Megrázó volt a Redőnyben mint szerencsétlen, kiszolgáltatott nőt látni, és jókat lehetett nevetni a karakterén a Mezítláb a parkban című vígjátékban. Lili balettművészek lánya, színházrendező felesége és egy kétéves kisfiú, Miró anyukája.
Nehéz a gyerekkel a munkát összeegyeztetni?
Igen, és úgy érzem, nem vagyok elég jó háziasszony.
Legutóbbi szerepedben, a Mezítláb a parkban Corie-jaként is a háztartással küszködő fiatal feleséget játszol.
Corie pozitív és negatív értelemben egyaránt kicsit gyermeteg karakter. Bevállalós, mondhatni felelőtlen, életvidám, pozitív, ugyanakkor, amit irigylek tőle: abszolút szókimondó. Akár bántó dolgokat is képes a férje fejéhez vágni, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy abban a bizonyos nagyjelenetben mindketten fogyasztanak alkoholt, amitől ugyebár oldódnak a gátlások. Az előadás során szinte végig színen vagyok, és igyekszem maximális energiabedobással játszani.
A magánéletben nem vagy szókimondó?
Egyáltalán nem. Alapból pacifista vagyok, ezt az apukámtól (László Péter táncművész – A szerk.) örököltem. Ennek a tulajdonságnak persze rossz oldala is van, mert keserűséget okozhat az emberben, ha magában tartja a dolgokat. A békesség érdekében sokszor félreteszem a belső bizonytalanságomat és a nézeteimet, és ez az élet minden területére igaz – de kezdem megtanulni, hogy muszáj egészséges egyensúlyra törekedni. Ha például egy próba közben valami rosszulesik, azt mernem kell felvállalni, még akkor is, ha ez esetleg feszültséget szül.
Próbából jó sok van neked, mert Orlai Tibor bízik benned, és egyetemista korodtól fogva rendszeresen foglalkoztat.
2016-ban, a Pesti barokkban álltam először a Belvárosi Színház színpadán, Kern András és Szabó Kimmel Tamás partnereként, ami egyszerre volt megtiszteltetés és mély víz. A Mezítláb a parkban már a 12. bemutatóm volt az Orlai Produkciónál. Ezenkívül a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban még öt előadásban játszottam. Most, hogy így belegondolok, ahhoz képest, hogy 2018-ban végeztem a színműn – és hogy azóta volt egy teljes leállás a Covid miatt, aztán a szülés kapcsán is kimaradt valamennyi idő –, elég sokat dolgozhattam, és ennek nagyon örülök, mert így tud fejlődni az ember. Persze mindig bennem van a félsz, amikor új szerepet kapok, hogy meg tudom-e ugrani a kihívást. De nemrég jöttem rá, hogy szárnyakat ad, ha bíznak bennem. A Redőny című előadást azért kedvelem különösen, mert abban tőlem teljesen távol álló karaktert tudtam megformálni, állítólag nem rosszul. Most, hogy már körülbelül egy éve játsszuk, és magabiztosak lettünk benne, elkezdtünk jó értelemben lelazulni, egyre több játéklehetőséget találni és jobban figyelni egymásra. Új színeket hozunk be a kollégákkal, és ez élvezetes csapatmunkát szül.
Van benned görcs a színpadon?
Hol jobban, hol kevésbé, de valamennyire mindig izgulok. A Mezítláb a parkban például azért nehéz előadás számomra, mert az első felében végig lazának, feldobottnak, boldognak kell lenni a színpadon, pedig lehet, hogy akkor éppen nem úgy érzek. Ilyenkor azt kell valahogy ügyesen megoldanom, hogy hiába nincs jó napom, hiába vagyok frusztrált vagy szomorú, ez kicsit se látszódjon rajtam. Amikor éppen az ellenkezőjét kell játszanom, mint amit érzek, az nem mindig sikerül százszázalékosan. Van olyan pillanat, amikor a Mezítláb a parkban egy-egy pontján vagy a Redőnyben ezeket a negatív érzéseket is ki lehet adni, csak akkorra kell tudni tartogatni őket. Na jó, végül is most elmondtam, hogy mi lenne a színészmesterség, nem?
Képtelen lennék színésznő lenni! Nem tudnék kiállni több száz ember elé mosolyogni, miközben sírni volna kedvem.
Ha játszhatom, bármi is legyen, az boldoggá tesz. Ha nem is könnyű, szívesen mozgatok sok-sok energiát a cél érdekében. Pici koromtól ez volt a kapcsolódásom a világhoz. Nem tudtam arra figyelni, hogy az alsó tagozatos tanárnő mit, csak azt, hogy hogyan mondja. Aztán otthon előadtam a szüleimnek. Úgy tanultam, hogy tanítottam. Leültettem a nagymamámat, és a kis táblámnál állva leadtam neki az anyagot. Időnként csendre intettem, és naplót vezettem a jegyeiről, sőt füzete is volt, amiben pirossal kijavítottam a hibáit, és ha szükségét éreztem, beírtam az ellenőrzőjébe. Annyira jó fej volt, hogy részt vett ebben a játékban, és ráadásul igyekezett hitelesen hozni a nebulót. Megesett, hogy családi barátot is tanítottam, vagy a szüleimet, szóval többen jártak „az osztályomba”. A gimnáziumban is előfordult, hogy valamit elmagyaráztam a többieknek, és azt mondták, hogy érthetőbben adtam elő nekik, mint a tanár. Lehet, hogy jól menne nekem a tanítás?
A színpadról is behúzod az embereket, nemcsak azon kívül vagy rájuk nagy hatással.
Volt a gimiben egy iskolai ünnepség, amelyen verset kellett mondanom, és körülbelül ezer diák előtt elfelejtettem a szöveget. Ott álltam, és egy szó sem jutott eszembe. Arra emlékszem, hogy úgy döntöttem, hatásszünetnek álcázom a blackoutomat, és a diákok, akik amúgy általában egyáltalán nem figyeltek a műsorra ezeken az ünnepségeken, hirtelen felkapták a fejüket, és csend lett. Az a rengeteg ember mind nagyon koncentráltan figyelt. Különleges pillanat lett belőle. Aztán nagy nehezen mondtam valamit a vers végéből, ami eszembe jutott.
De az általánosban nem voltam népszerű, mert úgy gondoltam, hogy jó játékötleteim vannak, és próbáltam őket a többiekkel mindenáron megosztani. Ők viszont úgy érezték, hogy folyton irányítani akarok. Annyiféle játékot találtam ki otthon is! Azt játszottam például a tükör előtt, hogy anyuka vagyok, és magas sarkúban, slusszkulcsot lóbálva, retiküllel a kezemben megérkezem az iskolába a kisfiamért, de mielőtt elindulnánk, még háborgok valami miatt a többi anyukával.
Édesanyád elképesztő pályát futott be táncművészként, édesapád pedig koreográfusként tevékenykedett a sérülését követően.
Nagyon szerették egymást a szüleim. Anyukám balerinaként az egész világot bejárta, és apukám teljes odaadással tudta támogatni a karrierjében. Minden otthoni teendőt teljes szívvel-lélekkel vitt, és velünk, gyerekekkel volt, ha anyu elutazott. Amikor a sikereiről van szó, anyukám mindig elmondja, hogy nem érhette volna el őket, ha nem az apám van mellette. Fantasztikusan tudtak együttműködni! Engem is mindig támogattak; mindenféle színitanodába beírattak, ahová vágytam.
Az egyetem milyen változásokat hozott az életedben?
Meggyötörtek azok az évek, még ha utólag az ott megtapasztalt összetartozás, közös hajtás, küzdelem, jó próbák miatt meg is szépül azoknak az időknek az emléke. Az ember abban az öt évben sokszor elfárad, elbizonytalanodik, sebeket szerez, de mégis megy előre. Nekem az egész úgy indult, hogy a gólyatáborban elszakadt a bokaszalagom. Fekvőgipszet kaptam, és az első időkből kimaradtam, így az ismerkedés és a beilleszkedés félbeszakadt. Amikor végre jobban lett a lábam, és elkezdtem élni az egyetemi életet, akkor halt meg váratlanul az apukám. Hosszan nyögtem a gyászt. Úgy éreztem, nem tudom magamat adni, és bizonytalan voltam, hogy most ki is vagyok valójában. Feldolgozni, hogy valakit elveszítünk, még akkor is nehéz, ha amúgy minden a megszokott kerékvágásban zajlik körülöttünk, de akkor pláne az, ha épp ezzel egy időben kerülsz be a színműre, ahova évek óta vágytál. Ezerrel meg akarnál felelni, rengeteg a feladat, a kihívás, minden ismeretlen, új emberek között vagy, és egy akkor alakuló közösségbe próbálsz beilleszkedni. Szóval ez így együtt sok volt.
Az osztálytársaim sem tudtak a helyzettel mit kezdeni: óvatosan kerülgettek, zavarban voltak tőlem, nem tudták, hogyan közeledjenek hozzám. Pedig kell beszélni a gyászról. Aztán a hátralévő években, miután feldolgoztam a veszteséget, már csak úgy volt számomra nehéz a színmű, mint mindenki másnak.
Most milyen szakaszában vagy az életednek?
Örülök minden felkérésnek, élvezem a munkát. Közben próbálok otthon is több-kevesebb sikerrel megfelelni.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
