A Szolnoki Művésztelep vendégszeretetét élvezem az ARTjáró összművészeti fesztiválon. Az első napon egyebek mellett Király György Különös csendek című kötetét mutatták be, majd az Eső irodalmi lap nyári számát és a Magyar Kultúra magazint. Este a Robinzon Cirkusz, az Európa Kiadó és a Transnomad koncertjein bulizott a közönség. A fesztivál második napján a hivatalos megnyitóra is sor került.

Pogány Gábor Benő Munkácsy-díjas szobrászművész, a Szolnoki Művésztelepet üzemeltető egyesület elnöke nemrég töltötte be a 60. életévét, ez alkalomból kiállítása nyílt a Kert Galériában. „Nehéz meghatódottság nélkül megszólalnom: egyrészt mert Szolnokon születtem, és már 60 éve kötődöm a városhoz. Másrészt eddig sosem volt itt kiállításom, mert a helyzetemmel nem akartam visszaélni. De a barátaim meggyőztek, azt mondták: a művésztelep egyszer százhúsz, te pedig egyszer vagy hatvanéves.”

Ahogy Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, a Szolnoki Művésztelep vezetője mondta: a művésztelep tinédzserkorba lépett, és azt kívánta, hogy az itt felnövő gyerekek legalább még 800-900 évig szívják magukba a kultúrát, a művészetet.

A beszédek után tortavágás következett: a hatalmas és ízletes csokoládétortából minden jelenlévőnek jutott. Ezt követően Pogány Gábor Benő szobrászművész kiállítása nyílt meg, majd az általa készített Lippich Gusztáv-emléktábla felavatására került sor.

A délutánra szervezett kerekasztal-beszélgetésen a Szolnoki Művésztelep 120 évéről esett szó. Verebes György elmondta: azért választották az ARTjáró mottójául azt, hogy Legendák helye, mert három jubileum is e napokra esik. A születésnap mellett Simon Ferenc szobrászművész (aki idén lenne 100 éves) és Pogány Gábor Benő születésnapját is ez alkalommal ünneplik meg.  Arra a kérdésre, hogy mit kíván, milyen művésztelepet lát 20-30 év múlva, azt válaszolta: „Egyszerre legyen a kreatív információcsere és a meditatív alkotói nyugalom tere.”

L. Simon László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója úgy vélte: azért kivételes a szolnokiak helyzete, mert Magyarországon ugyan sok művésztelep jött létre, de ezek nagy részét Trianon elsodorta. A hagyomány ebben a városban azért eleven, mert az alkotók itt élnek, alkotnak.

Az együttélésnek – az eltérő gondolkodás, az életkori és ízlésbeli különbségek ellenére – izgalmas intellektuális hozadéka is van, szerinte ez a kölcsönhatás adja a művésztelep igazi legitimációját.

Képíró Ágnes művészettörténész, a beszélgetés harmadik résztvevője 2020-ban érkezett Szolnokra, de a helyi kultúrát már azelőtt is ismerte, országos tárlatokon követte. „Van itt valami varázslat, ami bevonz, ami miatt privát látogatóként is érdemes visszatérni. Ezt éreztem, amikor először jártam a művésztelepen” – mesélte. Megjegyezte: a művésztelep alkotóit az országban és nemzetközileg is jegyzik. 

A délutáni, nyári napsütésben Szép tündérországnak boldog fejedelme címmel Horváth Gábor, a Szigligeti Színház művésze előadását, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar koncertjét, valamint Bajári Levente és Csokán Vivien balettművészek Kosztolányi: Hajnali részegség című produkcióját is élvezhette a közönség.

Egy szünetben Pogány Gábor Benővel egy fa alatt hűsölve elegyedtünk szóba, a tömegtől és a kitelepült bazárosoktól valamivel távolabb.  

A szobrászművész felidézte: gyerekkori emléke kötődik a Szolnoki Művésztelephez. Az édesapja rajztanár volt, jóban volt Bokros László festőművésszel, gyakran járt hozzá beszélgetni, sakkozni, pingpongozni. Egy alkalommal – úgy tízéves lehetett – őt is magával vitte.

„Megálltam a műteremben, eltátottam a számat, és azt éreztem, hogy pont így szeretnék élni, ha felnőtt leszek. A sors különös véletlenje úgy hozta, hogy húsz évvel később, a tanulmányaim után ugyanabba a műterembe kerültem, mert Bokros László addigra elkerült Szigligetre. Nagyszerű érzés volt! Így teljesüljön valaki kívánsága. Amikor hazajöttem, szolnokiként egyfajta kötelességnek, majdhogynem küldetéstudatnak éreztem, hogy folytassam az elődök munkáját. Az idősek távoztával eljött az az idő, amikor nekünk kell olyan minőségű kultúrát létrehozni, amely minden szempontból megfelel a hitünknek” – magyarázta.

Jó a konstelláció, jegyezte meg. Szerinte a Szolnoki Művésztelepen olyan emberek találkoztak, akik alkotóként is tisztelik egymást és a hétköznapokban is szívesen találkoznak. Amikor arról érdeklődtem, mit jelent számára szolnokinak lenni, azt felelte: a gyökereket. A legkisebb fia szokta neki mondani: – Apu, hogy van az, hogy mindenkit ismersz? Neked mindenki köszön. Tamási Áron szavaival szoktam válaszolni: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Neki Szolnok jelenti ezt az érzést.

Az esti előadásra készülve egy sörpad mellett telepszem le.

Az asztalon befőttesüveg, benne néhány szál levendula. Beleszagolok. Fejünk felett lampionok, vászonból varrt állatok, színes szalagok díszelegnek. Mindenfelé emberek ülnek padokon. A közelemben két fiatal lány. Nézelődnek: egymásra, máshova.  Egyik sincs még húsz. Mögöttük egy néni, ősz hajú, lila színű fülbevalója van. Velem szemben két asszony, az egyik a telefonját nézi, a másik a színpadot. Nem messze Szabó K. István rendezőt látom két hölggyel beszélgetni. Aztán megpillantom Hobót, arcán mosollyal figyel a színpadra, ahol elkezdődik Turczi István író, költő és Fekete-Kovács Kornél zenész Kettős látás című előadása. Turczi a verseit olvassa, átélve beszél, Fekete-Kovács trombitán kíséri őt. Szakrális az, amit csinálnak: a zene, a szöveg, a jelenlétük elkap, ettől kezdve nem is tudok másra figyelni, csak rájuk.

A következő előadás előtt, amíg hangol a zenekar, a színpad közelébe ülök. Innen egyszerre hallom, ahogy Verebes Ernő, a Nemzeti Színház dramaturgja, zeneszerzője hangolja a gitárját és azt, hogy eközben egy magyar popszám szól az embernyi méretű fekete hangszórókból. Majd jön a koncert, a hangzás visz magával, olyannyira, hogy megállapítom magamban: egyik hiányosságom, hogy őket eddig nem hallgattam. A Verebes Ernő, Wittek Béla, Bartus János alkotta Hármas Határ Trió zenéje, ahogyan azt a nevük is jelzi, különböző (nép)zenei hagyományok találkozása. A hangzás hol könnyed, légies, hol zakatol, dinamikus és szép íve van. Örömzene ez, amely szinte meditatív állapotba emel.

Az esti Hobo-koncertet már tágas társasággal együtt hallgatom.

Asztal mellett ülve mozog a lábunk, ritmusra tapsolunk. Mennék előre, a színpad elé bulizni, de nem szívesen hagynám ott a többieket, ezért inkább csak távolról figyelem a táncoló embereket. A csaknem ezerfős tömegben a legtöbb ember Hobóval együtt énekel. A szöveg szinte mindenkinek megy, fejből, olyannyira, hogy a Gazember című dal közben Földes László hirtelen elkiáltja magát: „Állj!” – szól a zenekarnak, majd kiszól egy, a közönség soraiban bulizó nőhöz. „Maga miért énekli azt, hogy a nők miatt lettem ilyen gazember?”

Nincs sértődés, mindenki nevet, a buli pedig folytatódik.

Csapolt sör, hosszú sor. Beállok én is. Három lépésnyire, egy másik sorban ételért állnak az emberek. Meglátom köztük a Hármas Határ Trió két tagját: Wittek Bélát és Bartus Jánost, odalépek hozzájuk, gratulálok. Megköszönik, örülnek. Röviden beszélgetünk, és kiderül, hogy alig három hete álltak össze, ez volt a premier, az első élő koncert. Megdöbbenek, hiszen úgy szólt a muzsika, mintha ezer éve együtt zenélnének. Megkérdem, mi volt a cél, szerintük mitől hat így a zenéjük. Wittek mosolyog, és annyit mond: „Az a cél, hogy élvezzük, hogy örömzene legyen.”

Később Verebes Ernőnek is gratulálok, amikor meglátom, ő pedig kedvesen invitál az asztaltársaságukhoz, oda, ahol a frissen alakult zenekar tagjai is ülnek. A jó hangulatú, hajnalig tartó beszélgetésbe kicsit később a házigazdák, Verebes György és felesége, Verebes-Nagy Edit is csatlakoznak. Az ő szeretetteljes vendégszeretetüket már többször megtapasztaltam, és ez most is így volt. Ez a hangulat átjárja a Szolnoki Művésztelep közösségét, atmoszféráját. Ezért jó itt lenni, élni, alkotni vagy látogatóba jönni, beszélgetni, kiállítást nézni, fesztiválozni.

Fotók: Verebes-Nagy Edit