Anthony Hopkins Lugosi Béla Drakulájáról mintázta Hannibal Lectert
Sir Anthony Hopkins, a többszörös Oscar-díjas színész memoárjában őszintén mesél arról, hogyan jutott el egy walesi kisvárosból Hollywoodig. A Jól csináltuk, kölyök! című könyvében a sikerek mellett az élet árnyoldalait is megmutatja: a nehéz gyermekkort, a válással járó töréseket és az alkoholizmus kihívásait. Hopkins öniróniával és meglepő nyíltsággal vall hibáiról és újrakezdéseiről.
A világsztár magyarul várhatóan novemberben olvasható önéletírásában megelevenedik a világhírű, kétszeres Oscar-díjas színész, Sir Anthony Hopkins gyerekkora, színészi pályája, az eszméléstől a bölcsességig ívelő életútja.
Sir Anthony Hopkins egy kis walesi iparvárosban, Port Talbotban született. Gyerekkorát beárnyékolta a háború és megkeserítette az a társadalmi közeg, melyben a férfias keménység, az alkohol és a nyers brutalitás vitte a prímet, kíméletlenül elnyomva a lelki érzékenység, a szépség iránti vonzalom minden formáját. Gyenge tanulmányi előmenetele miatt diáktársai, tanárai és szülei egyaránt leírták mint tehetségtelen fajankót, aki semmire sem fogja vinni az életben. A sorsdöntő fordulat akkor következett be a semmibe vett walesi fiú életében, amikor egy szombat este megnézte Shakespeare Hamletjének 1948-as filmváltozatát. Ez az élmény volt a szikra, amely lángra lobbantotta lelkében a vágyat, hogy színész legyen; ekkor határozta el, hogy rálép az útra, amelyen eljutott a világhírig.
Jagótól Hannibal Lecterig
Hopkins megnyerő őszinteséggel, lebilincselő stílusban idézi fel könyvében pályájának legfontosabb állomásait és enged bepillantást az olvasónak abba a műhelymunkába, amelynek során megszülettek zseniális alakításai. Jago szerepének megformálásáért vették fel a rangos Royal Academy of Dramatic Art drámaiskolába, ahol Laurence Olivier volt a mestere. Richard Burtonnel még fiatal fiúként találkozott rajztanárának a lakásán, hogy néhány év múlva már befutott pályatársként üdvözölhesse rajongásig szeretett példaképét, a kulisszák mögött, az Equus egyik előadásán. Egyik ikonikus szerepének, Hannibal Lecternek a megformálásában, saját bevallása szerint, döntő szerepe volt kiváló színészmesterség-tanára útmutatásának és Lugosi Béla Drakulájának, amelyből ihletet merített. A Lear király címszerepének felejthetetlen alakításához apja és nagyapja rendíthetetlen higgadtsága, szenvedélymentessége szolgált számára mintaképül.
Hopkins kíméletlen őszinteséggel tárja fel az olvasó előtt magánéleti válságait is. Súlyos alkoholfüggősége tönkretette nemcsak az első házasságát, de egyetlen gyerekével való kapcsolatát is, és kis híján az életével fizetett érte. Amikor erre rádöbbent, elhatározta, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, és ezt a fogadalmát immár lassan fél évszázada tartja. Minden erejével megpróbálja elnyomni magában a vágyat, hogy magányosan élje le az életét, és mindent megtesz az ellen, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelmében – családja férfi tagjaihoz hasonlóan – kerülje az emberi kapcsolatokat. Az évek előrehaladtával egyre jobban foglalkoztatja a mulandóság, apja szavait idézve „a nagy titok”, hogy mi jön a halál után.
A szerzőről
Sir Philip Anthony Hopkins Nagy-Britannia egyik legismertebb és legtermékenyebb színésze. Pályafutását a színpadon kezdte, Laurence Olivier keze alatt dolgozott, majd különböző, kritikusok által elismert filmekben szerepelt. Sir Anthony hat évtizedes pályafutása során olyan nagy sikerű filmekben szerepelt, mint A bárányok hallgatnak, a Napok romjai, a Marvel-féle Thor, Az apa és számos más alkotás. Legutóbb a díjnyertes rendező, Guy Ritchie Wife & Dog című filmjében szerepelt. Sir Anthony számos elismerést kapott kiemelkedő teljesítményéért, köztük két Oscar-díjat, négy BAFTA-díjat, két Primetime Emmy-díjat és egy Laurence Olivier-díjat. Jelenleg Stellával, a feleségével Los Angelesben, Kaliforniában él.
Részlet a könyvből:
1941-ben, egy borús vasárnap délelőtt, Aberavon homokos tengerpartján apám egyik barátja, Cliff a kezembe nyomott egy mentolos cukorkát. Azokban a háborús években minden édesség ritka csemegének számított. Akkoriban mindent jegyre adtak. Olyan ügyetlenül hámoztam ki a papírból, hogy leesett, bele a homokba, mire elpityeredtem. Apám és Cliff csak nevettek. Aztán kaptam egy másik cukorkát. Apám fölém hajolt, és megsimogatta a fejem, hogy megnyugtasson. Letöröltem a könnyeimet. Cliff le is fényképezett. Ez az egyik első emlékem. Hároméves voltam. Most, nyolcvanhét évesen gyakran előveszem ezt a képet, és azt mondogatom annak a kétségbeesett kisfiúnak: „Semmi baj, kölyök! Jól csináltuk.”
