A nemzetközi anyag magyar kurátora Kumin Mónika, míg a magyar köz- és magángyűjtemények műveiből született Átrendezett valóság című kiállítást négy kurátor állította össze, akik kronológia szerint egy-egy szekciót készítettek. Gergely Mariann a második világháború előtti, Kumin Mónika a második világháború utáni évekből, Kolozsváry Marianna az 1950-es, 1960-as évekből, míg Százados László az 1960-es évektől napjainkig válogatták a műalkotásokat hívószavak és műfajok mentén, a nemzetközi anyagra reflektálva. Utóbbi hárommal beszélgettünk a szürrealizmus és dadaizmus kérdésfelvetéseiről, témáiról és a nemzetközi és magyar anyag kapcsolódási pontjairól.
Hívószavak mentén, négy nagyobb tematikus egység köré szerveződik a nemzetközi kiállítás. A szekciók létrehozása a két irányzat gondolatvilágához, üzeneteihez kapcsolódik inkább, vagy az alkotások technikai megvalósításához?
Kumin Mónika: A négy szekció műfajok, technikák és témák köré épül, az egyikből adódik a másik. A jeruzsálemi Izrael Múzeum kb. 800 darabos dada és szürrealista gyűjteményéből érkezett hozzánk 120 műalkotás. Köztük olyan nagy nevek munkái láthatóak, mint Duchamp, Magritte, Miró vagy Man Ray, akik a két irányzat meghatározó képviselői. A válogatás és a kiállítási koncepció az Izrael Múzeum kurátora: Dr. Adina Kamien-Kazhdan munkája. Néhány helyen azért próbáltunk a sajátos közép - európai kontextusból egy picit hozzátenni, de nem koncepcionális, inkább csak egy-egy műalkotást érintő szempontból. Ez azért is volt fontos, mert a magyar anyag óhatatlanul reflektál a nemzetközire, így egy-két alkotást mi kértünk, mivel a magyar művészetben volt kapcsolódási pontja. Ilyen például Max Ernst La Femme 100 T?tes (A száz fejű nő) című kollázs-könyve, mely Ország Lili ötvenes években készült kollázsai felől nézve volt különösen érdekes.
A négy szekció közül az első a Meglepő társítások nevet viseli, és a dadaizmus olyan technikai és mediális kísérletei jelennek meg benne, mint a montázs, kollázs, vagy az asszamblázs. A hangsúly ezeknél a műveknél a valóságdarabok szokatlan egymás mellé helyezésén és az ebből adódó többlet tartalmakon van. De itt láthatóak Duchamp olyan emblematikus ready-made-jei is, mint a Palackszárító, Kalaptartó, Biciklikerék, vagy a Forrás. Az Automatizmus, biomorfizmus és metamorfózis csoportban pedig olyan automatikus technikák kerülnek középpontba, melyeket a szürrealisták előszeretettel alkalmaztak. Esősen hatott rájuk Freud, a tudat mélyén lappangó elfojtott ösztönök, energiák felszabadítása vált az egyik központi problémává számukra. Ezeknek az erőknek a kreatív energiává való alakítása jelenik meg műveiken, valamint az ehhez fűződő anyagbeli sokszínűség. Ugyanakkor nem elhanyagolható a véletlen szerepe sem. Ezekhez szorosan kapcsolódik az Illúzió és álomtáj című szekció, amely az álom és illúzió köré szervezi a műtárgyakat. Itt kapott helyet Magritte Kastély a Pireneusokban című alkotása, ami jó példája annak, hogy Magritte milyen aprólékos, illuzionisztikus képi eszközökkel ábrázolt egy valószerűtlen jelenetet. Azt a kérdést feszegeti, hogy a valóság hogyan is definiálható.
A látogató először a nemzetközi kiállítás első termébe léphet be, ahol rögtön Duchamp híressé vált műtárgyaival találja szemben magát. Ott a Biciklikerék, a Forrás címen ismert piszoár a falon, a plafonról lelógatva pedig a Palackszárító és a Kalaptartó. A kivilágított, egyszerű tárgynak látszó, mégis műalkotásként jelen levő szobrok láttán felmerül az emberben, hogy eredetileg is felfüggesztve lógtak, és mennyit tesz hozzá az alkotásokhoz, hogy milyen formában vannak kiállítva?
Kumin M.: Ezeknél a műtárgyaknál mindig kérdés, mi tekinthető eredetinek. Sok esetben nincs is meg az eredeti verzió, pl. a Forrást is csak fotó alapján ismerjük. Az is tény a piszoár kapcsán, hogy többféle installálási lehetőség létezik, amely adott esetben többféle értelmezést is felvethet. Ebben az esetben az izraeli kurátor által preferált és többször is alkalmazott installálási módszer valósult meg.
Százados László: Arról vita is folyt az elején, hogy ez a kiállítási mód mennyire ?autentikus?, a magyar kiállításon szerepelő kortárs művészek közül rákérdezetek erre. Tény, hogy létezik egy fotósorozat Duchamp New York-i stúdiólakásáról, az 1910-es évek második feléből, ahol ? ha jól emlékszem ? a hólapát (A törött kar megelőlegezése) és a Kalaptartó a plafonról lóg, míg a piszoár (Forrás) az ajtófélfán lóg. Az persze már egy további kérdés, hogy vajon ezeknek a talált és minimális mértékben átalakított, vagy éppen összeszerelt (használati)tárgyaknak ? ready-made-knek ? , amelyek körülvették a műtermében, mi volt az akkori státuszuk, jelentőségük Duchamp szemében.
Könnyebb a mai 21. századi embernek elfogadni, hogy ezek műtárgyak, mint az akkori közönségnek?
Sz. L.: Akkor most visszakérdezek: Neked ez egy múzeumi kiállítás volt, amikor körbejártad, vagy túlmutatott a múzeumi kereteken?
Hagyományos múzeumi kiállítás benyomását adta.
Sz. L.: De a század elején szokatlan, meghökkentő volt, vagy éppen botrányt keltett. Ami akkor anyagkezelésben, technikában, témában, tárgyhasználatban újnak és radikálisnak számított, az ma már bevett művészeti eszköz, megszokott múzeumi forma.
Kolozsváry Marianna: Az, hogy mit tekintünk műalkotásnak, egy művésznél is változik. Ország Lilinek például több kollázsát is kiállítottuk, holott életében hiába próbálták erre rábeszélni a barátai. Lili a kollázsait a festményeinek az előkészítési fázisához használta, vázlatként tekintett rájuk, most pedig mint műtárgyak láthatóak a múzeumban.
Sz. L.: Ami a mai napig átjön, átsugárzik ezekből az alkotásokból az a képzelőerő bátor és asszociatív ?kiaknázása?, a kreatív gondolkodás szabadsága. A kiállításban vezetett gyermekcsoportoknál láttam, hogy ? a felnőtteknél sokszor jóval lazábban ? képesek áthidalni a műtárgy vagy nem műtárgy látszólagos ?szakadékát?. Értik, hogy nem feltétlenül kell annak a valaminek, amivel a kiállító térben találkoznak, pontos szabályoknak megfelelő módon festménynek vagy szobornak lennie ahhoz, hogy műtárgyként kezdjünk el gondolkodni róla. Szerintem ezeknek a munkáknak a szellemi szabadsága a mai napig inspiráló erővel bír.
Nagyobb sajtóvisszhangot kapott a nemzetközi kiállítás, pedig a magyar anyag ugyanolyan izgalmas.
Kumin M.: Két társkiállításról van szó, ami a térbeli dimenziókon is látszik. Ha végigsétálunk a kiállítótéren, akkor fele-fele arányban kapott helyet a két anyag. A nemzetközi végén átsétálunk a magyar kiállításrészbe, ami a kettő szoros kapcsolatát is mutatja.
Sz. L.: Ha azt akarod, hogy értelmes párbeszéd legyen a kiállításon belül, akkor igazodnod kell a másik anyaghoz: az izraeli válogatás ebből a szempontból egyrészt inspiráló közeg, másrészt ? jótékonyan ? korlátozó keret. Mivel egy ?külső? szemszögből készült, sok olyasmit is felvet, ami nem is jut az eszedbe, mert a megszokott szempontjaid, felosztási módjaid mentén gondolkodsz. Tehát a válogatás során reflektálnod is kell, és ugyanakkor korlátoznod is kell magadat. Például a magyar anyagba nem tehetünk be olyan műveket, amikre a nemzetköziben nincs ?válasz?. Így, mivel a mostani izraeli válogatás nem bontja ki a szürrealizmus és az absztrakt expresszionizmus kapcsolatát, mi sem tehettük ezt meg, pedig nagyon inspiráló lett volna.
Hol látható majd a magyar anyag, ha a nemzetközi visszamegy az Izraeli Múzeumba?
Kolozsváry M.: Egyrészt ez egy időszaki kiállítás, és bár van a Nemzeti Galériának egy állandó kiállítása, amiből több alkotást is beemeltünk, mégis sok műtárgyat magángyűjteményből kértünk, ezért az időszaki kiállítás végégi látható csak együtt az anyag. Másrészt ez egy tematikus kiállítás is. Nem szerepelhet ilyen súllyal és arányban az állandó kiállításban egy ekkora tematikus anyag, hiszen ott az a cél, hogy minden korból, stílusból, művésztől bemutassunk alkotásokat, és nem kaphat ekkora teret egyetlen stílusirányzat.
A magyar szürrealizmus és dadaizmus klasszikusnak mondható?
Sz. L.: Attól függ, honnan nézem. Ha ahhoz viszonyítunk, hogy a húszas években indul a szürrealizmus, nálunk pedig csak később jelenik meg, akkor mondhatjuk, hogy ez egy másik, áttételes történet. Ha viszont egy adott léthelyzetben lehetséges nézőpontokat, műfaji és technikai kereteket ad, tehát segít például a családtörténet, vagy az élethelyzet feldolgozásában, akkor az egy erős és szilárd hivatkozási pont, s mint ilyen: egyedi, hiteles és ?eredeti?. Az analógiás gondolkodás, hogy mi mennyire hasonlít valamihez, itt félrevezető, a szituáció, a mondanivaló aktualizálásának módja, az egyéni hang ereje és minősége a lényeg.
Mesélnének a saját szekciójukról? Kikkel találkozhat bennük a látogató?
Kumin M.: A Mélyvilágok szekció elsősorban az Európai Iskola körére koncentrál. Arra próbáltam reflektálni, hogy az ebben a közegben dolgozó művészek ? többek közt Korniss Dezső, Anna Margit, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Jakovits József ? hogyan próbálták felvenni a fonalat a második világháború után, és elsősorban Párizs felé fordulva az aktuális irányzatokat valamilyen módon a maguk sajátos szempontjai alapján értelmezni. Jellemző az alkotói módszerek, közelítésmódok sokfélesége, melynek a szürrealizmus is fontos összetevője volt.
Kolozsváry M.: Az én korszakom elsősorban az 50-es, 60-as évek, melyről már a terem címe is sokat elárul. Egy Pilinszky-verssort választottam: ?A fal előtt? A fal után?? Az Európai Iskola megszűnését követően megszűnik a szabadság mámora is: hogy az ember csinálhat, amit csak akar a művészetben, és hogy kapcsolódhat ahhoz, amit Európában lát. Ez most mind lezárul. Ebben a korszakban: a TTT ? Tilt, Tűr, Támogat ? időszakában a művészek egy része abbahagyja az alkotást. Román György 56-64 között egyáltalán nem dolgozik, Gedő Ilka 48-64 közt, Anna Margit szintén nem alkot ekkoriban. A művészek a csenddel kötnek kényszerű házasságot. A többiek pedig, akik dolgoznak ? mint Korniss Dezső, Ország Lili ? nem jutnak kiállítási lehetőséghez, így csak maguk számára alkothatnak. Ezekből a művekből láthatunk most válogatást. A szekcióban fontos szerep jut az álomnak, pl. Ország Lilinél, Román Györgynél, és van egy kitekintési pont Párizsra is. A rossz körülmények miatt Párizsban élő magyar művészekre: Reigl Juditra, Hantai Simonra, akik Breton baráti köréhez tartoznak, és a francia fővárosban alkotnak.
Sz. L.: Jóval széttartóbbak az irányok az utolsó két teremben, hiszen ahogy távolodunk az őseredeti forrásoktól, a 20-as, 30-as évektől, egyre áttételesebbek a hatások, még annak ellenére is, hogy a szürrealizmus nemzetközi története a II. világháború után is folytatódik. Ráadásul nemcsak áttételesek a hatások, hanem megszakítottak is. Az 50-es évek alatt a nemzetközi színtér irányzatai ?természetes módon? alakulnak tovább, épülnek egymásra. Amikor a 60-as évektől az itthoni szellemi és fizikai elszigeteltség után nálunk is megindul az információáramlás, ezek a trendek együtt és keveredve jelennek meg, izgalmas és gondolatébresztő stílushibrideket létrehozva.
A kiállítás egyik jolly jokere Duchamp volt, aki a dadaisták és a szürrealisták számára is hivatkozási pont, munkássága, jelenléte a második világháború után egyre meghatározóbb: fontos összekötő kapocs ? többek között ? a pop art, a konceptuális művészet vagy a fluxus felé. A nemzetközi anyag Duchamppal kezdődik, a magyar kiállítás utolsó terme pedig Duchamp-parafrázisokkal zárul, amelyek a munkáira (Biciklikerék, Forrás, Palackszárító), illetve a személyére reflektálnak. Attalai Gábor Red-y made sorozatában pl. mindezek az utalások fotókon is megjelennek. Maga a cím egy szójáték is ? átírva a ready-made-et Red-y made-re ?, miközben nyilván utal a vörös szín ideológiailag ?kisajátított? helyzetére is az 1960-as, 1970-es években. Ebben a szekcióban számos példa van arra, hogyan válik a Duchamp-féle szemléletmód, tárgyfelfogás a kádárkorszak közegében felforgatóvá. Egy-egy szimbólum, jelkép meghekkelése, ironikus kisajátítása és átalakítása ? legyen szó a vörös csillagról, színről, baltáról ? rögvest politikai mondanivalóval is telítődik. Az ilyen típusú tárgyhasználatnak és szimbólumkezelés van kifutása a jelenbe is. Mint ahogy az utolsó szekció tárgyai által felvetett további kérdéseknek is: mit tekintünk műtárgynak, mi az eredeti és a replika viszonya, megosztható-e a szerzőség? Csupa releváns, a mai képzőművészetben is jelen lévő probléma.
(Fotó: Csákvári Zsigmond)
