Anna Magnani: a római asszony, aki egy új rendezői stílus szimbóluma lett

Anna Maria Magnani néven 1908. március 7-én látta meg a napvilágot Rómában. Törvénytelen gyermek volt, anyja még csecsemőként magára hagyta, hogy megkeresse egyiptomi származású apját, és végül nagymamája nevelte fel Róma Trastevere nyomornegyedében. Pár hónapig járt egy francia apácák által vezetett bentlakásos iskolába, majd beiratkozott a Santa Cecilia konzervatóriumba, 1927-től az Eleonora Duse drámaművészeti iskola tanulója volt.

Színészi tapasztalatot az éjszakai klubokban való énekléssel szerzett, kipróbálta a vaudeville-t, és kísérleti színdarabokban is szerepelt. A filmvásznon 1934-ben debütált a La cieca di Sorrento című drámában. A következő évben férjhez ment Goffredo Alessandrini rendezőhöz, aki nem tisztelte művészetét, ráadásul nem is volt hozzá hűséges, így útjaik hamar szétváltak. 1940-ben találkozott a nála kilenc évvel fiatalabb Massimo Seratóval, tőle született meg 1942-ben fia. A második világháború alatt Toto revütársulatában lépett fel, itt fedezte fel Vittorio De Sica, aki Török Rezső Péntek Rézi című vígjátékának főszerepét bízta rá – ez volt az első és utolsó komikaszerepe a filmvásznon.

Pályafutásában a fordulatot 1945 jelentette, amikor Roberto Rossellini és Sergio Amidei úgy döntött, nem zárt stúdiókban, hanem eredeti helyszíneken forgatják a neorealizmus alapfilmjét, a Róma, nyílt várost. A főszerepet játszó Anna Magnani az új rendezői stílus szimbóluma lett, alakításáért 1946-ban az év legjobb külföldi színésznőjeként elnyerte az amerikai National Board of Review díját.

A nemzetközi siker lehetővé tette, hogy egyik filmet a másik után forgassa, az 1947-es Angelina főszerepéért elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díját. Ekkor már Rossellini felesége volt – igaz nem sokáig, mert megjelent a színen Ingrid Bergman. A rendező a Stromboli forgatásán ismerte meg közelebbről a svéd filmsztárt, és fellobbant köztük a szerelem, Bergman a válás kimondásakor már gyermeket várt.

Magnanit az ötvenes években a neorealizmus örökségét felhasználó olasz és francia rendezők, Luchino Visconti, Luigi Castellani, Jean Renoir és Claude Autant-Lara foglalkoztatták. Hazájában nem volt nála népszerűbb színésznő, az olaszok becsülték, szerették és tisztelték.

Hollywood csábítására 1955-ben elvállalta a Tetovált rózsa női főszerepét, a forgatókönyvet Tennessee Williams egyenesen az ő személyére szabta. Alakításáért Magnani többek közt a New York-i filmkritikusok, a BAFTA- és a Golden Globe-díjak mellett – első olasz színésznőként – elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscart is. Az Amerikai Filmakadémia 1957-ben George Cukor Vad a szél című filmjében nyújtott alakításért ismét jelölte a díjra, amelyet abban az évben Joanne Woodward nyert el.

Róma iránti nosztalgiája vitte haza, ahol Pier Paolo Pasolini 1962-ben rábízta a Mamma Roma címszerepét. A sorsától szabadulni képtelen prostituált megformálása igazi jutalomjátéknak bizonyult, bár a színésznő és a rendező viszonya nem volt mentes a problémáktól: Pasolinit zavarta Magnani erős egyénisége, aki viszont úgy érezte, hogy kihasználják. Ezután már csak Stanley Kramer A Santa Vittoria titka című filmjében játszott, majd Fellini Rómájának egy epizódjában saját magát alakította.

Anna Magnani sohasem volt sztár. Játékát mindig szenvedélyes érzelmek hevítették, ő maga a valóságban is olyan római asszony és anya volt, mint akiket oly emlékezetesen formált meg a filmvásznon.

1973. szeptember 26-án hagyta el örökre az örök várost, hasnyálmirigyrákban halt meg az egyik római kórházban. Halála után számos kezdeményezés indult Olaszországban és külföldön Magnani emlékének megőrzésére. 2002-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumában 14 filmjét vetítették le, születésének centenáriumán az olasz posta bélyeget bocsátott ki.

A nyitóképen Anna Magnani az Emberi hang című filmben. Fotó: Finecine – Tevere Film / Collection Cristophel via AFP