André Kertész a felesége, Elisabeth Saly 1977-ben bekövetkezett halála után új fényképezőgépet szerez, egy Polaroid SX70-et, amellyel színes felvételeket készít: csendéleteket, a from my window sorozatot, mely emléket állít szerelmének. A fényképek az évekig tartó gyászmunka eredményeiként is olvashatók. Kertész még utoljára belemerül tartalékaiba, új ötleteket vesz elő, új eszközt próbál ki, hogy létrehozza azokat a kompozíciókat, amelyek kiemelik depressziójából.
„Lassan, lassan, lassan fényképezni kezdtem. De hamarosan belebolondultam… Reggelente és késő délután dolgoztam. Szép az ég a reggeli fényben, és késő délután nagyon változatos. Reggelente nekiláttam, és csak fotóztam, fotóztam, fotóztam, enni se volt időm. Azt vettem észre, hogy eltelt az idő, és nem is reggeliztem. Délután ugyanígy… A gyógyszeremet is elfelejtettem. Egyszer csak magamat is elfelejtettem, a fájdalmat, az éhséget, és igen, a szomorúságot is” – írja 1981-ben.
A New York-i Washington Square-től északra fekvő lakásában született fényképek nagy része az ablakából vagy az ablakpárkányon készült, a kompozíciós elemek pedig többnyire felesége személyes tárgyai. Egy termékeny elme nyilvánul meg a fotókon, aki a hétköznapi tárgyakat lenyűgöző csendéletekké formálja. Hátterük a városkép, mely gyakran az üvegfelületeken torzítva és tükrözve is visszaköszön. Egyszerű és intim kompozíciók ezek, amelyek az elhunyt iránti érzelmeket tárják fel, miközben az emlékezés fluid jellegéről is számot adnak. A polaroidokon olykor a háttér, máskor az üvegtárgy, gyakran pedig mindkettő torzul, mintha a világ is képlékennyé, cseppfolyóssá válna, így e képek a múlt elkerülhetetlen halmazállapot-változásának kérdését is felvetik.
Kertész időskori polaroidjai többszörösen is a halált állítják elénk. A fényképezés önmagában is az elmúlásról szól, hiszen bármennyire az örökkévalóságnak rögzíti a pillanatot, valójában a halálra emlékeztet, ahogy Roland Barthes a Világoskamrában írja is: „A fotográfia azzal, hogy abszolút múltba teszi a felvételt, a halálról szól jövő időben.” André Kertész e színes képeinek sajátossága, hogy nincs negatívjuk, tehát nem sokszorosíthatók, az abszolút egyszeriség dokumentumai, s emiatt is magukban hordozzák a mulandóság érzetét.
Kertész azonban olykor szembement a halállal – azzal, hogy korábbi kompozícióit újragondolta, motívumaikat újraértelmezve beemelte ezekbe a képekbe. Rekonstruálta korábbi jó ötleteit, mintha a régi pillanatokat előrángatná a halálból, és életre keltené őket. A múltat idézi, újraalkotja és megváltoztatja: az emlékezés így válik feledéssé, a felidézés életre kelt, ugyanakkor az átírással el is temeti a régit. Kertész gyakran újraalkotta Párizsban készített kompozícióit, amelyeken a műtermek sarkaiban fellelhető hétköznapi tárgyak túlmutatnak fizikai mivoltukon, és az emberről mesélnek. Késői polaroidjain is egyszerű eszközökből komponál, a tárgyakat itt is megszemélyesíti, gyakran használja a fény-árnyék kontrasztot, a torzítást, ám az új kontextus egészen más hangulatot eredményez.
A fotográfus 1934-ben emigrált Párizsból New Yorkba. A soha nem nyugvó várost minden ízében utálta, de fényképezte az utca emberét, a mindennapokat, egészen addig, amíg egyszer ki nem tépték a kezéből a gépét. Onnantól kezdve nem szívesen mozdult ki a lakásából. A polaroidok erről is vallanak: a bezártságról, az önkéntes száműzetésről, ugyanakkor az újrakezdés lehetőségéről is. Az anekdota szerint Kertész egy kirakatban a felesége fejtartására emlékeztető, üvegből készült mellszobrocskát látott meg, amely újra felkeltette benne a fényképezés vágyát. Előszedte a sarokból a polaroid gépet, amelynek technikája korábban nem nyűgözte le. Több száz kompozíciót készített, amelyekből a mostani kiállításon külön egységben látható néhány.
A from my window darabjai az emlékezés törékeny szobrai, a szeretet privát metaforái, amelyek segítettek, hogy az alkotó újrakapcsolódhasson korábbi érzéseihez és felesége emlékéhez. Az üvegbüsztökről készített sorozat ablaka, ahogy a kiállítás szövegében olvassuk, Kertész saját szenvedésére nyílt, amely azonban épp az alkotás révén enyhülhetett.
A 20. századi fotográfia egyik igazi óriása utolsó lendületének erőteljes gyűjteményéből láthatunk most egy érzékeny válogatást a Capa Központban egészen szeptember 1-jéig.
