Olyan munkába fogtál bele, amilyet ritkán vállalsz. Mint minden más feladatod esetében, gondolom, most is pontos tervekkel kezdesz hozzá.
Amikor alkalmazott koreográfusként prózai darabban dolgozom, miután megértem, mit vár tőlem a rendező, azonnal film indul el a fejemben, amit először a saját testemmel igyekszem vázolni, majd elviszem a próbára, és „rápróbálom” a színészekre. Van úgy, hogy át lehet rájuk rakni, de az is megesik, hogy valami nem stimmel, és akkor átszabom a tervet. Amikor a színművészetin tanítottam, elég hamar rá kellett jönnöm, hogy az ottani lábemelés más, mint amit én megszoktam: álló spárga nem lesz. Utoljára 25 éves koromban vállaltam színészekkel való munkát, mert úgy éreztem, hogy túlzottan a saját testemből indulok ki. 11 éves korom óta folyamatosan rögzített a testem. Ettől lett olyan, amilyen. Attól tartottam, hogy egy hétköznapi ember helyzetébe, akié nem így épült fel, nem tudok majd belehelyezkedni.
Teltek-múltak az évek, külföldön is éltem, és eltökéltem magamban, hogy soha nem vállalok prózai színházi munkát. Miután azonban kipróbáltam a „színészeknek balettet és Graham-technikát tanítani” kalandot a színműn, elkezdtem érteni, hogyan működnek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy megmásítottam az elhatározásomat. 2019-ben felhívott Telihay Péter – akit húsz évvel korábban láttam utoljára –, és elmondta: olyan Anna Kareninát rendez a József Attila Színházban, amihez rám, az általam képviselt mozgásvilágra lenne szüksége. Azt akartam válaszolni: „Tudod, drága Péter, hogy nem vállalok ilyet”, miközben hallottam a hangomat, amint azt mondom: „Oké, benne vagyok.” Birizgált a kihívás, és megértettem, hogy nem sasszét kell betanítanom, hanem a fizikai színház stílusát kell belevinnem az előadásba.
Négy év elteltével pedig ismét alkalmazott koreográfusi munkát vállaltál.
Az Orlai Produkció színészeivel a Tapasztalt asszony című darabot próbáljuk. Csodás velük együtt dolgozni, mert rendkívül nyitottak. Bármit kérek tőlük, megpróbálják. Nincsenek olyan korlátok, hogy egy szint fölé ne mehetnék, bár nyilván nem találok ki számukra teljesíthetetlen mozdulatokat. László Lilit tanítottam a színműn, viszont azóta már szült, ezért nem tudtam, van-e még olyan hajlékony, mint korábban. De kérdés nélkül megcsinálta, amit kitaláltam. Találkoztam már olyannal, hogy egy táncosnak tanítás közben egyszerűen nem ment, amit kértem – sokat tanultam belőle. Főleg a Graham-technikával foglalkozom, amit a táncműn kezdetben még úgy adtam át, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, ezért ki itt, ki ott fájlalta a testét. Sok tapasztalatszerzés után jöttem rá, hogy nem lehet ideálokhoz nevelni valakit, hanem a testéből kell kiindulni. A szándék nyilván adott, de a végeredmény mindenkinél más, mert nincs két egyforma test. A szakmában van, aki azt mondja: „akkor jó, ha fáj”, de én az ellenkezőjének vagyok a híve. A testet nem lehet megerőszakolni! Akkor jó, ha nem fáj. Persze a fájdalmak között vannak különbségek. A táncos szükségszerűen érzi a tagjaiban, amikor változatos utakat kell bejárnia a testével.
Milyen film indult el a fejedben, amikor Tasnádi István felkért?
Először semmilyen, mert úgy éreztem, ez a munka cipőkanállal sem fér bele a márciusomba. Igyekeztem Tasit elriasztani, de nem sikerült. Átküldte a példányt, én pedig a megjegyzéseimmel kiegészítve visszaküldtem. Ezt nemhogy nem sérelmezte, hanem még ötletelést is elindított kettőnk között. Nem ment el a kedve attól, hogy gondolkodom. Vázoltam, hogyan érek rá, és azt javasoltam neki, hogy ha még ez sem ijeszti el, hívjon majd fel. Úgy reagált, hogy szerinte ennyi mozgáspróbával simán működni fog a dolog. Hát ez volt a sikertelen menekülésem útja. Amikor pedig leültünk beszélgetni, elkezdtem nagyon jól érezni magam a munkafolyamatban. Ha egy-egy felkérést elvállalok, mindenképpen találok benne olyat, amitől az enyém lesz. Táncművészként is ilyen az attitűdöm. Amikor elbizonytalanodtam, hogy mi a fenét keresek valamelyik előadásban – és már nem tudtam kilépni belőle –, előbb-utóbb megtaláltam azt a vékony szálat, amibe bele tudtam kapaszkodni. Tasi messzemenőkig elfogadja azt, ami a Tapasztalt asszonyban „én vagyok”, sőt egymást inspirálva haladunk a próbafolyamattal.
Március 15-e alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el táncművészeti munkásságodat. Nem ez az első díjad.
Nem értékelem túl a díjakat, bár az elismerés, mint mindenkinek, nekem is jólesik. Annál mégsem lehet számomra semmi meghatóbb, mint amikor közvetlenül érzem a köszönetet vagy a hálát. Éppen tegnap kaptam üzenetet az egyik tanítványomtól, akit egy nehéz vizsga ügyében próbáltam biztatni. Azt írta, hogy nagy lökést jelentett a számára, amit az évfolyam közös csoportjába írtam neki. Na, ez a Kossuth-díj! Amikor érzem, hogy valakinek adni tudtam valamit.
És ez természetesen nem az egyetlen eset volt. Híres vagy az empátiádról, az érzékenységedről és az emberekbe fektetett energiádról.
Ez a dolog oda-vissza hat. Amit befektetek, visszakapom. Örülök, hogy az energia szót használtad, mert az mindenhez kulcs számomra. Ha úgy látnám, hogy ez a kis öregasszony mindenkit idegesít az irkálásával, abbahagynám. De iszonyú sok visszacsatolást kapok még a felnőttektől is. Egyre inkább megtapasztalom annak az oktatási gyakorlatnak a hibáját, hogy a 18 éven felüli diákok tanításához nem kérnek pedagógiai végzettséget. Egy művésztanár lehet csodálatos ember, de nem biztos, hogy alkalmas a tanításra. Egy nagykorú diák pedig még nem kész felnőtt. Az érzékenység nem szűnik meg 18 évesen. Három gyereket neveltem fel, és csodálatos óvodákba jártak, ahol megtanították őket játszani – majd beültek az iskolapadba, és mintha késsel vágták volna el a korábbi játékos tanulási metódust. Úgy érzékelem, hogy a felnőttképzésen tanulók számára is óriási élmény, amikor játékos feladatokba vonom be őket, pedig tartottam tőle, hogy ki fognak röhögni. Nem így lett: ők is sokkal jobban rögzítenek játékos helyzetekben.
Érzékeny vagyok, magamból indulok ki, és mielőtt valamit csinálok, megkérdezem magamtól, hogy nekem jólesne-e. A gyerekeim azt szokták mondani, hogy „ne indulj ki magadból, te ufó vagy!”. Őket is úgy neveltem, hogy utasítások helyett elmondtam nekik, mit hogyan csinálnék, mi a véleményem. Csak arról tudok hitelesen nyilatkozni, amit megéltem. Végzős táncosok meg szokták tőlem kérdezni: „Mesternő, hova menjek?” „Azt nem tudom, de azt igen, hogy elsősorban az alapján dönts, mihez van igazán kedved, és csak utána jöjjenek a racionális szempontok” – válaszolom nekik. Hogy mire mondunk nemet, azt egész biztosan tudni kell. Ha a gyomromban érzem, hogy valamit nem akarok, és mégis arra megyek, csak magamat vádolhatom, ha katasztrófába torkollik. Én így működöm, de sokszor nincs igazam, és nem mindenkinek jön be ez a tanács.
Szigorú balettintézetes közegből jössz?
Ennek a műfajnak eleve szigorú hagyományai vannak. XIV. Lajos udvarában, a balett alapjainál kezdődött az „állam én vagyok” attitűd, azaz hogy én mondom meg, hova emelheted a lábad. Arisztokratikus művészeti ágról van szó, amelynek a balettmester az egyeduralkodója. A klasszikus balett technikája csak úgy működik, ha a táncosok minden szabályt pontosan betartanak. De közben más korszakban a műfaj is más, és a goromba, poroszos nevelésnek nincs helye többé.
Tudok olyan évfolyamtársamról, akinek, ha csak meghallja a balettmestere nevét, máris görcsbe ugrik a gyomra, mert éveken át magába fojtotta az átélt bántalmazásokat. Számtalan ilyen eset volt. Engem is szigorúan neveltek a balettintézetben, de a véremben van a kíváncsiság, megadatott, hogy más módszerekkel is találkozzam. 19 évesen külföldre mentem, mert akkor még nem lehetett itthon válogatni a kortárs alkotók közül, ahogyan most. Ha táncolni akartam, a Pécsi Balettbe, az Operaházba vagy az Operett balettkarába mehettem, de én másra vágytam. Sok mindent meg kellett tapasztalnom. Gyerekként hihetetlenül törvénytisztelő, sőt szervilis voltam, mindenre igent mondtam. Most neveletlen, rendetlen vagyok, csúnyán beszélek, de ki kellett hogy rázzanak a poroszos rendszeretetből, és emberként is meg kellett változnom ahhoz, hogy úgy táncolhassak, ahogyan akartam.
És nagyon jó humorod van.
A humor is olyan dolog, amire oda kell figyelnem. Sok tanár viccel a diákjaival, és ez rám is jellemző, de vékony a határa annak, hogy a másik számára mikor mi bántó. Ma már kínosan ügyelek erre, és inkább kevesebbet humorizálok az órákon, mert nem tudhatom, hogy ami szerintem poén, az másnak nem okoz-e fájdalmat.
Milyen munkáid vannak még tavasszal?
Juhász Zsolt, a Duna Táncműhely művészeti vezetője Tájképek címmel készít darabot. Ezt mi most viccesen Duna Ráncműhelynek neveztük át, ugyanis csupa idősebb táncosok veszünk részt benne. Mindenki néptánc alapú képzettségű, engem kivéve. Szeretemmunka, ahogyan Kulcsár Noémi Requiemje is. Abban is van egy kis szerepem, és közben a Budapest Kortárstánc Főiskolán tartok kurzust. Néha főzök valamit a gyerekeimnek. Ritkán.
Soha nem érzed úgy, hogy eleged van, semmit sem akarsz csinálni, és bármibe iszonyúan nehéz belefognod? Nem ijeszt meg időnként a sokféle kötelezettséged?
Van egy taktikám. Amikor egy tennivaló eszembe jut, azonnal cetlire írom, majd a cetliket fontossági sorrendbe állítom. Régen mindig betartottam a sorrendet, ha belegebedtem is. Ma már az dönt, melyikhez van éppen kedvem, és melyik a legszexibb. Ha valamihez kedvem van, rácuppanok és hatékony leszek. A másik segítség az, hogy mostanra pontosan tudom, mit nem lehet például estére hagyni. A korral napszakfüggő lett a különféle feladatokat illető vitalitásom. A szellemi dolgokat reggel, felkelés után könnyen vágom, estére viszont iszonyúan problémázóssá válok. Éjjel fel-felébredek, és szorongás lesz rajtam úrrá, hogy mit hogyan fogok megoldani, ám a reggeli kávé mellett minden kitisztul.
Ennyi idősen már megengedem magamnak azt a luxust, hogy az utolsó pillanatban döntsem el, elmenjek-e este egy-egy előadásra. A Covid megtanított arra, hogy nem baj, ha sehova sem megyek, csak leveszek egy könyvet a polcról, és álomba olvasom magam. Évtizedeken keresztül csak szakmai vagy tudományos könyveket bújtam, most már viszont végre a szépirodalmi művek közül is válogathatok. Könyvtárba járó vagyok. Nem akarom, hogy ha meghalok, majd azon tanakodjanak a gyerekeim, mit csináljanak a millió könyvvel. Vándorcigány életet éltem, állandóan költöztem, ezért sem gyűjtöttem a könyveket. Azt igazi luxusként élem meg, amikor nyáron akad pár szabadnapom, és napközben is olvashatok. Azért bírok sok feladatot vállalni, mert mind különbözőek. A dolgokat a változatosság teszi bírhatóvá.
Nyitókép: Lőrinc Katalin a Tájképek című darab próbáján. Fotó: Eifert János
