Amiben Scafaria filmje nagyon jó, az az ezután következő egy óra: a film részletesen, ötletesen és a humorból egy percig sem engedve végigzongorázza mindazokat a lehetőségeket, praktikus teendőket és életstratégiákat, amelyek ebben a helyzetben elképzelhetőek. A munkahelyeken megüresednek a vezetői pozíciók, így azokra bárki jelentkezhet; vannak, akik kiélvezik a hosszú távú következmények megszűnését, és kipróbálják a heroint, orgiákat szerveznek vagy végre védekezés nélkül szexelnek; van, aki igyekszik nem tudomást venni az egészről; van, aki hirdetést helyez ki a faliújságra: ?ha meg akar halni, rendeljen bérgyilkost?; és vannak, akik gyújtogatnak és lázongást generálnak. És akad, akinek annyira unalmas az élete, sőt a jelleme is, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, mihez is kezdjen: Dodge-ot a hírekre való tekintettel elhagyta felesége (ami ironikus, hiszen a férfi ?épp azért házasodott meg, hogy ne kelljen egyedül meghalnia?), munkahelyénél, a biztosítótársaságnál különösebben nem villanyozzák fel az ?apokalipszis-csomag? iránt érdeklődő kuncsaftok, bulizni vagy egy új nővel megismerkedni pedig nem akar. De azért ez utóbbi véletlenül mégis összejön, így együtt indul útnak egyik szomszédjával, Pennyvel, hogy beteljesítsék utolsó kívánságaikat: Dodge még egyszer felkeresné középiskolai szerelmét, Penny pedig, aki lekéste az utolsó repülőgépet, valahogy mégis hazamenne a családjához. Utazás közben persze egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz annak ellenére, hogy céljaik között eredetileg nem szerepelt az összemelegedés.
És innentől fokozatosan elkezdenek eltűnni az egyfelől életszerű, másfelől mégis teljesen szürreális helyzetekre épülő poénok, és a film romantikus melodrámává változik. A rendező pedig, úgy tűnik, ehhez nem ért annyira, mint a humorhoz, mert ez a filmrész korántsem olyan egyedi az adott műfajban, mint a másik fél a vígjátékok között. Igaz, különösebb gond sincs vele: mindkét karakter izgalmas, együtt pedig ? a bolondos hippi lány és a világ legunalmasabb, középkorú férfija ? még inkább azok, ráadásul még a jellemeik is következetesen ki vannak dolgozva. Sőt, a két színész (Steve Carell és Keira Knightley) remekül el is tudja játszani azokat, úgy, hogy Scafaria a hollywoodi átlagnál jóval többet mer az arcjátékukra, beszédes tekinteteikre bízni. Keira Knightleyból pedig a némiképp szokatlan szerep miatt végre előbújik a jó színész, ami eddig olyan mélyen lakozott benne, hogy egyáltalán nem is látszott ki. Szóval nincs semmi baj, csak annyi, hogy a rendező a romantikában nem próbál meg annyira formabontó lenni, mint amennyire láthatóan képes akként gondolkodni, és beéri egy sablonosabb és kiszámíthatóbb ? igaz: valóban szép ? szerelmes történettel.
Az amerikai film gyenge pontja a magyar felirat: bár a stáblistán a filmfordítók legtapasztaltabbja, Pataricza Eszter neve szerepel, a magyar szöveg mégis hemzseg a kisebb, de zavaró hibáktól. Ahol egy szónak vagy kifejezésnek több értelme lehet, és a két megoldás közül a kontextus, az adott jelenet döntene, a feliraton szinte mindig a rossz választás szerepel ? noha nem lehet feltételezni, hogy a fordító ne látta volna a filmet. Igaz, az olyan hibákat, mint a ?cult? (vallási csoport) ?kultikus?-nak való fordítása, még ez sem magyarázná meg. De azért kevés ez ahhoz, hogy komolyan elrontsa a filmet: hibák ide vagy oda, a Míg a világvége el nem választ bőven az átlagon felül teljesít. Pláne nyáron.
