismerkedjünk meg, és megtaláljuk bennük önmagunkat. Ennek kapcsán eszembe jut egy történet: Pál Tamás karmester úr mesélte egyszer nekem, hogy valami újat fedezett fel Bartók Concertójában, pedig már többször is vezényelte a művet. Csodálatosnak tartom, hogy ő, aki mindent tud a zenéről, továbbra is kutat és kíváncsi marad. 

Szerencsésnek mondhatom magam, mert minden életszakaszomban állt mellettem olyan valaki, akitől bátran kérdezhettem. Ilyen volt a zeneszerzéstanárom, Heinrich Unterhofer, és Emir Omar Saul is, akinél a karmesterséget tanultam, valamint Pál Tamás, Koczka Ferenc, Andrejcsik István és Csengery Adrienne.

Kecskemétre kerülve hogyan boldogultál azzal az érzékeny helyzettel, hogy halála után egy szeretett és elismert karmester, Látó Richárd helyét töltötted be?

Sok szempontból nehéz helyzettel kellett szembenéznem. Egyrészt itt volt a társulat, amely nagyon szerette és gyászolta őt. Másrészt megérkeztem a színházhoz lányként, fiatalként, tapasztalat nélkül, és már az elején nagyon komoly feladatokat kaptam. De azt hiszem, éppen az segített, hogy nem volt időm gondolkodni. Azzal igyekeztem foglalkozni, amit ehhez a helyzethez hozzá tudok adni, és közben messzemenőkig tiszteletben tartottam azt a gyászt, amit a társulat megélt, sőt egyes kollégáim a mai napig hordoznak.

Károly Kati zenei vezető azt mondta, hogy bár fiatal voltál és tapasztalatlan, megérezte benned azt az elképesztő elhivatottságot és mélységet, ami őt is mozgatja. Milyen a közös munka vele és Drucker Péter vezető karmesterrel? Vannak-e éles vitáitok?

Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy Károly Katalin és Drucker Péter szárnyai alá kerültem. Az, hogy évről évre bizalmat szavaznak nekem, lehetőséget kínálnak, hogy megmutathassam magamat, elég ritka jelenség a pályánkon. A velem való törődésük és odafigyelésük lendületet ad ahhoz, hogy bátrabban álljak a pódiumra. Úgy érzem, hogy zenei családot alkotunk a darabokra készülve, amelynek természetesen része, hogy bizonyos kérdésekben a szó pozitív értelmében vitázunk. De közös a célunk, és a közönség tapsának is együtt örülünk. Kecskemét közönségének sokszor percekig tartó álló tapsa komoly visszajelzés számunkra.

Karmesterként mi az ars poeticád? Hogyan  nyúlsz egy műhöz?

Ezen a területen még újszülöttnek tartom magam, egyelőre keresem az utamat. A hangsúlyt a partitúra alapos kielemzésére helyezem: igyekszem körbejárni, megérteni a szerző indíttatását, céljait. A művel foglalkozom, és nem magammal. Azzal, hogy a mondanivalóját az eredeti elképzelésnek megfelelően, hitelesen tudjam átadni.

Ez a szakma meglehetősen maszkulin. Ez soha nem jelentett számodra nehézséget?

Időbe telt, amíg a nők integrálódtak a zenei életbe. Elég csak arra gondolni, hogy valaha a női szerepeket is férfiak játszották a színpadon. Vagy hogy mást ne mondjak, ott van Fanny Mendelssohn esete, akinek a darabjait a fivére neve alatt publikálták. A nőknek küzdelmes volt a korábban férfiasnak titulált hivatásokban megmutatkozni. Mára azért szerencsére már más a helyzet: egyre több női karmester van. Külföldön talán már kevésbé lepődnek meg azon, ha nő áll a pálca végén. Én nem érzek megkülönböztetést.

Vezénylésnél számos külső tényező korlátozza az embert: alkalmazkodnia kell a rendezői vízióhoz, a dramaturghoz, a zenekar adottságaihoz. A zeneszerzés szabadabb műfajnak tűnik, és sokkal inkább szólhat az önkifejezésről, mert saját élményeket is bele lehet csatornázni. A te életedben milyen szerepet tölt be?

Alapvetően jókedvű, mosolygós ember vagyok, de azért voltak komoly mélypontok az életemben. Ez amekkora átok, akkora ajándék is, hiszen segít az önkifejezésben. Nálam legtöbbször ugyanis negatív lelkiállapotok szoktak alkotásba torkollni. Ha történik velem valami, egyszer csak gondolatcsíra születik meg a fejemben, ami aztán folyamatosan foglalkoztat. Mintha külső erő irányítana, amely arra szólít fel, hogy le kell írnom. Olyan, mintha a lélek szólna, hogy „Nézd, van itt valami, nyisd ki ezt a könyvet!". Én pedig elkezdem olvasni, és tulajdonképpen az ott olvasottak vetülnek a kottapapírra.

Most épp min dolgozol?

Lehetőséget kaptam arra, hogy a színházban én írhatom meg a jövő évi operát, amely Molnár Ferenc Előjáték Lear királyhoz című szatírájából készül. A szerző több művén gondolkodtunk, de végül emellett döntöttünk. Számomra azért volt különösen szimpatikus, mert olyan alkotás, amely révén a színházat és a hátterét ismerhetjük meg, amolyan „színház a színházban”. Már az olvasása közben is dallamfoszlányok jutottak eszembe. Nagyon érdekes, mert egymástól jelentősen eltérő szerepkörök vannak benne, amelyek mindegyikét meg kell ismernem. A lényeg, hogy egészen elmerüljek benne, és érzéseket váltson ki belőlem.  Most ezen dolgozom.

Háromszor nyerted el a Sófi József Alapítvány ösztöndíját, a Szegedi Tudományegyetemen Az Év Művésze díjat kaptál, tiéd lett a zenei tagozat díja a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, a Weimari Kortárs Nemzetközi Zeneszerzőversenyen második helyezett lettél és a közönségdíjat is elhoztad. 

Ezek természetesen nagyon fontos visszajelzések. Visszaigazolást adnak arról, hogy amit írtam, alkottam, arra figyelnek. Ennek megpróbálok örülni, de az első gondolatom mindig az: min tudok javítani, változtatni, hogy még jobb legyen. Állandó elégedetlenség van bennem, amely korlátot szab annak, hogy felhőtlenül örüljek. De talán ez hajt, ez visz előre.

Fotók: Benkő Emese