Egyetlen hang is tud gyönyörű lenni, ha szépen szólaltatják meg – Arvo Pärt 90

Egy Tallinn melletti kisvárosban, Paidében született. Hároméves volt, amikor családjával Rakvere városába költöztek, ahol első zongoraóráit vette. Hamarosan oboázott és ütőhangszereken is játszott, és az iskolai kórusban énekelt.

Első darabjait 14 évesen írta. Zenei tanulmányait Tallinnban folytatta, az 1950-es évek közepén azonban iskoláit félbe kellett szakítania, mert katonai szolgálatra hívták be. Leszerelését követően 1963-ban vette kézhez zeneszerzői diplomáját, addigra már megszülettek első művei, köztük a Nekrológ (ez volt az első tizenkét fokú darab Észtországban), a Perpetuum mobile és I. szimfóniája. Két kompozíciójával 1962-ben megnyerte a Szovjetunió fiatal zeneszerzőinek versenyét. Közben 1957-től csaknem egy évtizedig az észt rádióban hangmérnökként és egy tallinni színház zenei vezetőjeként dolgozott, kísérőzenét írt rádiójátékokhoz és színházi előadásokhoz.

Korai művei Sosztakovics és Prokofjev, majd Schönberg hatását tükrözték. Az 1960-as évektől kezdve a szerializmussal és más kollázstechnikával kísérletezett, néhány év múlva a középkori és a reneszánsz zene tanulmányozása felé fordult. 1968-ban mutatták be a Credo című, a hitről szóló művét, amelyben Bach zenéjét vegyítette avantgárd technikákkal, s amelyet röviddel később betiltottak. Évekig hallgatásba merült, ekkoriban mélyült el a gregorián énekekben, a vokális polifónia és annak mestere, Palestrina zenéjében. Az 1970-es évek elején áttért az ortodox keresztény hitre.

Az évtized második felében saját fejlesztésű komponálási technikát kezdett alkalmazni, a tintinnabulit, amely a hármashangzatok lehetőségeinek maximális kihasználására épül (szó szerinti jelentése: harangocskák).

E stílusban született legelső kompozíciója, a Für Alina című zongoradarabja (1976), amelyet a következő évben egyik legismertebb műve, a Tabula Rasa követett. 1977-ben először dolgozott együtt a Hilliard Ensemble angol énekegyüttessel, amely azóta is több darabja (Arbos, Miserere) bemutatóján közreműködik. Az Eduard Tubin észt zeneszerzőnek emléket állító Fratres című kompozícióját eredetileg vonószenekarra és ütősökre írta, de később még többféle hangszerelést is közreadott, ahogy több más műve esetében is.

1978-ban komponálta Spiegel im Spiegel című meditatív darabját. Pärt zenéjében kevés eszközt használ, ezért sokan a szent minimalizmus képviselőjének nevezik, bár maga nem szereti ezt a címkét. Egy nyilatkozatában így beszélt erről:

Felfedeztem, hogy egyetlen hang is tud gyönyörű lenni, ha szépen szólaltatják meg. Ez az egy hang vagy csendes pillanat a szépség iránti igényemet tökéletesen kielégíti. Ezért dolgozom kevés elemmel.

Korai kompozícióinak avantgárd szelleme és az 1970-es években szerzett zenéjének vallási vonatkozásai egyaránt a szovjet hatóságok nemtetszését váltották ki. A szovjet elnyomás miatt 1980-ban családjával előbb Bécsbe, majd Berlinbe emigrált. Utóbbi helyen három évtizedet töltött, s csak a politikai rendszer változása után tért vissza hazájába 2010-ben. Számos egyházzenei kompozíciót írt (Berlini mise, János-passió, Te Deum, Magnificat, Stabat Mater, Boldogmondások, Cecilia, vergine romana), melyekben az egyházi zene hagyományait ötvözi a modern minimalizmus eszközeivel, vokális művei mellett kamara- és zenekari művet is jegyez, egyik legismertebb vonószenekari műve a Silouan's Song.

Benjamin Britten emlékére írta Cantus című kompozícióját, Paavo Järvi felkérésére született a Silhouette – Hódolat Gustave Eiffelnek című műve. 2015 nyarán a Manchesteri Nemzetközi Művészeti Fesztiválon közös projektet mutatott be Gerhard Richter német festővel, aki egyenesen hipnotikusnak nevezte Pärt zenéjét. A tárlat különlegessége volt, hogy Richter műveit a komponista elégikus kórusdalának zenei kíséretében tekinthették meg a látogatók. 2020-ban vegyeskarra és orgonára írta Für Jan van Eyck című művét.

A legismertebb észt zeneszerző számtalan kitüntetés birtokosa: 2000-ben Németországban megkapta a Herder-díjat, 2005-ben a modern európai egyházzene megteremtésében vállalt szerepéért Európai Egyházzenei Díjjal ismerték el, 2008-ban a dán Sonning-díjjal, 2014-ben a japán Praemium Imperiale-díjjal tüntették ki, 2023-ban Polar-díjat kapott. 2001-ben a francia Művészetek és Irodalom Rendjének parancsnoki, 2011-ben a Becsületrend lovagi fokozatát vehette át. Több egyetem díszdoktora, számos rangos intézmény választotta tagjai sorába.

Lemezeit tucatnyi alkalommal nevezték Grammy-díjra, s a kitüntetést két albumáért meg is kapta, továbbá a rangos Classic Brit Award kitüntetés tulajdonosa.

Pärt műveit a róla elnevezett archívum és információs központ gondozza, amely 2010-ben nyílt meg Laulasmaa városában. Nemcsak a klasszikus kortárs zenére, de egyéb műfajokra is nagy hatással volt és van. Mások mellett Björk, a Radiohead, Keith Jarrett, Nick Cave és Steve Reich is nagy rajongója művészetének. Zenéje hallható a többi közt A Pont-Neuf szerelmesei, a Vérző olaj, A gyilkosok a mennyországba mennek, a Bennfentes, a Fahrenheit 9/11 vagy a Gravitáció című filmekben, továbbá Janisch Attila Másnap című alkotásában. Bár ritkán ad interjút, számos közéleti kérdésben hallatja hangját.