„Miért érdemes ezeket a képeket itt, a múzeumban megnézni? – kérdezi a kiállításmegnyitón Tomka Gábor, a Nemzeti Múzeum gyűjteményekért felelős igazgatóhelyettese. – Azért, mert így a fényképekkel mint megismételhetetlen tárgyakkal szembesülhetünk, és megkapjuk hozzájuk a fiatal Kertész mozgalmas éveinek krónikáját, útkeresését. Ez a kiállítás egy három részből álló sorozatba illeszkedik, amely az ottani éveket bemutató esztergomi kiállítással kezdődött és amelyet a július 2-ától a Capa Központban megtekinthető, az idős alkotó polaroidjaiból válogató kiállítás zár majd.”
Kalla Zsuzsa, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettese először az aukciók sztárjáról, a művészi fotóról beszél, és arra kérdez rá, hogy mi ennek a többlete egy olyan világban, amelyben már bárki fényképezhet. A válasza az, hogy a válogatás, az értő szemek, a kontextusba helyezés adja meg az értékét. A történetisége erejével, a múlt mozaikkockáiként hat, és a rejtvényfejtés élményét ígéri. Olyan fiatalembert ismerünk meg általa, aki a 20. század tízes, majd húszas éveiben fényképezőgépével, ezzel a világ és a szem közé helyezett protézissel flâneurként, azaz kószálóként, csavargóként habzsolja az impressziókat. A döntő fordulatot az első világháború hozza el az életében, amely kiragadja szűkös világából, világlátottá teszi, és megszünteti korábbi bizonytalanságát, zárkózottságát.
A megnyitó után a kurátor Fisli Éva tárlatvezetése következik, amely révén egykettőre közeli ismerősünknek érezzük az 1912-ben kereskedelmi érettségit szerző Kertészt, aki ugyanekkor az első fényképezőgépét is megkapja, de azt ellenzi a család, hogy művészi pályát válasszon. Kezdetben leginkább családi fotókat készít, de tudatosabb az átlagnál: a kompozícióval, a fotópapírral és a megvilágítással egyaránt egész korán kísérletezni kezd. Katonaként is fényképez, és fotóit a kapcsolatteremtés eszközeként használja, például oly módon, hogy eltűnt, elesett vagy fogságba került bajtársai rokonainak vagy az őt korábban ápoló nővéreknek küld belőlük. 1915-ben az orosz fronton mellkaslövés éri, és az egyik keze ideiglenesen megbénul. Paradox módon azonban éppen ez a szerencsétlenség teszi lehetővé, hogy futárként Galíciától Albániáig, Pozsonytól Temesvárig, Maribortól Brailáig, Cattarótól Marburgig bejárja a Monarchiát, ami a fotózáshoz szükséges nyitottság, érzékenység és az apró részletek iránti fogékonyság terén egyaránt jó hatással van rá, így fontos állomása a hivatáskeresésének. Leszerelése után hivatalnokoskodik, de utálja, földet művelne és méhészkedne. Az utóbbit az Abonyban élő Papszt Ede amatőr festőtől tanulja, és a vele meg a családjával a Tiszánál, a természetben töltött öt hetet később élete legboldogabb (!) időszakának nevezi.
Ez arról gondolkodtat el bennünket, hogy az új források ismeretében nem kellene-e újraírnunk a készülődés éveinek történetét, hangsúlyozza a kurátor. A felvetés a költői-írói zsengéknek az életműhöz való viszonyára emlékeztető. Felülírja azt a gyakori hiedelmünket, hogy a művészek Pallasz Athénéként, teljes fegyverzetben teremnek, és azokra az összetevőkre, sorsfordulatokra, választásokra, érlelődési folyamatokra hívja fel a figyelmet, amelyekre a későbbi sikerhez mindenképpen szükség van ugyan, de teljes mértékben soha nem magyarázhatják meg a későbbi sikert. Kertész esetében ehhez hozzáadódik, hogy világhírű művészként maga is igényét érezte a kezdetekhez való visszanyúlásnak, azaz nem „feledkezett meg” amatőrként készített képeiről, mint azok a költők, akik legszívesebben meg nem történtté tennék éretlennek ítélt ifjúkori munkáikat. Ennek kuriózumszámba menő bizonyítéka a kiállításon látható, annak középpontjába helyezett, Magyarországi emlékek című, 1962-ben készített kollázs, amely számomra ugyanolyan fontosnak mutatja a személyes érintettséget, a szülőföld iránti gyengéd érzelmeket, mint az érett Kertésznek azt a szándékát, hogy megmutassa: már profivá válása előtt is milyen jó képeket készített. Ez azért is érdekes, mert az 1925-ös Párizsba távozása előtti fotókat a későbbiek teszik fokozottan érdekessé, vagyis a világhír felől visszatekintve válnak fontossá, olyasféleképpen, mint amikor – mint Woody Allen élcelődik rajta – a híres írónak a zseniális műveire való tekintettel minden egyes összefirkált céduláját kötetbe gyűjtik, sőt végül még a mosodai számláira is jut egy sugaracska a halhatatlan művek dicsfényéből.
Az idős és a kezdő Kertész közötti ide-oda szaladgálás, ami ennek a kiállításnak az alapművelete, többször torokszorító, mivel a magánéleti vonatkozások egyes esetekben közvetlenül kapcsolódnak a művekhez. Ilyen az az életrajzi tény, hogy Salamon Erzsébettel 1919-től 1925-ig, majd 1933-tól 1977-ig, az asszony haláláig voltak együtt (1933-tól már házaspárként). Igen ám, de közben Kertésznek Párizsban volt egy másik – igaz, csak rövid ideig tartó – házassága. Az emögött meghúzódó dráma mementóját Veled/nélküled címmel láthatjuk a kiállításon.
Bizonyára nem vagyok egyedül a párkapcsolatok fotóira vonatkozó tanácstalanságommal. Mit lehet ezekkel kezdeni szakítás után? A korábbi boldogság tárgyi bizonyítékai mintha semmi másra nem lennének jók, mint mindkét fél minél hatásosabb megkínzatására. Erzsébet úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy Kertész párizsi házasságának hírét véve kétfelé vágta, ami korábban összetartozott, és a férfit ábrázoló darabokat elküldte Kertésznek, akinek a kezében – miért nem csodálkozunk? – az őt ábrázoló „félképek” is műalkotássá avanzsáltak. Ez a munka annak ismeretében különösen is megérintő, hogy mi már tudjuk, amit ők akkor még nem: hogy az összetartozásuk később sírig tartónak bizonyult.
*
Kertész, mielőtt 1925 körül profi fotográfussá vált, és Párizsba költözve elindult a halhatatlanná válás útján, 1919-ben tagja lett a Természetbarátok Turista Egyesülete fotóosztályának, és pályázatokon vett részt. Díjnyertes képei közül több megjelent, például az Érdekes Újságban. Idős korában úgy emlékezett, hogy Magyarország a természetközeliség és a falusi élet idilljét jelentette számára, és valóban sok korai képe készült a természetben, önfeledten napfürdőző, nemegyszer meztelen modellekről (köztük öccséről, Jenőről, aki legfontosabb segítője és laboránsa is volt). Dunakanyar, Dunaharaszti, Szigetbecse, Esztergom, budapesti Duna-fürdők és a romániai Braila a helyszínei a természettel összhangban élő, sportoló, úszó vagy futó embereket ábrázoló fotóknak, annak jelzéseként is, hogy ez a test felszabadulásának időszaka. Kertész fotográfusi készülődésének bizonyítéka, hogy nemcsak ott fényképez, ahol éppen van, például nyaral, hanem „tervezetten kószál” Budapesten és környékén: Rákosfalván, Budafokon, Pomázon és Törökbálinton.
A kiállítás két, jól elhatárolt: egy sötét és egy világos részre oszlik. A sötétben, mintha színház nézőterén lennénk, magukkal a megvilágított képekkel szembesülünk. Mivel nem egy egészen apró közülük, a kijárattól jobbra nagyítókat helyeztek ki a tanulmányozásukhoz, így a fotótörténet Sherlock Holmesainak érezhetjük magunkat. A fotók időrendben haladó sora kirajzolja a fejlődés ívét, félúton vörös fény és néhány kinagyított kép sötétkamrát imitál, és egy visszaemlékezést is elolvashatunk azokról az időkről, amikor Andor az otthoni szekrényben hívta elő a képeit, de egyszer nem csukta be rendesen az ajtaját. A csoportképek miniatűr alakjainak megkülönböztetéséhez alig-alig segít hozzá a nagyító, én emiatt inkább eszmei jelentőséget tulajdonítok nekik: Kertész szociokulturális hátterére utalnak, aki az 1919-ben megismert Erzsébet révén képzőművészkörökbe kerül be). A Magyarországi emlékek mint ennek a résznek a záróköve a kiállítás egyfajta sűrítményének tekinthető, hiszen az ifjúkori évek összegzésének szánta. A két oldalt elválasztó oszlopon Kertész életrajza olvasható, amelynek hangsúlyos elemei, hogy a ’60-as évektől már összegez, újragondolja az életművét, hogy 1971-ben kiállít a Magyar Nemzeti Galériában, majd köteteket állít össze a képeiből (1972-ben a Sixty Years of Photographyt, 1982-ben a Hungarian Memoriest), és hogy 1984-ben százhúsz kópiát adományoz a jövendő szigetbecsei Kertész-múzeum számára.
A kiállítás világos oldala afféle foglalkoztatószoba, ahol az előzőleg szerzett élményeket feldolgozhatjuk, játékos feladatokat kapunk, és madárcsicsergést hallgatva beleélhetjük magunkat 1921-nek abba a kitüntetett öt hetébe, amikor a 20. század egyik legnagyobb fotóművésze még a méhekkel barátkozott.
Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu
