Azt mesélted egyszer, amikor a Black to say silence című előadásod előtt beszélgettünk, hogy dacból lettél balerina. Kinek akartál bizonyítani?

Édesanyám a neves Voronyezsi Népi Együttesben énekelt, ahol néptánccal is foglalkoztak. Ott találkoztam először a táncművészettel, ám nem mondhatnám, hogy különösebb hatást gyakorolt volna rám. Inkább a jelmezek tetszettek, az öltöző hangulata vonzott; az öltöztetőnők mindig az én fejemre próbálták fel a fejdíszeket. Zeneiskolába jártam, zongorázni tanultam. Rengeteg energiám volt, amit a szüleim kisiskolás koromban úgy igyekeztek lekötni, hogy beírattak ritmikus sportgimnasztikára. Édesapám is türelmetlen alkat, ebben rá ütöttem. Vadászpilótaként dolgozott, mérnöki végzettsége van, így velem ellentétben jól értett a matematikához. Amikor a példákat magyarázta nekem, nem értette, hogyhogy nem értem. Viszont a gyors felfogásomat és az alkalmazkodókészségemet is tőle örököltem, csak míg ő biztos volt a döntéseiben, én gyakran bizonytalan.

Anyukámtól a segítőkészségemet hozom, lehet rám számítani. Azt is neki köszönhetem, hogy balerina lettem. Vékony, jó alkatom volt, ami feltűnt anyukám egyik koreográfus ismerősének, és a figyelmébe ajánlotta, hogy érdemes lenne balettiskolába felvételiznem. Otthon úgy voltak vele, hogy ha felvesznek, legalább egész nap jó helyen, értelmes dolgokkal töltöm a napot, nem csavargok a többi gyerekkel, míg ők dolgoznak. Először tiltakoztam, de amikor anyukám azt mondta, hogy azért nem próbálom meg, mert nem hiszek magamban, úgy éreztem, csak azért is megcsinálom. Bebizonyítom neki, hogy igenis képes vagyok rá.

Oroszországban világhírű balettiskolák vannak, közülük az egyik pont a te szülővárosodban, amelyben a tanulmányaidat elkezdted. Hogyan teltek a kis balerina első évei?

A voronyezsi iskola a moszkvai intézet baletthagyományaira épül, és igen erős képzés folyik benne. A vizsgáinkra a fővárosból érkeztek mesterek. Édesanyám felvetésére három év elteltével jelentkeztem próbatáncra a szentpétervári Vaganova Balett Akadémiára, hogy abba is betekintést nyerhessek. Hatalmas élmény volt számomra, amikor 13 évesen a szüleim elvittek oda. Azóta is vallom, hogy Szentpétervár a világ legszebb városa, a szívem csücske. Három évet töltöttem ott, majd 16 évesen visszamentem Voronyezsbe a tanulmányaimat befejezni. Amikor végeztem, Szentpétervárra, a Saint Petersburg Ballet Színházba szerződtem. A repertoáron leginkább klasszikus balettek szerepeltek; nem tudnám megmondani, hányszor táncoltam a Hattyúk tavában vagy a Csipkerózsikában. Először meglepett, hogy a pályára kikerülve már senki sem vacakol az emberrel. Nincs hosszú idő egy szerep betanulására, minden hihetetlenül gyorsan zajlik. Megtanultam, hogy sok esetben magamnak kell dolgoznom saját magamon.

Sok szólót bíztak rám. Tetszett a munka, jó együttes volt lelkes tagokkal, de rájöttem, hogy a klasszikus balett nem az én formám: a testem nem felel meg maradéktalanul a műfaj elvárásainak. És az igazat megvallva kicsit meg is untam a klasszikus mozgásformát.

Fotó: Jekli Zoltán

Hogyan váltottál a modern balettre, és kerültél külföldre?

Sokat jártunk turnézni. Imádtam utazni, más országokat megismerni. Az egyik vendégjáték során összeismerkedtem egy magyar zenész fiúval, és a szerelem hamarosan elvitt Szentpétervárról. Szerettünk volna együtt élni, és mivel ő Budapesten a Zeneakadémiára járt, lázasan keresni kezdtük, hova tudnék szerződni. Nem voltam hajlandó úgy otthagyni Oroszországot, hogy ne legyen fix munkám; nem tudok úgy élni, hogy másra vagyok utalva, mert olyankor úgy érzem, nincs hasznom. Nem vagyok az a típus, aki szeret otthon üldögélni, miközben a társa dolgozik. Úgy voltam vele, hogy az is jó, ha legalább Európába költözöm, akkor is közelebb leszünk egymáshoz.

Lengyelországban találtam egy társulatot, ahová sürgősen be kellett állnom, mert az egyik lány kiesett. Szczecin, ahová költöztem, Berlintől nem messze van, a II. világháború előtt még Németországhoz tartozott. Tetszett a város, az együttest is kedveltem, és ott találtam rá a neoklasszikus stílusra, ami hamar a sajátom lett. Közben a párom nem adta fel, hogy utána menjek, és egyszer csak üzenetet küldött, hogy a Győri Balett próbatáncot hirdet. Ez nyolc éve volt. Azóta itt vagyok.

És mi lett a szerelemmel?

Szétmentünk. Három évig távkapcsolatban éltünk, és azt hittük, ha végre egy országban leszünk, könnyebben fogunk tudni találkozni. Ő azonban Pesten tanult, én pedig sokat dolgoztam, ezért a tervünk nem jött be. Egyáltalán nem töltöttünk együtt több időt, ami felemésztette az érzelmeket. Oroszországban sosem voltam egyedül, hiszen ott volt a családom, a barátaim. Onnan elköltözve azonban hirtelen magamra maradtam.

Óriási lépés lehetett országot váltani. Honnan volt benned a bátorság?

Van olyan, amikor szimplán fogom magam, és anélkül, hogy komolyabban átgondolnám, mivel járhat a döntésem, belevágok a kihívásokba. Ha megtetszik egy ötlet, fejest ugrok a megvalósításába. Egyébként nem sajnálom, hogy elköltöztem. A saját országodban mindig körbevesz a biztonság, idegen helyen azonban olyan érzéseket tapasztal meg az ember, amelyektől azonnal felnőtté válik. Idekerülve már nem volt olyan, hogy felhívom a szüleimet, és majd ők segítenek.

Fotó: Jekli Zoltán

Ritkaságszámba menően szépen beszéled a nyelvünket.

Tudtam, hogy amíg nem beszélek magyarul, nem tudok rendesen beilleszkedni. Manapság bármit el tudok intézni egyedül ebben az országban. Ez fontos számomra, hiszen így nem vagyok kiszolgáltatott. Ma már a Győri Balettnél sem külföldiként kezelnek. Kezdetben sokat segített, hogy két kollégám szintén orosz, ők fordítottak a próbák és az előadások során. Az öltözőben viszont csak magyar lányok voltak, akik természetesen az anyanyelvükön kommunikáltak egymás között, ezért fél évig alig mertem megszólalni. A balettpultomat kis cetlikkel ragasztgattam össze, amikre oroszul és magyarul kiírtam a legfontosabb szavakat. Másfél év után majdnem mindent értettem, de beszélni továbbra sem mertem. Magyar nyelvű könyveket vásároltam, társaságba jártam és magyar filmeket néztem – így jöttem bele a beszédbe. A próbákon zajló korrekciók során zavart, hogy eleinte a fordításokra kellett hagyatkoznom; ez is presszionált, hogy tökéletesítsem a magyartudásom. Nélkülözhetetlennek tartom, hogy közvetlenül és pontosan értsem, mit szeretne a koreográfus.

Kerültél vicces vagy kellemetlen szituációba a kezdeti nyelvi nehézségeid miatt?

Persze! Egy alkalommal például, amikor az egyik ismerősömnek babája született, így érdeklődtem a kisfiú hogylétéről: Hogy van a kis Zeller? A válasz az volt, hogy amennyiben a kisfiáról érdeklődöm, köszöni, jól van, de Zente a neve… A magyar gyönyörű nyelv, változatos, különös logikája van, de a nevek nagyon furcsák számomra. Még ma sem tökéletes a kiejtésem, de már nem érzem úgy, mint amikor először boltba mentem, hogy egy másik bolygón vagyok. Sem oroszul, sem angolul nem beszéltek az eladók, így mutogatással próbáltam elmagyarázni, mit szeretnék. Kedves, segítőkész emberekkel éppúgy volt dolgom, mint udvariatlan, goromba alakokkal.

Fiatal korod ellenére gondolkodsz azon, hogy mivel foglalkozol, ha majd abbahagyod a táncot?

A nyelvészet vonz. Kiskoromban, ha idegen ajkú embereket hallottam, mindig próbáltam kitalálni, honnan jöhettek. Nemrég felvételiztem a Szentpétervári Egyetem nyelvészeti távoktatásán belül a fordítói szakra. Nagyon nehéz szak. Készülnöm kell rá, mert most érzem csak, hogy annak idején mennyi minden kimaradt az oktatásunkból. Egy balettintézetben nyilván nem helyeznek akkora hangsúlyt a közoktatási tárgyakra. Van mit pótolnom! Most éppen a filozófia tudományába ástam bele magam.

Mit jelent számodra Győrben élni, ott táncolni?

Imádok Magyarországon élni, jól érzem magam a magyarok között. Tetszik, hogy az itteni embereknek nagyon fontos a család, a közös hétvégi program, az együtt étkezés, és ez a tinédzserekről is elmondható. Nálunk nem így van, főleg nem a fiataloknál. A Győri Balett számomra egy család. Amikor ide szerződtem, azonnal Hermiát táncoltam a Szentivánéji álomban, ami nagy kihívás volt. Sok csodás darabban vettem, veszek részt. Nagy élmény volt például, amikor a kanadai Balett BC koreográfusa, Cayetano Soto 2015-ben velünk dolgozott: különleges stílust képviselt, elképesztő precizitással építette fel az Uneven próbafolyamatát. Velekei László Piano plays című darabját is szeretem, Liszt és Wagner zenéje magával sodorja a táncost. Daitchi Uematsuval van benne egy duettünk, ami nagyon passzol kettőnkre; sok színemet meg tudom mutatni ebben a műben. Finom, érzékeny darab; remélem, fogjuk még táncolni.

Uneven (Kizökkent), Tatjana Shipilova és Sebestyén Bálint
Fotó: Németh Mihály

Annak is örülök, amikor a Romance-t meglátom a repertoáron, mert Kodály zenéjét gyönyörűen adják vissza Velekei László táncjátékának mozdulatai. A Black to say Silence, amit te is láttál, nagy kedvence a társulatnak. Fájdalmas, erős háborús történet. Míg az első részben Angel Rodriguez koreográfus az élet boldogságát láttatja – amelyet gyakran észre sem veszünk –, a másodikban az otthon maradt nők küzdelmes mindennapjaiba vezet be, és rámutat, milyen rövid idő alatt mennyi mindent el tudunk veszíteni. 

És milyen táncot szeretsz nézni?

Amennyiben igazi profik adják elő, a klasszikus balett le tud nyűgözni, de a szívemhez a nézőtéren ülve is a modern tánc áll közelebb. Pár éve figyelemmel követem az izraeli Sharon Eyal társulatának munkáját, élőben is láttam őket, és elképesztőnek találom, ahogyan előadnak. Különleges atmoszférát teremtenek. A táncosokból áradó szabadság és gondolatiság egyszerű, mégis sokféleképp értelmezhető megfogalmazása fog meg bennük. Eno Peci kreációja keltett bennem hasonló érzéseket, tavaly szeptemberben járt nálunk. Vele is elképesztő volt a közös munka, olyan gyönyörű mozgásvilágot teremtett. Az Összetartozás egy párkapcsolatról szól, amelynek nincs kifejezett története, mégis minden néző magára tud találni benne. 

Az Antigoné, amelyben a címszerepet táncolod, az Imre Zoltán-programon belül született, és nemcsak élőben, hanem online is előadta a Győri Balett.

Nagyon közel áll hozzám ez a női alak, mert az igazság harcosa. Nem tud szemet hunyni a gonoszság, a hazugság felett, hanem ellenáll a legfőbb hatalomnak, jelen esetben a királynak. A bátorság nem gyakori tulajdonság manapság. Szeretnék olyan erős nő lenni, mint Antigoné.

Szerintem erős vagy.

Bizonyos dolgokban lehetséges, de azokhoz is idő kellett. Régen rendkívül szókimondó voltam. Ha nem tetszett valami, gondolkodás nélkül jeleztem, ami sokszor bajba kevert. Próbálom ezt az attitűdömet visszafogni. Mindjárt harmincéves vagyok, muszáj okosnak lennem, és tanulnom a hibáimból. Az Antigoné előadása sok újdonságot hordozott. A koreográfussal, Sebestyén Bálint kollégámmal eddig mint táncos partnerrel dolgoztam együtt, érdekes volt az alkotói énjével is találkoznom. Az online játszás kedvéért felújítottuk a darabot, és sok változás született, amelyek jót tettek az előadásnak. Lazább, közérthetőbb lett: Bálint nem drámai hősnőként, hanem egyszerű női alakként ábrázolja Antigonét. Érdekes, hogy miként reagál egy hétköznapi nő egy drámai szituációra.

Milyen vágyak mozognak benned?

A távoli jövőben például jó lenne tengerparton élni. Már nagykorú voltam, amikor először tenger mellett állhattam: elbűvölt a hullámok hangja, órákig ültem és néztem a semmihez nem fogható látványt, ami elém tárult. Szeretem a mediterrán életérzést. Oroszország is nagyon hiányzik. Van két keresztfiam, most kezdték az első osztályt, és már két éve nem láttam őket. A szüleim egyre idősödnek, édesapám 83 éves, sokat aggódom miattuk, a járványhelyzet miatt nem tudom őket látogatni. Komoly dolog, hogy nincs lehetőséged a szeretteiddel lenni. Boldogságra és családra vágyom. Bölcsességre az élethez. Nem szeretek tervezni, mert eddig bármikor tettem, az ellenkezője valósult meg. Ember tervez, Isten végez. Örülnék, ha itt maradnék, és itt alapítanék családot. De ki tudja, mit hoz a jövő?

Nyitókép: Tóth Zoltán