Annyi baj legyen – Kritika a Két csík című filmről

Mint Fodor Ákostól megtanultuk, még azt is csak negatív szavakkal tudjuk kifejezni, hogy minden rendben van („nincs / semmi / baj”). Van aztán Nyíri Tamásnak egy példázata Antropológiai vázlatok című könyvében az éjszakában felsíró gyermeke fölé hajló anyukáról, aki ugyanezt mondja. És a legmélyebben hiszi is, a kicsi pedig megnyugszik a biztatástól. Holott vajon mire alapozza az anyuka a kijelentését? Hogyhogy nincs semmi baj? Nagyon is van, hiszen a gyermek sötétben, egyedül fekszik az ágyában, rémálomra ébredhetett, és rátört a szavakba önthetetlen félelem attól, hogy talán ez a sötét az egyetlen realitás, amely előbb-utóbb mindent és mindenkit magába nyel.

Mégsem gondolhatjuk – érvel Nyíri
–, hogy az anyuka hazudik. A legmélyebben hiszi is, és hinnie is kell, hogy
valóban nincs semmi baj. Noha sok-sok érv szólhat amellett, hogy valójában
egyáltalán semmi sincs rendben az emberi létezéssel – hiszen mindannyian csupán
átutazók vagyunk e földön, és egész biztosan soha nem tudhatjuk, mi az ember
végső sorsa –, egyetlen gyermekből sem lehet egészséges felnőtt, aki nem a
létbe vetett bizalom útravalóját kapja a szüleitől, azzal a kimondatlan
megbízással együtt, hogy adja majd tovább a gyermekeinek.

David Lynch egyik filmjében egy idős asszony suttogva, mégis kinyilatkoztatásszerűen az ellenkezőjét mondja:

„Valami baj van.”

Átszalad rajtunk a hideg, amikor meghalljuk, éppen az állítás meghatározatlansága miatt. Valami baja ugyanis mindenkinek van, és ez alapján könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a baj úgymond a valóság szervezőelve, amely minden helyzetünk, állapotunk, kapcsolatunk mélyén ott lappang.

Dudás Balázs rövidfilmje, a Két
csík az én értelmezésemben erről: a két főhős, egy fiatal pár életének,
kapcsolatának mélyén lappangó bajról szól, és nem a „terhes, nem terhes”
problematikáról. Látjuk ugyanis, hogy a maga módján mindkét fél kezelni
próbálja a meghatározatlan, de ettől csak még szorongatóbb balsejtelmet, noha a
pontos természetével egyikük sincs tisztában.

Minden kapcsolat ambivalens, ám
bizonyos kapcsolatok annyira azok, hogy az idővel a végüket jelenti. Minden
kapcsolat óriási bizalmat feltételez, ám jól tudjuk, hogy erre a bizalomra sok
esetben egyik fél sem szolgál rá tökéletesen. Jó barátaim között nem egy olyan
van, aki életének legfontosabb kapcsolatával vallott kudarcot, és elmondása
szerint teljes bizonyossággal soha nem tudta meg, mi volt a baj, mit hibázott
el, mit tehetett volna az együtt maradás érdekében. Vagyis valamit, amin a boldogsága
múlt, még visszamenőleg sem sikerült teljesen megértenie.

Gábor majdnem megcsalja Lizát, majd
mivel otthon felejtette a kulcsát, csak reggel tud hazamenni. A lány rátámad,
mert megfordult a fejében, hogy Gábor megcsalhatja, de az is, hogy baleset
érte. Hamarosan kibékülnek azonban, így Liza végre elmondhatja azt a
megérzését, hogy gyereket vár. Gábor ezt nem hiszi, és amúgy is korainak is
tartja még a gyermekvállalást. A továbbiakban az „egy csík, két csík” téma
körüli kavarodás határozza meg a történéseket. Liza egy adott pillanatban
szakítani akar, mivel úgy látja, Gábor még túl gyerek. Némi kavarodás után
végül az éjszakai ügyeleten kötnek ki.

Afféle pszichodráma ez. Liza nem
tényekről, hanem a belső valóságáról beszél, amely sokkal mélyebb és reálisabb,
mint a tények birodalma. Félig-meddig öntudatlanul teszteli Gábort: vajon
hogyan reagálna, ha egy gyermek érkezésének híre ütne pecsétet a kapcsolatukra.
Gábor pedig, aki lélekben addig egészen máshol volt, hirtelen kénytelen
megérteni, hogy valami sokkal súlyosabba keveredett, mint gondolta. Hogy a
kapcsolatuk fordulóponthoz érkezett, és minden, ami addig játéknak tűnt,
mostantól „vérre megy”.

Mint Hamvas Béla írja, és Pintér
Béla idézi itt-ott a darabjaiban: „Az angyallal egyszer mindenki találkozik.”
Nincs menekvés. Azt, hogy „baj van”, előbb-utóbb mindannyian megtapasztaljuk.
Érdekes ellentmondás, hogy ezekkel a sok esetben egymásnak okozott bajokkal
csak együtt tudunk megküzdeni. Szenvedtetjük egymást: ez egyetlen kapcsolatban
sincs másképpen. Egymás bajai vagyunk, mégsem fordulhatunk máshoz megoldásért,
mint egymáshoz. Nagyszerű szimbóluma ennek a gyermekvállalás, amely mindig egy
hosszú és küzdelmes közös történet kezdőpontja.

Liza gyermeke „virtuális”: nem az ő
sorsa forog kockán, a terepet nem vehetik át a jó tanácsokkal sohasem fukarkodó
családok, barátnők-barátok vagy tágabb környezet. Az „egy csík, két csík”
dilemma így valójában valami a pár számára „körültáncolható” objektum, amelyhez
képest a kapcsolat súlyát, erejét le lehet mérni. Liza a gyermek érkezésének
bejelentésével kerülőúton a Gábor iránti ragaszkodását, a vele való kapcsolat
elmélyítésének vágyát fejezi ki. És egyúttal azt a kétségét, hogy ez éppen
Gáborral lehetséges-e. Hogy számukra van-e tovább.

Baj van? Nincs baj? Heidegger szerint a gondjainkból értjük meg magunkat. És a gondjaink tanítanak meg gondoskodni.

A nyitóképen Sodró Eliza és Vilmányi Benett a film egyik jeletében. Forrás: NFI

#kritika