1976-ban Vácott születtél. Korábban írói tevékenységed mellett egy budapesti iskolában mozgássérült gyerekeket tanítottál, később szociális munkásként dolgoztál hajléktalanszállón. Hogyan választottad ezeket a foglalkozásokat?
Úgy éreztem, hogy valami hasznos dolgot kell csinálnom, ha már mindenképp be kell lépnem a munka világába. Olyasmit, amiről azt gondolom, van értelme. Ebben nyilván benne volt, hogy soha nem volt érzékem és tehetségem az úgynevezett „normális” szakmákhoz. Soha nem tudtam elképzelni magam egy hivatalban vagy irodában. Mégis mit lehet ott csinálni? A periféria vonzott, azok az emberek, akik valamilyen határhelyzetben élnek. Nyilván nem függetlenül attól, hogy magamat is egyfajta határhelyzetben láttam mindig.
Sosem voltam igazán szociális lény. Introvertált, csendes kamasz voltam, akit az erdő, a Duna, a zene és az irodalom érdekelt. Ilyen alkattal óhatatlanul a perifériára sodródik az ember, elkülönül, járja a maga köreit. A mozgássérült gyerekek közel álltak hozzám, volt valami rokonság köztünk. Az ilyesmiről nehéz beszélni, mert nem arról van szó, hogy feltétlenül a segíteni akarás vezetett volna hozzájuk. Jól éreztem magam közöttük, és azt hiszem, ők is szerettek. Felismerték bennem azt, ami bennük is megvolt. A kiszolgáltatottságot talán.
Sokféle kiszolgáltatottság létezik, az enyém is egy volt a sok közül. Rengeteget tanultam tőlük, de nem látványos dolgokat. Inkább nagyon is meghatározó, de alig észrevehető élmények voltak ezek. Némelyikük gyógyíthatatlan beteg volt, meg is haltak tizenkét-tizenhárom éves korukban. A legtöbb érintett tisztában is volt ezzel. Együtt éltek a közeli halál tudatával. Emlékezetes beszélgetéseink voltak erről, ma is jól emlékszem rájuk. A hajléktalanszálló ugyanennek a kiszolgáltatottságnak egy másik aspektusát tárta fel. Olyan sorsokkal szembesül az ember, amelyeket korábban el sem tudott volna képzelni. Néha tényleg a pokol bugyrai nyíltak meg előttem. Sértetlenül nem lehet ezzel együtt élni, kicsit én is rámentem ezekre az évekre. De összességében mégsem érzem negatívnak a mérleget. Olyan tapasztalataim vannak, amelyek a bennem bujkáló illúziók maradékát is felszámolták. Ami végül is áldás. Mert nem a semmi maradt az illúziók hűlt helyén, hanem valamiféle szikár figyelem.
Újságíróként is ténykedsz. Sajtómunkásként milyen témák keltik fel az érdeklődésedet?
Nem nevezném újságírónak magam. Interjúkat készítek írókkal, művészekkel, tárcákat és recenziókat írok könyvekről, lemezekről. Nagyon mást nem tudok csinálni, mint amit az alkatom megenged. A politikai újságírás fényévekre áll tőlem, nem tudok és nem is akarok fogást találni rajta. Igyekszem olyasmikről írni, amiket értékesnek gondolok. Egy jó könyvről, egy jó lemezről. Vagy beszélgetni egy olyan íróval, akinek tényleg van mondanivalója, állít valamit, nem csak mellébeszél. Ezek az írásaim talán nem rontanak a világon, és ez már éppen elég.
Keresztury Tibor a Literán megjelent méltatása szerint sosem leszel népszerű, ünnepelt, sikeres szerző, noha a legjelentősebb kortárs magyar költők egyike vagy. Mi a véleményed erről a megállapításról, hogyan hatottak rád ezek a sorok?
Úgy emlékszem, Tibor ezt 2004-ben írta. Elég régen tehát. A jóslata feltétlenül bevált, már ami a népszerűséget és a sikerességet illeti. Hogy a legjelentősebbek egyike volnék, azt soha nem gondoltam, és nem is tartozik rám. Ezzel nekem nincs dolgom. Persze, jólesik, akkor is jólesett, de az ilyesmi rövid ideig tart nálam. Nem rám vonatkozik, nem a személyemre, hanem a legjobb esetben is arra, amit írtam. Az pedig nem egészen én vagyok. Az valami más. Ettől függetlenül Tibornak nagyon sokat köszönhetek, amit soha nem felejtek el neki.
Haza című műved az értékelés szerint a létezés legmélyére ás, a végletekig személyes, de sosem személyeskedő. Ebben a könyvedben található a következő passzus: „olyan erőkkel kellett folyamatos, kíméletlen küzdelmet vívnom, amelyek ennek a világnak az elpusztítására törekednek”. Kérlek, világítsd meg a Kultúra.hu olvasói számára, miről van itt szó.
Jaj, nehezet kérdezel. Egy kiragadott mondatról pedig még nehezebb bármit is mondani. Mert ebben a mondatban nem általában a világról van szó, hanem arról a világról, ami engem mindig is foglalkoztatott. A belső világomról, ha szabad ezt a szerencsétlen kifejezést használnom. Thomas Bernhard, a nagy osztrák író csodálatosan ír erről, úgyhogy a legegyszerűbb az lenne, ha azt javasolnám válasz helyett, hogy mindenki olvassa el például a A menthetetlen vagy a Wittgenstein unokaöccse című könyveit. Vagy bármelyiket. Erről szólnak, pontosan erről a küzdelemről. De talán most elég, ha elmesélek egy rövid történetet, amelyben nincs semmi különös.
Évekkel ezelőtt, egy tavaszi reggelen ballagtam lefelé az erdőszéli házunktól a vasútállomásra. Május volt, az erdei reggelek ilyenkor (is) csodálatosak tudnak lenni. Egyszer csak átszaladt előttem egy jól megtermett borz és eltűnt a patak melletti égerligetben. Hatalmas példány, öröm volt ránézni. A patak zúgott, énekeltek a rigók, a kakukk is rákezdett kicsit távolabb, a tölgyesben. Még a vonaton is ezen a pillanaton gondolkodtam, az egész kép szépségén és teljességén, a borz futásán, a patak zúgásán, a madarak énekén és a napfényen, ahogy besütött a fák közé. Késő délután sétáltam hazafelé az út mellett. Ugyanott, ahol reggel futni láttam, ott feküdt a borz. Ott feküdt az út szélén elütve, szétszakadt hassal. Kilógtak a belei. Ennyi a történet, ami az általad idézett mondatról eszembe jutott.
Havazás Amiens-ben című Artisjus-díjas könyved laudációjában olvashatjuk, hogy szabadverseid szándékuk szerint nem törekszenek megdöbbentésre, inkább a költői panaszt jelenítik meg. Ez utóbbi kitétel kapcsán kérdem, mi az, ami a leginkább bánt és „panaszkodásra késztet”?
Panaszt? Hát, nem tudom. Megdöbbentésre nyilván nem törekszenek, arra ott van a bulvármédia. Panaszkodni igazán nem szoktam, talán versben sem. De ha finomabbra hangolom a kérdést, érteni vélem. Az említett könyv címadó verse Szent Márton alakját idézi meg. Ő sem volt egy panaszkodós alkat, nem nyivákolt amiatt, hogy miért kell télvíz idején koldusoknak megfagyniuk a hóban. Odament és ráterítette a köpenyét. Tisztában volt vele, hogy a világ ilyen. Ilyen és kész. Ezt nagyon nehéz elfogadni.
A világot, ahogy ma érzékeljük, szinte emberfelettien nehéz elfogadni. Akárhová nézünk, az maga a tragédia. Az óceánok szeméttelepekké lettek, az erdők letarolva, a világ számos pontján (a közvetlen közelünkben is) emberek egymást gyilkolják. A világ ilyen, ilyenné tettük egy-kétszáz év kemény munkájával – már ami a környezetrombolást illeti. Ezzel együtt, ezzel párhuzamosan a kultúra szinte kiveszett, Európa nagy és lenyűgöző kultúrájának vége. Romok között élünk, fizikai, szellemi és lelki romok kietlen univerzumában. Lehet erről nem tudomást venni, lehet úgy tenni, mintha mindez nem így lenne. Sokan így tesznek, lelkük rajta. Van mit siratni, és minden siratás jogos. De a siratást életcéllá tenni nem lehet. A panaszt sem.
Sok minden bánt, hogyne bántana. Sok minden fáj. Csak az én rövidke életemben annyi mindent láttam már elpusztulni. A gyerekkori tájak nincsenek már, az idill helyszíneit munkagépek gyalulták le. Vég nélkül sorolhatnám a veszteségeket. Nem maradt és nem marad más, mint annak a lélekvilágnak az életben tartása, amiben az a fent említett borz nem az út szélén fekszik kilógó belekkel, hanem egyetlen, örökké tartó pillanatban szalad a patak felé.
Második köteted az Akutagava noteszéből címet kapta. Mivel keltette fel az érdeklődésedet a világhírű japán író?
Az a könyv életemnek egy elég intenzív szakaszában íródott. Szerelem, csalás, dráma, volt ott minden. Akkoriban olvastam Akutagava novelláit, és ebben a kihegyezett állapotban nagyon mélyen érintettek. De leginkább egy (két) mondata érintett meg, amit viszont Mészöly Miklósnál olvastam, aki mottóként használta fel Megbocsátás című művében: „Örökös félhomályban élt. Mintha egy törött pengéjű, finom kardra támaszkodott volna.” Ez nekem szólt, miközben nem tudtam, mit jelent. De ettől még értettem. Ez a két mondat hívta elő azt a könyvemet. Arra a törött pengéjű, finom kardra támaszkodtam az örökös félhomályban. Az ilyen mondatokért érdemes olvasni, írni és talán élni is.
Említenél néhány szerzőt, akik igazán fontosak számodra és elárulnád, hogy miért éppen ők?
Sok ilyen szerzőt említhetnék, de nem látom értelmét a listázásnak. A földkerekség legnagyobb írója Tolsztoj, erről most ennyit tudok mondani. De hogy egy legnagyobb magyart is mondjak: Krúdy Gyula. De itt most tényleg abbahagyom, mert csak nekiállnék listázni.
Műveidben gyakran jelenik meg a háborítatlan természet, a vízpartok csendje, a vadvilág. Jól értem, hogy az emberi környezet bántó nyüzsgése taszít és a létezés „visszalassításában” volnál érdekelt?
Háborítatlan természet nincs többé. Felejtsük el. Az „emberi természet bántó nyüzsgése” mindig is taszított, igen. Mégis mit kéne szeretnem rajta, benne? A visszalassításban mindnyájan érdekeltek vagyunk, nem csak én.
Fontos számodra, hogy szakmabeliekkel tarts kapcsolatot? Ezt azért kérdem, mert láttam egy fotót, amin Kemény István és Wirth Imre költők társaságában vagy lefényképezve.
Sosem nyüzsögtem az irodalmi életben. Nem vágytam rá, és most sem vágyom. Azt hiszem, ez már így is marad. Az említett költők tavaly nyáron meglátogattak Kismaroson, leültünk a Duna-parton, ittunk pár sört, beszélgettünk. De ez nem irodalmi élet, és a szakmabeliség sem fontos benne. Kedveljük egymást, nagy ritkán találkozunk. Sok költőt és írót ismerek, de barátságok a legritkább esetben alakultak ki ebből. Tőlem távol áll ez a céhes bennfentesség, fontosságtudat, sutyorgás. Néhány ember akad azért, akivel a kapcsolat hosszabb távon is megmaradt. De ezeknek a kapcsolatoknak sem az irodalom jelenti az alapját.
Megtudhatjuk, hogy jelenleg mit írsz, mit olvashatunk tőled legközelebb?
Az elmúlt három év során írtam egy sorozatot Mindennapi metafizika címmel a Mandinerre, ezekből lesz egy kötet, ha minden jól alakul. Közben csigalassúsággal íródik egy regény is.
Fotók: MTI/Czimbal Gyula
