Mint Fodor Ákostól megtanultuk, még azt is csak negatív szavakkal tudjuk kifejezni, hogy minden rendben van („nincs / semmi / baj”). Van aztán Nyíri Tamásnak egy példázata Antropológiai vázlatok című könyvében az éjszakában felsíró gyermeke fölé hajló anyukáról, aki ugyanezt mondja. És a legmélyebben hiszi is, a kicsi pedig megnyugszik a biztatástól. Holott vajon mire alapozza az anyuka a kijelentését? Hogyhogy nincs semmi baj? Nagyon is van, hiszen a gyermek sötétben, egyedül fekszik az ágyában, rémálomra ébredhetett, és rátört a szavakba önthetetlen félelem attól, hogy talán ez a sötét az egyetlen realitás, amely előbb-utóbb mindent és mindenkit magába nyel.

Mégsem gondolhatjuk – érvel Nyíri –, hogy az anyuka hazudik. A legmélyebben hiszi is, és hinnie is kell, hogy valóban nincs semmi baj. Noha sok-sok érv szólhat amellett, hogy valójában egyáltalán semmi sincs rendben az emberi létezéssel – hiszen mindannyian csupán átutazók vagyunk e földön, és egész biztosan soha nem tudhatjuk, mi az ember végső sorsa –, egyetlen gyermekből sem lehet egészséges felnőtt, aki nem a létbe vetett bizalom útravalóját kapja a szüleitől, azzal a kimondatlan megbízással együtt, hogy adja majd tovább a gyermekeinek.

David Lynch egyik filmjében egy idős asszony suttogva, mégis kinyilatkoztatásszerűen az ellenkezőjét mondja:

„Valami baj van.”

Átszalad rajtunk a hideg, amikor meghalljuk, éppen az állítás meghatározatlansága miatt. Valami baja ugyanis mindenkinek van, és ez alapján könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a baj úgymond a valóság szervezőelve, amely minden helyzetünk, állapotunk, kapcsolatunk mélyén ott lappang.

Dudás Balázs rövidfilmje, a Két csík az én értelmezésemben erről: a két főhős, egy fiatal pár életének, kapcsolatának mélyén lappangó bajról szól, és nem a „terhes, nem terhes” problematikáról. Látjuk ugyanis, hogy a maga módján mindkét fél kezelni próbálja a meghatározatlan, de ettől csak még szorongatóbb balsejtelmet, noha a pontos természetével egyikük sincs tisztában.

Minden kapcsolat ambivalens, ám bizonyos kapcsolatok annyira azok, hogy az idővel a végüket jelenti. Minden kapcsolat óriási bizalmat feltételez, ám jól tudjuk, hogy erre a bizalomra sok esetben egyik fél sem szolgál rá tökéletesen. Jó barátaim között nem egy olyan van, aki életének legfontosabb kapcsolatával vallott kudarcot, és elmondása szerint teljes bizonyossággal soha nem tudta meg, mi volt a baj, mit hibázott el, mit tehetett volna az együtt maradás érdekében. Vagyis valamit, amin a boldogsága múlt, még visszamenőleg sem sikerült teljesen megértenie.

Gábor majdnem megcsalja Lizát, majd mivel otthon felejtette a kulcsát, csak reggel tud hazamenni. A lány rátámad, mert megfordult a fejében, hogy Gábor megcsalhatja, de az is, hogy baleset érte. Hamarosan kibékülnek azonban, így Liza végre elmondhatja azt a megérzését, hogy gyereket vár. Gábor ezt nem hiszi, és amúgy is korainak is tartja még a gyermekvállalást. A továbbiakban az „egy csík, két csík” téma körüli kavarodás határozza meg a történéseket. Liza egy adott pillanatban szakítani akar, mivel úgy látja, Gábor még túl gyerek. Némi kavarodás után végül az éjszakai ügyeleten kötnek ki.

Afféle pszichodráma ez. Liza nem tényekről, hanem a belső valóságáról beszél, amely sokkal mélyebb és reálisabb, mint a tények birodalma. Félig-meddig öntudatlanul teszteli Gábort: vajon hogyan reagálna, ha egy gyermek érkezésének híre ütne pecsétet a kapcsolatukra. Gábor pedig, aki lélekben addig egészen máshol volt, hirtelen kénytelen megérteni, hogy valami sokkal súlyosabba keveredett, mint gondolta. Hogy a kapcsolatuk fordulóponthoz érkezett, és minden, ami addig játéknak tűnt, mostantól „vérre megy”.

Mint Hamvas Béla írja, és Pintér Béla idézi itt-ott a darabjaiban: „Az angyallal egyszer mindenki találkozik.” Nincs menekvés. Azt, hogy „baj van”, előbb-utóbb mindannyian megtapasztaljuk. Érdekes ellentmondás, hogy ezekkel a sok esetben egymásnak okozott bajokkal csak együtt tudunk megküzdeni. Szenvedtetjük egymást: ez egyetlen kapcsolatban sincs másképpen. Egymás bajai vagyunk, mégsem fordulhatunk máshoz megoldásért, mint egymáshoz. Nagyszerű szimbóluma ennek a gyermekvállalás, amely mindig egy hosszú és küzdelmes közös történet kezdőpontja.

Liza gyermeke „virtuális”: nem az ő sorsa forog kockán, a terepet nem vehetik át a jó tanácsokkal sohasem fukarkodó családok, barátnők-barátok vagy tágabb környezet. Az „egy csík, két csík” dilemma így valójában valami a pár számára „körültáncolható” objektum, amelyhez képest a kapcsolat súlyát, erejét le lehet mérni. Liza a gyermek érkezésének bejelentésével kerülőúton a Gábor iránti ragaszkodását, a vele való kapcsolat elmélyítésének vágyát fejezi ki. És egyúttal azt a kétségét, hogy ez éppen Gáborral lehetséges-e. Hogy számukra van-e tovább.

Baj van? Nincs baj? Heidegger szerint a gondjainkból értjük meg magunkat. És a gondjaink tanítanak meg gondoskodni.

A nyitóképen Sodró Eliza és Vilmányi Benett a film egyik jeletében. Forrás: NFI

#kritika