A mai Budapest területén a rómaiak nagyon kedvező helyzetben voltak, mert kiváló karsztforrásokat találtak – mondja dr. Fényes Gabriella régész, amikor a BTM Aquincumi Múzeum és Régészeti Parkban arról kérdezem, víz hívószóra hogyan mesélhető el ennek a városnak a múltja. – Úgy tűnik, hogy a településrendszer vízellátására elsősorban az észak-budai langyos forrásokat használták. Az egyik a Római Strandfürdő területén fakadt, ahol 1962 és 1965 között nagy felújítási munkálatok zajlottak, és akkor Póczy Klára régésznek lehetősége nyílt arra, hogy ott ásatást végezzen. Tizennégy forrás ókori foglalatát találták meg többé-kevésbé jó állapotban. A forrásfoglalat nagy kúp alakú cserép, azon keresztül tört fel a víz, és ezt rendszerint fából készült kútházba foglalták.
Az oltárokat Aesculapiusnak és lányának, Hygieiának, a gyógyítás és az egészség isteneinek szentelték, vagy egy másik gyógyító istenpárnak, Apollónak és Sironának. Más forrásoknál Jupitert vagy Silvanust tisztelték, a 3. századból pedig Mithrásznak állított oltárokat is ismerünk.
Áldozati ajándékokat dobáltak a kútházakba, elsősorban érmeket vagy értéktárgyakat, például itt, Aquincumban aranygyűrűt is találtunk. Az Aquincum vízellátásában jelenlegi ismereteink alapján főszerepet játszó vízvezeték észak–déli irányú volt, a mai Római Strandfürdő területén fakadó forrásoktól vezetett nyílegyenesen a légió tábora felé, feltehetően a fő vízfelvevője a légió táborában épített hatalmas katonai fürdő volt. Minden bizonnyal léteztek leágazások a polgárvárosban és a katonaváros területén is, ahol a vízvezeték egyik ága déli irányba ment tovább, a másik pedig délkeleti irányba, az ottani városrész ellátására.
Milyen messzire juttatták el a vezetékekben a vizet?
A feltételezésem szerint maximum 3,5 km hosszú lehetett a vízvezeték. Az ókorból máshonnan ismerünk ennél jóval hosszabb vízvezetékeket is, de itt olyan vízbőség volt, hogy viszonylag egyszerűen tudtak vizet vezetni a városba és a katonai táborba. Használták a mai óbudai Árpád-forrás vizét is, amely a mai Bécsi úton fakad, a Vörösvári úttal való találkozásnál. Ennek az ókori forrásnak a használatáról nagyon kevés információval rendelkezünk. Onnan is előkerült egy oltárkő, tehát ott is megtisztelték a forrást a rómaiak. Biztosan tudjuk, hogy onnan is indult egy pilléres alépítményű vízvezeték, amely a légió táborához tartott, sőt, erről van egy leágazás is, egy hatalmas nagy kőtömb, amelybe két vízvezetékcsövet foglaltak bele az ókorban, és rajta keresztül a katonavárosba vezetették le a vizet. Ennek a vezetéknek csak hét pillércsonkja maradt meg, melyeket 1956-ban tártak fel a Vörösvári út alatt, a modern szennyvízcsatorna fektetése során.
Ezenkívül a rómaiak minden bizonnyal használták a mai Csillagfürdő területén fakadó forrásokat is. Közvetlen bizonyítékunk nincs róla, de közvetett igen: az Árpád utca 6. szám alatt másodlagos felhasználásban előkerültek különböző római építészeti elemek, köztük U alakúra faragott vízvezetékelemek is, és van egy oltárkő, amelyen ugyan nincs felirat, de a két oldalára a nimfákat faragták ki, márpedig a rómaiak a vízforrásoknál szívesen ábrázolták a nimfákat, hiszen azok az ő védelmük alatt álltak. Egy harmadik forráscsoport római használata is bizonyítható: a mai Lukács és a Császárfürdő forrásai a József-hegy lábánál. Ezek részben langyos karsztforrások, részben pedig valódi gyógy- és termálforrások – a rómaiak ilyen helyeken előszeretettel építettek gyógyfürdőket. Hogy Budapest területén ennek nem maradt építészeti nyoma, az inkább a folyamatos használat miatt lehetett, hiszen ezeket a forrásokat használták a középkorban is. Királyi fürdő, a budafelhévízi prépost fürdője, az ispotályosok fürdője működött ott – ezeket mind középkori leírásokból és oklevelekből ismerjük.
A török korban szintén épült ott egy fürdő, illetve egy puskaporos malom is. Egyébként már a középkorban is voltak ott gabonaőrlő malmok, hiszen ezeknek a meleg és langyos forrásoknak a vize télen sem fagyott be, jól tudták vízimalomként használni egész évben. Ezeknél a forrásoknál is állítottak a rómaiak oltárokat. Az egyiket egy középkori gyűjtésből ismerjük. 1479-ben egy olasz humanista, bizonyos Felice Feliciano Beatrix királyné öccsének a kíséretében Magyarországra érkezett. Itt tartózkodása alatt negyven római feliratot rajzolt és írt le. Ezek között van egy nimfáknak szentelt oltár, amelyről azt írta, hogy a budafelhévízi Szentháromság-templom előtt látta. A budafelhévízi Szentháromság-templom maradványai pedig 1906-ban előkerültek a Margit körút, Török utca, Zsigmond utca által határolt tömbben, azaz a Lukács- és Császárfürdőket tápláló források közelében.
Ma már tudjuk, hogy karsztvizet szállítottak a római vezetékek, és hogy egy egész tenger rejtőzik itt a föld alatt. A rómaiaknak lehettek ismereteik arról, hogy ezeknek a forrásoknak a vízhozamára valóban alapozhatják egy város vízellátását? Van valamilyen adat arra vonatkozóan, hogy miért volt egyértelmű döntés az, hogy Aquincumban a források vizét használják, és nem a Dunáét?
A rómaiak mindenütt igyekeztek forrásvizet inni, míg mi manapság a Duna vizét isszuk Budapesten. Az egész birodalomban megfigyelhető, hogy ahol csak lehetett, ott forrásokból vették a vizet, és akár 100 kilométerre is elvezették, hogy legyen jó minőségű ivóvizük. A római vízvezetékek általában gravitációs alapon működnek, de ismerték a közlekedőedények elvén működő vízvezetékeket is. Aquincumban az észak–déli vízvezeték pontos építési idejét nem ismerjük, de feltehetően a 2. század elején készülhetett, egy időben a légiótábor kiépülésével, hiszen az ottani katonai fürdő volt a fő vízfelvevője a vezetéknek.
Hogyan állapították meg, melyik víz jó?
Augustus császár uralkodása idején Vitruvius írt egy összefoglaló művet: Tíz könyv az építészetről – ebben egy egész fejezetet szentel a vízvezetésnek, a víz vizsgálatának. Azt is leírta, hogy hol milyen típusú vizek vannak, és azt is, milyen betegségek kezelésére jók ezek. A vizek vizsgálatához olyan tanácsot is adott például, hogy nézzük meg az ott lakó embereket, ha nem görbe a lábuk, egészségesnek tűnnek és jó a szemük, akkor az a víz jó.
Hogyan zajlott a vízvezetékek építése?
Borzasztó nagy munka volt – általában a katonák végezték. Anyagilag is nagyon megterhelő lehetett egy településnek. Sok adatunk van problémákról is, hogy például egy-egy vízvezetéket mennyire nehéz volt megépíteni akár műszakilag, akár azért, mert elfogyott közben a pénz. Ifjabb Plinius, amikor Bithünia helytartója volt, Traianus császárral élénk levelezést folytatott, és többször kérte, hogy küldjön neki oda építészt, de a császár azt válaszolta, hogy építész Rómában is kevés van, nézzen utána, mert biztos akad ott is valaki, csak körültekintően kell keresni. Szintén Plinius írja: „Uram, a nicomediaiak hárommillió-háromszáztizennyolcezer sestertiust fordítottak vízvezeték-építésre, ami máig befejezetlen, félbemaradt, s részben széthordták; egy másik vezetékre kétszázezret folyósítottak. De ez is félbemaradt, úgyhogy újabb beruházásra van szükség, hogy vizük legyen, pedig már annyi pénzt eltékozoltak.” Tehát nem volt zökkenőmentes egy ilyen mértékű építkezés.
Egy másik vízvezeték története pedig egészen regénybe illő. Kr. u. 138-ban az Észak-afrikai Saldae városában úgy döntöttek, hogy 21 kilométer távolságból egy bő vizű forráscsoportból a városba vezetik a vizet. A szomszédos Numidia provinciában állomásozó katonai csapattól hívtak egy vízvezeték-építésben jártas szakembert, Nonius Datus vízszintező mérnököt, aki a helyszínre utazott és elkészítette a terveket. A kivitelezéshez azonban csak jó tíz évvel később fogtak hozzá. Ekkor Nonius Datus ismét a helyszínre utazott, kitűzte a vízvezeték nyomvonalát, irányította az építkezést, de súlyos betegség miatt haza kellett térnie.
Közben folytatódott az építkezés. A vízvezeték egy részét egy hegyen kellett keresztülvinni. Az alagutat a hegy két oldalán kezdték el fúrni, de azok nem találkoztak a hegy belsejében. Ezért Nonius Datust, aki ekkor már veterán volt, újra elhívták Saldaebe. Az építész ismét felkerekedett, azonban útközben rablók támadták meg, kifosztották, megsebesítették, de mégiscsak eljutott az építkezésre. A katonákkal kijavíttatta a hibát, és a provincia helytartója végre átadhatta a vízvezetéket. Nem csoda, hogy ennyi kaland után felírták ezt a történetet Nonius Datus síremlékére, amelyre a Patientia (Türelem), Virtus (Tettrekészség) és Spes (Remény) alakjait faragták.
Miként került a háztartásokhoz a víz, miért a konyhába kerültek a vécék, és hogyan hasznosították a későbbi korokban a rómaiak tudását, az kiderül a Magyar Kultúra magazin 2025/3. számából, ahol több más, a vízzel kapcsolatos írás is olvasható. A magazinról további információk itt érhetőek el.
