Számomra bakancslistán volt, hogy egyszer interjút készíthessek Önnel. Önnek is van bakancslistája?

Kicsit idősödöm, ilyenkor már nincs sok olyan dolog, amit az ember annyira akar. Nagyon kéne gondolkodnom, és akkor biztosan találnék valamit.

Milyen szerepet játszik szívesen?

Nem olvasok jól színdarabot, pedig már ötven éve állok színpadon. Talán a filmet jobban, gyorsabban átlátom, mert az még gyerekkoromból jön. Ugyanis filmes akartam lenni. Színdarabokkal később, a főiskolán kezdtem el foglalkozni, míg a filmmel már hatévesen ismerkedtem; a 18 éves korig terjedő időszak nagyon érzékeny az ember életében.

Hogyan érti azt, hogy nem olvassa jól a színdarabokat?

Mondok egy példát. Egyszer elhatározta a Vígszínház vezetése, hogy műsorra tűzi Woody Allen Játszd újra, Sam! című művét, amelyből film is készült. Ideadták, hogy olvassam el. Azt mondtam, marhaság, nem lesz sikere, el fogjuk rontani, és tönkretesszük a számomra kedves Woody Allen-szinkronsikereimet.

A Játszd újra, Sam! 500. előadásában Hegyi Barbarával 2019. november 30-án a Pesti Színházban. Fotó forrása: Vígszínház

Nem így lett.

Mondom, hogy nem tudok jól olvasni! A feleségem rögtön mondta, hogy hülye vagyok, ez az egyik legjobb nekem szánt szerep, amit valaha olvasott. „Ja, jó”– mondtam, és megcsináltam. 1983 óta játsszuk telt házzal.

Ezek szerint hallgat a feleségére.

Igen. Jó tanácsadóm.

Legújabb szerepe szerint, az Orlai Produkció Válaszfalak című előadásában Hernádi Judit a felesége, és többek között a hűség kérdését járják körül. Önt nemcsak a magánéletben, hanem a munkája terén is hűséges embernek tartják.

Fontos számomra a bázis. A Válaszfalakat egyébként jó darabnak tartottam, amint rájöttem, hogy Bill nem beszél annyit, nem olyan, állandóan jelen lévő szerep, amilyeneket mostanában szoktam játszani.

A Válaszfalak című előadás bemutatóján Hernádi Judittal. Forrás: Orlai Produkció

Hogy miért kedvelek egy szerepet? Nem tudom. Ha megtapasztalom, hogy működik, akkor megjön hozzá a kedvem, ami a próbák előtt általában még nincs. Persze néha ha arra gondolok is, hogy nem kéne színpadra menni vagy abba kéne hagyni az egészet – hiszen ez is fel-felmerül az emberben, egyszerűen csak az életkora miatt –, akkor megijedek, és azt érzem: ezt csinálni kell, ameddig csak bírja az ember.

Most például mihez lenne kedve?

Menjünk inkább sétálni vagy haza olvasni, hülyeségeket nézni a televízióban. Nehezen áll rá az ember esténként, hogy ennyi év után megint játsszon. 1965 óta állok színpadon. 17 éves voltam, amikor a Vígszínházban Arthur Miller Közjáték Vichy-ben című darabjába a kamasz fiú szerepére kiválasztottak. Ott ültem Várkonyi Zoltánnal, Latinovits Zoltánnal, Darvas Ivánnal; Bitskei Tibor, Szakács Miklós, Tomanek Nándor, Miklósi György, Pethes Sándor mellett, és egy darabban játszottam velük. Azután 1970-ben elvégeztem a főiskolát, azóta pedig ott „ülök” a Vígszínházban, és szinte folyamatosan mindenféle szerepeket játszom. Időnként kevesebbet, időnként többet, mostanában – az utóbbi tíz-tizenöt évben – elég sokat: húsz-huszonötöt egy hónapban.

Közjáték Vichy-ben 1965-ben a Vígszínházban
Fotó forrása: kernandras.hu

Az rengeteg!

Igen. Ekkora mennyiséget beszorozva ötven évvel borzasztó sok. Ennyi előadás után az ember nem vágyik mindig játszani, de aztán amikor jól sikerül a darab, és taps van, akkor úgy érzem, jó volt ezt átnyújtani a közönségnek: élményt okozni, nevettetni vagy ríkatni, hatni az emberekre. Amikor nincs siker, akkor ez az érzés nem jelentkezik.

Jól kezeli, ha valami éppen nem úgy sikerül, ahogyan tervezte? Megviseli?

Igen. Meglehetősen megvisel.

Ön rendkívül népszerű. Szeretik, felismerik az utcán, és bizonyára gyakran megszólítják. Zavarja az állandó figyelem?

Egyáltalán nem. Megszoktam. Nem okoz problémát váltani pár kedves szót.

Akkor, gondolom, szereti az embereket.

Igen, az lehet. Egyénenként ez nem érződik, mert sokat vitatkozom, zsörtölődöm. Nem vagyok rendes, udvarias, kedveskedő alkat. Együttvéve mégis szeretem az embereket.

Az ismertség számomra egyáltalán nem teher. 14 évesen a Ki mit tud? című műsorban lettem ismert. Erre már csak azok emlékeznek, akik a kortársaim vagy akik hallottak róla, hogy egyszer volt egy ilyen játék. Pintér Gábor nevű osztálytársammal tanárokat és színészeket utánoztunk, mivel sokat jártunk színházba, és végül az egészből csináltunk egy számot. Mindenki mondta, hogy menjünk el a tévébe, ebbe a műsorba. Ekkor még alig tudtuk, mi az a televízió, nekünk például 1971-ben lett először. Tehetséges fiatalok jelentkezését várták, és az osztályfőnökünk a Sziget utcai fiúiskolában arra biztatott, hogy jelentkezzünk. Elmentünk, bekerültünk, és végül mindhárom fordulót megnyertük.

Mindenki a televíziót nézte akkoriban. Akinek nem volt még, az fogta a székét, átment a szomszédhoz, és együtt nézték a Ki mit tud?-ot. Másnap, amikor kimentem az utcára, mindenki megszólított: „Szervusz, Andriska! Láttunk tegnap a tévében! Jaj, de jó volt!” Mindenki mondott valamit, és egy 14 éves gyereket, aki kicsit már gondol erre a pályára – még ha amúgy a filmrendezés is az álma –, jó érzéssel tölti el, hogy sikere van, és szeretik. Azóta sem vált teherré a népszerűség.

Mesélek valamit, ami viszont zavar. Gyakran nyaralunk Balatonszepezden, közel Révfülöphöz, ahonnan reggeli tévéműsort közvetítenek. Egyszer ott fagylaltoztam, és amikor oldalra néztem, észrevettem, hogy egy házaspár felém mutogatott. A férfi azt mondta: „Tessék, most szólj neki, beszélhetsz vele, ott a kedvenced!” Mire a nő: „Hol?” A pasas erre: „Ott megy a férfi mögött, aki fagylaltot vesz” –  ez voltam én, akire pedig mutogattak: Szente Vajk. „Ja, nem én vagyok már a kedvencük” – gondoltam magamban. Az ilyesmi sokkal jobban zavar, mint az, ha felismernek (egyébként Szente Vajk remek pali!).

Spiró György Honderű című előadásában a Pesti Színházban (2019). Fotó: MTI/Illyés Tibor

Szóval ha nem színész lett volna, akkor filmrendező lesz?

Igen, egészen 20-22 éves koromig az volt a vágyam, csak amikor érettségiztem, akkor nem indult rendezői szak. Gondoltam, jobb, ha valahova felvesznek, különben elvisznek katonának, amit semmiképp sem akartam. Amikor a színészosztályba kerültem, azt reméltem, idővel majd átmehetek valahogy a filmrendező szakra, de aztán nem úgy történt. Megszerettem a színészi tanulmányokat, az osztálytársaimat, a tanáraimat. Ott ragadtam. Gondoltam, legfeljebb majd anélkül csinálok filmet, hogy a rendező szakot is elvégezném.

Mikor fedezte fel a családja, hogy milyen rendkívüli humora van?

Rögtön. Nem volt nagy csoda, mert a szüleim is kifejezetten jó humorú emberek voltak. Az egész gyerekkorom, a neveltetésem átitatódott a színészettel. Tízéves voltam, amikor kiválasztottak egy kisjátékfilm főszerepére. Szőke, vékony kisfiút kerestek, akinek Nemecsek a kedvenc alakja és A Pál utcai fiúk a kedvenc könyve. Az ő állatkerti kalandjairól szólt a történet.

Forrás: kernandras.hu

Apám mindig érdeklődött a színészszakma iránt, anyám pedig fantasztikusan tudott parodizálni, ezt tőle örököltem. A humor, az előadó-művészet, az írás, a rendezés, dramaturgnak lenni: mindez nem volt idegen tőlünk. Apámnak több novellája megjelent, majd rólam és az osztályomról írt könyvet Csata a hóban címmel. Sikeres gyerekregény lett, ott van a polcomon.

A szüleim nem voltak oda attól, hogy filmes akartam lenni, de nem csodálkoztak és nem is ellenezték. Apám legalább tízszer elmesélte, így most én is elmesélem önnek egyszer, hogy a humor mit jelent. Latin szó és orvosi szakkifejezés. Azt jelenti: nedvesség. Humornak hívják a vér bizonyos részeit, gyakorlatilag az összes testnedvet. Minden, ami nem száraz, az humoros, nedves. Akinek nincs humora – ahogy apám mondta –, az nem humortalan, hanem száraz. A száraz emberekkel sosem tudtam mit kezdeni, velük nem találok hangot.

Kern András az önálló estjén énekel a Zsidó Kulturális Fesztiválon a Dohány utcai Zsinagógában (2015). Fotó: MTI/Kallos Bea

Bill humoros szeretne lenni, vicceket mesél. Kívülről rendkívül szerethető figura. Belülről milyen?

Nem tudom. Rengeteget próbáltam különféle darabokat, amíg ez a szörnyű pandémia szedte az áldozatait, és hol megálltunk, hol újrakezdtünk. Volt egy olyan periódus, amikor Az apa című előadást megcsináltuk a Pesti Színházban, majd mindössze háromszor játszottam, mielőtt bezártunk. Irtó érdekes színdarab. Anthony Hopkins Oscar-díjat kapott a filmváltozat főszerepéért, én „csak” Ruttkai-gyűrűt és Ajtay-díjat nyertem vele a Vígszínházban.

Utána azonnal elkezdtük a Kabaré című musicalt a Vígben, és mire a Válaszfalak próbáira kerültem, már csak tíz nap volt a premierig. Gyorsan megcsináltam. Tudtam, hogy igazán majd az előadások során mélyedek bele, de éreztem, hogy jó lesz játszani. Egy férfiról szól, aki megcsalja a feleségét, de letagadja, majd amikor bevallja, és a felesége válni akar, akkor azt mondja: jó, persze, és úgy csinál, mintha nem érdekelné. A végén egy nagy drámai jelenetben kiderül, hogy mindennél jobban érdekelte a felesége, és még az is felmerül, hogy esetleg visszafordítható a dolog.

Kabaré
Forrás: Vígszínház

Mire készül a közeljövőben?

Ennek a darabnak a premierjére a Belvárosi Színházban, aztán a Kabaré vígszínházi bemutatójára. Közben pedig Az apát szinte elölről kezdjük próbálni. Szeretem ezt a darabot. A demenciáról szól. Arra nem való egy színdarab, hogy a világot megmentse, arra viszont igen, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy például ez a betegség milyen gyakori. Talán azért is, mert az elmúlt ötven évben kitolódott az életkor. Amikor fiatal voltam, jó tíz évvel hamarabb haltak meg a férfiak, mint manapság. Sok utasítást ad a szerző, azokat követtem. A színdarab egyfajta sűrítmény. Másfél év története, de olyan, mintha csak hetek lennének. A demencia elég korai stádiumától a kései szakaszáig tart. El akartam menni megnézni, hogyan viselkednek az ilyen emberek, de akkor zárták a kórházakat a Covid miatt.

Amikor negyven évvel ezelőtt a Száll a kakukk fészkére című darabot csináltuk, Kapás Dezső rendező vezetésével a teljes alkotógárda egy egész napot töltött a Hűvösvölgyi úton abban az intézményben, amit mindenki sárga háznak, mi őrültekházának neveztünk. Érdekes volt, ezért úgy gondoltam, most is jó lenne hasonló élményt szerezni. De közben annyi demens embert láttam magam körül, annyit olvastam és hallottam erről a betegségről, hogy végül nem kellett a demenciát „lenéznem” senkiről.

Nyitókép: Kern András felolvas Kozma Orsi koncertjén a Müpában 2017. augusztus 25-én. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd