„Az a példa van előttem, hogy a munkája a hivatása, a hobbija, a szenvedélye is”

Pap Ildikóval 2014 nyarán ismerkedtem meg Gyergyószentmiklóson, a Magyar Természettudományi Múzeum Szóra bírt csontjaink című vándorkiállításának első állomásán az ottani Tarisznyás Márton Múzeumban. Ő volt a budapesti intézmény embertani tárának igazgatója, én meg székelyföldi kezdő múzeumpedagógus, aki élete első tárlatvezetésére készülve figyelte a kiállításépítés fejleményeit.

Sokkal professzorosabbnak képzeltem az igazgató asszonyt, akiről tudtam, hogy kiváló csapatával ő végezte el a váci Fehérek templomában feltárt, természetes úton mumifikálódott 265 ember vizsgálatát. Szigorú tekintetű tudós asszony helyett egy elképesztő energiával dolgozó, jókedvű hölgy sürgött-forgott az épülő kiállítótérben. Megilletődve bemutatkoztam, kezembe nyomott egy koponyát meg egy combcsontot, és miközben a kollégáit instruálta, hogyan helyezzék el a gyerekállkapcsokat az egyik tárlóban, mellékesen beavatott abba, milyen méréseket végeznek az antropológusok, amikor megállapítják egy csontvázról, hogy hány éves korában hunyhatott el a tulajdonosa, férfi volt vagy nő, és milyen betegségek hagynak tipikus nyomokat a csontokon. Ahhoz képest, hogy általában az anatómiai ábrákat is enyhe viszolygással nézem, teljesen átszellemülten álltam ott kezemben egykori emberek maradványaival, és arra gondoltam, hogy ezt a nőt mindenkinek meg kellene ismernie.

Évekkel később Budapesten találkoztunk újra, és egy Facebook-posztból vált számomra nyilvánvalóvá, hogy az ő lánya Balanyi Bibiána, a világ legintelligensebb embereit tömörítő Mensa szervezet nemzetközi elnöke. „Szeretem a szavakat, imádom a nyelvet. Talán ezért is jelentkeztem biológia, csillagászat és egyiptológia helyett mégiscsak a pécsi egyetem angol–német szakára, ahol végül bölcsészi és tanári diplomát szereztem” – olvashatjuk a fordítóként dolgozó Balanyi Bibiána honlapján. Egy Ady-ligeti kertben kérdezhettem őket. Váltig szabadkoztak, hogy szerintük nincs abban semmi különleges, ha egy anya nemzetközi hírű múmiaszakértő, a lánya pedig a szuperintelligensek világszervezetének az elnöke.

*

„Ha kutatóként vizsgálod a csontokat, a halált látod a legkevésbé” – beszélgetés Pap Ildikóval

Már gyerekkorodban is érdekelt a régészet?

Nem. Igazából mindig tanár akartam lenni, teljesen mániásan. Visszagondolva nem is értem. Véletlenek sorozata alakította az életem. Biológia–kémia szakon tanultam az egyetemen, és a kollégiumban többnyire fizikusok, matematikusok társaságában voltam. Ott ismertem meg a későbbi gyerekem apját. Fizikus hallgató volt, és az ő édesapja, apósom régész volt, a nagykőrösi Arany János Múzeum igazgatója.

Sajnos, sosem voltam vele ásatáson, viszont egyszer azt mondta nekünk:

Fiam – mi ketten voltunk a „fiam” –, hogyha lehet, leltározzátok be az antropológiai gyűjteményt.

Akkor fogtam először emberi csontot. Ekkor épp kismama voltam, harmadévesen már Bibi a pocakomban volt, kihagytam egy évet, és később diplomáztam. Eredetileg növénygenetikából írtam volna a szakdolgozatomat, de a gyerek mellől nem igazán lehetett bejárogatni ide-oda kísérletezni, ezért témát váltottam, az embertani tanszéken kezdtem új kutatásba, és az újpesti fiatalok testi fejlettségének vizsgálata lett az új szakdolgozattémám.

Eiben Ottó professzor úr vezetett be az antropológiába, és az ötödév vége felé mondta: Ildi, menjen el a Természettudományi Múzeumba, mert lehet, hogy lenne ott egy állás. Akkor ötlött fel először bennem, hogy esetleg mégsem tanár leszek. Negyvenhárman végeztünk biol-kémen, és abból talán hat-hét embernek jutott tanári állás Budapesten. Ezért is fontoltam meg, hogy dolgozni kezdek a Természettudományi Múzeum embertani tárában. Aztán úgy alakult, hogy ez lett az egyetlen munkahelyem. Több mint negyven évig maradtam ott.

Mi vitt a paleopatológia felé, a betegségek kutatásának irányába?

Miután bekerültem a múzeumba, jött a leltározás, a muzeológusi feladatok, minden évben illett megírni egy cikket – ezzel foglalkoztam, a népességtörténet volt a témám. Akkor még nem létezett az úgynevezett archeogenetika sem. Időközben alakult ki egy olyan tudományterület külföldön is, hogy már nemcsak azt vizsgálták a csontokon, hány centiméter, milyen korból származhat, férfié vagy nőé volt-e, hanem hogy van-e rajta valami eltérés, sérülés, gyógyulás, betegség jele.

A paleopatológia az antropológia viszonylag új tudományterülete. Szépen, fokozatosan tanultunk bele, ahogy egy-egy csontelváltozás apropóján kutatni kezdtünk. Akkoriban egy-két könyvet is nagy nehezen lehetett beszerezni. Volt egy amerikai kollégám, David Frayer, a Kansasi Egyetem munkatársa, aki tíz éven keresztül fizette nekem az American Journal of Physical Anthropology folyóiratot, mert az akkori főigazgatónk a költséghatékonyság jegyében lemondta az intézményi előfizetést. Pedig az alap, hogy egy ilyen múzeumban ez is meglegyen, és a muzeológusok képben legyenek az új kutatások eredményeivel.

Szokták tőlem kérdezni: Hogy lettél antropológus? Szépen évről évre azzá váltam. Tanulgattam ettől, tanulgattam attól. A váci múmiák felfedezése pedig igazi áttörést hozott. De a szakmai kapcsolatok építése is nagy horderejű volt ezen az úton. Ez sem ment egyik napról a másikra. Akkoriban nyelvvizsgáztam, amikor nálunk járt egy amerikai kolléga, és azt hittem, tudok angolul valamennyit, mert jól sikerült a nyelvvizsga. Miután nagy nehezen meg mertem szólalni, mondtam, hogy ha valamit hibásan mondok, legyen szíves, javítsa ki. Ő meg azt mondta erre nevetve, Ildikó, hogyha minden hibát kijavítanék, akkor nem tudnánk beszélgetni – szóval így indult ez a szakmai párbeszéd.
Ő azért jött Magyarországra, hogy az őskori csontokon összehasonlító vizsgálatokat végezzen más szériákkal, más területekről, csakhogy az akkori főnök ezt nem nagyon akarta megengedni, ezért elkezdett fogakkal foglalkozni – általa láttam rá arra, hogy a fogakból, a kopásból és a fogak betegségeiből, elváltozásaiból mennyi minden kiolvasható a táplálkozásról, életmódról, egyes betegségekről.

Utána jött a nyitás – szó szerint kinyitottuk a kapukat. Tizenvalahány évem arról szólt, hogy bementünk dolgozni a múzeumba, kutattunk, publikáltunk, de konferenciákra nem jártunk. Annyira zárt világ volt, hogy Magyarország egyik legnagyobb antropológusát, az embertani tár megalapítóját, Nemeskéri Jánost később Izraelben ismertem meg egy konferencián, holott korábban, mielőtt idekerültem volna, ő volt nálunk a tárvezető. Az volt a nagy nyitás, amikor részt vehettünk konferenciákon, beszélgettünk, ki mit olvas, mit kutat, mit gondol – kitágult a világ.

Aztán a főnököm nyugdíjba ment, és én lettem a tárvezető. Hát kicsit fiatal, de majd beletanul – mondta erre az egyik kollégánk, a Szegedi Egyetem Embertani Tanszékének vezetője. Az egyik „újításom” az volt, hogy attól kezdve odafigyeltünk a nemzetközi kapcsolatok építésére és a konferenciákra. Ha menni nem is nagyon lehetett, de azt lehetővé tettük, hogy a kutatók jöjjenek hozzánk. Ez áttörést eredményezett, témák és kutatási területek tekintetében is.

A váci múmiák vizsgálata jelentős eredményeket hozott a TBC-kutatásban. Ezek a leletek, a megmaradt lágyszövetek hasznosíthatók akár a rákkutatás terén is?

A TBC-nek több ezer éves története van, a váci múmia leletegyüttes pedig ebben a kutatásban azért kiemelkedő fontosságú, mert egy olyan időszakból származó népességet vizsgálhatunk, ami időben nem túl távoli. Ugyanakkor a kórokozó még nem találkozott semmilyen gyógyszerrel, antibiotikummal; kétszáz évvel ezelőtt még nem volt gyógyszerrezisztens TBC. A váci múmiák kutatása hatalmas csapatmunka. Megállapíthattuk, hogy sokkal elterjedtebb volt ez a kór, mint azt korábban gondoltuk, sok ember szervezetéből kimutatható, olyanokéban is, akik végül nem ebben a betegségben haltak meg vagy akiknek jelentősen nem befolyásolta az életét. De nem egy teljesen legyőzött kórról beszélünk most sem, ma nagy rizikófaktort jelent az antibiotikum-rezisztencia, az, hogy már nem járunk szűrővizsgálatokra, és az is, hogy a rossz higiénés körülmények között élők körében nagyon gyorsan el tud terjedni a TBC.

A rákkutatás terén is hasznos lehet a paleopatológia. Egy izraeli kutatócsoporttal épp a váci múmiáknál sikerült genetikai vizsgálatokkal kimutatni egy olyan gént, amely valószínűleg felelős egy bizonyos ráktípus kialakulásáért. De ehhez is az kellett, hogy legyen egy ilyen szakmai kapcsolat, és hogy szerencsénk legyen, mert nem 265 múmiát néztünk meg, hanem tizenvalahány egyénből vettünk mintát, és abban épp volt egy olyan, aki érintett volt. Ami érdekes szakterület az antropológiai kutatásokban, és egyre inkább az lesz, az az immunológia – már elindultak ilyen irányú kísérletek is.

Az emberek ösztönösen keresik a jó történeteket. De te a munkád során az emberi maradványokon sérülések, betegségek nyomait látod és olykor a halálét is. Amikor ezekből előtted felsejlik egy sors, az tud jó történet lenni?

Az az érdekes, hogy a halált nem érzékeled, ha kutatóként vizsgálod a csontokat. A halált látod a legkevésbé. Tudod, mikor láttam a halált igazából? Amikor még nem voltak a múmiáink, és gyerekcsontvázat vizsgáltam. De a biológiai antropológiában az jó, ha találunk egy betegséget, örülni tudunk az így feltáruló információknak, míg ha egy élő emberben fedeznek fel egy kórt, annak mások a távlatai.

Hihetetlen érzés volt, amikor először megláttam Vácott ezt a több száz mumifikálódott testet – nagyon megrendítő volt. Ahogy fel voltak öltözve, gondosan búcsúztak el tőlük, akik befektették őket ezekbe a koporsókba… Az is furcsa érzés volt, hogy pontosan tudtuk a nevüket, felsejlettek a családtörténetek.

A csontváz más. A csont az csont. Ott sokkal kevésbé lamentálsz, hogy ő egy ember.

Az első váci maradványt úgy kezdtük letisztítani és vizsgálni, hogy előtte megnéztem, ki is volt ő, hogy hívták, hány évet élt. Borzasztó érzés volt úgy tisztítani a csontokat, hogy tudtam, ezt az embert hogy szólították. Azután egy ideig nem néztem meg a vizsgálatok előtt, kinek a csontmaradványait vizsgáljuk éppen. Nem tudom megmagyarázni, mi volt a különbség, de különös és furcsa érzés volt. A kollégáim közül más is érezte ugyanezt a különbséget. Nem csak én voltam így ezzel.

A váci múmiák leszármazottai közöttünk élnek, ez nem annyira távoli múlt, hogy a családnevektől el lehessen vonatkoztatni. Nem vetődtek fel élesen kegyeletei kérdések a leletek későbbi sorsát illetően?

– A váci múmiák esetében azt tapasztaltuk, hogy a leszármazottak büszkék erre a leletegyüttesre, és jó kezekben tudják a múzeumban. Volt, hogy úgy jöttek be a ma már más kontinensen élő rokonok is, hogy a családtörténetük egy különleges fejezete tárul fel előttük. A kegyeleti kérdéseket azonban mindig hangsúlyozni kell, ha a kutatásaink módszereiről és eredményeiről beszélünk. Általában minden előadást ezzel szoktam kezdeni, és azt is el szoktam mondani, mennyire szerencsések vagyunk, hogy előkerültek a leletek, és hogy az épségük megóvására kiemelten figyelve megvizsgálhatjuk őket. Megpróbálom elmagyarázni, miért fontos az, hogy ne temessük el őket újra, örökre, hiszen általuk óriási lehetőséget kaptunk arra, hogy megértsünk eddig feltáratlan összefüggéseket, például a betegségek kapcsán. A múlt megismerésével a jövőt segítjük.

*

„Kitűnő tanuló ugyan, na, de nem elég szorgalmas!” – beszélgetés Balanyi Bibiánával

A családodban mindenki szenvedélyesen szerette a hivatását, és kedvet csinált ahhoz a pályához, vagy hallottad azt is, hogy miért ne legyél fizikus, miért ne legyél muzeológus? A te pályaválasztási opcióidat befolyásolta a szülői minta?

Elsősorban ott volt anyukám, mint tudósnő, kutató. Apukám fizikus, az apai nagyapám levéltáros és régész, de szerintem mindenhez értett. Ők hárman meghatározó példát nyújtottak. Az hangsúlyos volt, hogy a tudomány jó dolog, fontos érdeklődni a világ iránt, és érdemes sokat olvasni. Akkor még nem tudtam, de a veleszületett kiemelkedő intelligencia is abba az irányba lökött, hogy minden érdekeljen, és ezért mindenről olvassak. Testvér nélküli, anyukája által egyedül nevelt gyerekként, egy fiatal kutató édesanyával nagyon sokat voltam felnőttek között. Sokkal jobban szerettem velük lenni, mint a kortársaimmal. Sokat voltam egyedül is, mert ezeket

a „Menj játszani a többiekkel!” helyzeteket annyira nem szerettem.

Persze voltak iskolai barátaim, de sokszor a játék helyett is inkább olvastam. Nem tudtam eldönteni, mi legyek, ha nagy leszek, mert minden érdekelt, és lehet, hogy kicsit beképzelten hangzik, de bármibe kezdtem bele, mindig kiderült, hogy az átlagnál lényegesen jobb vagyok benne. Anya csak egyet mondott, hogy eszembe ne jusson biológia szakra menni. Persze imádtam a biológiát. Meg a földrajzot, a csillagászatot, a történelmet is – anyával ásatásokra is mentem, ebben a tudományos közegben nőttem föl, nekem a múzeum volt a játszótér. Ott álltam a gimnázium végén, hogy most már itt a pályaválasztás ideje, és még mindig tanácstalan vagyok. Már az osztályfőnök is behívatta anyámat, hogy micsoda dolog ez, nem lehet igaz, hogy nem tudjuk ezt eldönteni. Mindig bosszantott a kategorizálás, mi az, hogy valaki vagy humán, vagy reál beállítottságú. Miért kellene választani?

Édesanyád miért beszélt le arról, hogy te is biológiát tanulj?

Anya nem tiltotta minden áron, csak mindig megjegyezte, hogy azzal nem lehet hosszú távon pénzt keresni. Nem akarta, hogy permanens szegénységbe kerüljek. De utólag visszatekintve érdekes, hogy annak ellenére, hogy egyedül nevelt engem egy nem túl nagy fizetésből, mindig mindent megkaptam, nem éreztem, hogy nekünk nehéz volna az életünk.

Ez a példa van előttem, hogy ő elkezdett dolgozni egy munkahelyen, és a munkája a hivatása és egyben a hobbija, a szenvedélye is. Ez nagyon nagy szerencse. És közben nemcsak felnevelt, hanem egyetemre is tudott járatni. Manapság túl sokat siránkozik mindenki. Az sokkal könnyebb. Én gyerekként azt láttam, hogy ha valaki belefekteti az energiát és az időt a munkájába, és folyamatosan tanul, akkor sikerül megélnie függetlenül attól, milyen háttere van.

Máig hálás vagyok anyának, hogy mindig azt mondta, hogy az én feladatom a tanulás. Egyértelművé tette, hogy nekem nem kell dolgozni mennem, hanem lelkiismeret-furdalás nélkül egyetemista lehetek. Az egyetemista éveimhez tehát azzal járultam hozzá, hogy jól tanultam és volt ösztöndíjam. Mondjuk sokáig nagy kárt nem tettem a tanulásban, mert IQ-val pótoltam a szorgalmat. Az általános iskolában mindig kitűnő tanuló voltam dicséretekkel, de úgy, hogy nem kellett hozzá otthon túl nagy energiát befektetni a tanulásba. Volt egy olyan év is, hogy mindenem ötös volt, de négyest akartak adni szorgalomból, mondván: „Kitűnő tanuló ugyan, na, de nem elég szorgalmas!”

Manapság a szülőknek szinte bármit el lehet adni, ha ráírják, hogy intelligenciafejlesztő. Bizonyos játékoknak tényleg lehet mérhető hatása az IQ-szintre?

Sok szülő hajlamos arra, hogy a kimagaslóan intelligens gyermekét, mint egy véres kardot, körbehordja. Ezzel megfosztja a gyerekkorától, és irreális pénzeket is képes költeni a minizseni-nevelésre. Ez nagyon kártékony tud lenni. Minden gyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy hozzáférjen azokhoz az információkhoz, amelyek érdeklik, de a 87 ezer különórától nem feltétlenül jut előbbre.

Hogy fejleszthető-e az intelligencia? Igen, gyermekkorban kismértékben fejleszthető. Tehát az ösztönző közeg valóban fontos. Azt, hogy ki mennyire intelligens, egyrészt a genetika határozza meg, másrészt a gyermekkori ösztönző közeg. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ha valaki nem örököl ilyen tulajdonságokat, akkor iszonytató fejlesztéssel, ösztönző közegben ki lehet belőle hozni, mert nem lehet. Ugyanakkor az sem igaz, hogy ha valakiben megvan genetikailag ez az adottság, de a gyerekkori ösztönző közege hiányzik, akkor elvész az IQ-ja vagy elbutul.

Ahhoz, hogy a gyerek kihozza magából a legtöbbet, lehetővé kell tenni, hogy minél több dologban kipróbálhassa magát. Az is nagyon fontos, hogy a gyerek érdemi válaszokat kapjon a kérdéseire. Az intelligens gyerek iszonyatosan kíváncsi, rengeteget kérdez, nem lehet befogni a száját egy-egy félválasszal. Tehát a szülő kösse föl a gatyát, kezdjen utánanézni dolgoknak, és tanuljon ő is a kérdések nyomán.

Inspirálóbb közeg egy értelmiségi család vagy sem?

A Mensában az a tapasztalat, hogy intelligens ember bárhol lehet. Vannak, akiknek professzorok a felmenői, és vannak, akik súlyos alkoholista családból jönnek, ahol soha senki egy jó szót nem szólt hozzájuk, és igen nehéz gyerekkoruk volt.

Az én elméletem az, hogy a szegénység nagyon találékonnyá tesz, míg a jólétbe az ember hajlamos egy kicsit belepunnyadni. Vannak, akik egyszerűen nem hajlandók semmilyen erőfeszítést tenni, és ha valami az ölükbe hull, akkor az hirtelen elvárás is lesz. Van, aki úgy véli, neki járnak dolgok, de hogyha bármi nehézségbe ütközik, akkor elengedi az egészet. Azt látom, hogy a kitartás meg az a tapasztalat, hogy energiát fektetünk valamibe, és az megtérül, egyre kevésbé van jelen. Nekem minden jár, de semmi nem érdekel – ez egyre több ember életében szembetűnő zsákutca. Ebből fel kellene rázni a gyerekeket. Nehéz, de szép feladat.

Mi volt gyerekkorodban a kedvenc játékod? Az olvasáson kívül mivel foglalkoztál szívesen?

Kevés játékom volt, és azok is a szocialista ipar kiváló remekei voltak. Igazából játszani sem lehetett velük normálisan. Amit viszont nagyon szerettem, az a Böbe babám, öltöztettem, etettem, itattam, volt kis bútora. Amikor nagyobbak lettünk, az unokatesómmal irodásat, kispostásat játszottunk. Pecsételtünk, jegyeket adtunk el, eljátszottunk mindenfélét, imádtam. A mai reklámszlogenek szerinti „intelligens” játékok hiányát nem éreztem. Kedvenc elfoglaltságon a tévézés volt. Öt-hatéves voltam, amikor anya hazaállított egy sárga Junoszty tévével. Imádtam nézni, a reklámokat is kívülről tudtam mindig.

Az intelligencia – mint gyakran hangsúlyozod – nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki szuperokos és szupertájékozott vagy művelt, hanem ez egyfajta problémamegoldó képesség. Az élet hozta problémák esetében jelent előnyt ez? Akár egy párkapcsolatban, akár a kollégákkal való együttműködésben egy kimagaslóan intelligens ember és egy átlagos intelligenciájú ember jó csapat tud lenni?

Azt látom, hogy a hasonló a hasonlót szereti, tehát egy kiemelkedően intelligens ember lehet, hogy jobban el tud beszélgetni egy hozzá hasonló szellemi szinten álló emberrel. Amit a Mensában tapasztaltam, hogy hosszú távú párkapcsolatra olyan partnert keres maga mellé az ember, aki szellemi téren is a társa tud lenni. A Mensán belül nagyon sok a mensás pár és a gyerek is.

Nyilván nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy a munkahelyén csupa hozzá hasonló szellemi képességű emberrel legyen körülvéve. Ahhoz is kell intelligencia, hogy miként lehet ilyen közegben másokkal megtalálni a hangot. Az a fajta intelligenciaszint, amelyet a Mensa-tagság tükröz, elsősorban a matematikai, téri gondolkodás rugalmasságát, sebességét mutatja, kevésbé a mások érzéseinek dekódolását, illetve a szociális készséget. Az intelligenciának ugyanis több megnyilvánulási formája van. A már említett matematikai, logikai, téri gondolkodás sajátosságai mellett nagy vonulat a nyelvi intelligencia. Ez tükröződik abban is, hogy valaki mennyire választékosan beszél.

Bizonyos intelligenciaelméletek szerint az érzelmi intelligencia is ide tartozhat, ez abban érhető tetten, hogy a saját magunk és a mások érzéseit mennyire vagyunk képesek dekódolni, illetve hogy szociális interakciókban miként tudunk másokkal együttműködni. A Mensában is elég sokfélét tapasztalni. Van, akinek nagyon magas az IQ-ja, de teljesen híján van mindenfajta szociális képességnek, nem könnyű vele kijönni. De a nagy mensás átlag az intelligenciájával mégis át tudja hidalni ezeket a problémákat. A munkahelyen az ember gyakran rá van kényszerítve, hogy egy bizonyos fajta hierarchiában vagy egy csapaton belül megtalálja a helyét. Szerintem ebben is segít az intelligencia.

A nagyon intelligens emberek egymással jól együtt tudnak működni, vagy kimondottan nem tesz jót egy csapatnak, ha sok a kivételes elme?

Attól függ, hogy kik azok az intelligens emberek, akik benne vannak a csapatban. Mert az intelligencia csak egy tulajdonság a számtalan közül, ami kiad egy konkrét személyiséget, és hogyha ezek olyan személyiségek, akik amellett, hogy nagyon intelligensek, nyitottak és egymás képességeit jól kiegészítik, akkor nagyon jó csapattá tudnak válni, ha olyan vezetőjük van, akit ők is elismernek. Ugyanis egy kimagaslóan intelligens ember nem hagyja magát vezetni egy nálánál butábbnak tartott ember által.

Tehát ahhoz, hogy valaki intelligens embereket tudjon vezetni, ahhoz még nagyobb intellektus, jó nagy adag empátia és pedagógiai érzék is kell. De ha a személyiségeket jól válogatjuk össze, akkor nagyon nagy hatékonyságú csapatokat lehet összerakni csakis kivételesen intelligens emberekből is. Pont azért, mert az intelligens ember versengő típus, nagyon cél- és eredményorientált. És hogyha az a cél, hogy valamit meg kell valósítani, akkor ők abba teljes mértékben bele tudják vetni magukat, és akkor nem számít se tér, se idő. Érdekes módon az intelligens embereket egyáltalán nem vagy kevésbé motiválja a pénzt. Ők feladatorientáltak, őket a kihívás élteti, és az ad nekik erőt. Sok intelligens embert például csak addig érdekel egy probléma, amíg megoldja.

Valamiféle emberismerettel is együtt jár a nagyon magas intelligencia, épp amiatt, mert racionálisak és logikusan gondolkoznak, így nehezebb átverni őket.

Viszont az intelligens embereket tudod, mivel lehet kiborítani? Hogyha hülye szabályok közé kényszeríted őket.

Az intelligens ember csak azt a szabályt, keretet fogadja el, amelyet ő is logikusnak és racionálisnak talál, azzal nincsen semmi baja. Ugyanígy elfogadja az olyan vezetőt, akinek a képességeit elismeri, érte átmegy a tűzön is. De hogyha olyan szabályokat kell betartania, amelyekben ő maga nem lát semmi értelmet, akkor nem szabálykövető. Steve Jobs, az Apple társalapítója mondta, amikor a sikerről és a kivételes intelligenciájú emberekkel való együttműködésről kérdezték, hogy „nem azért veszem fel az intelligens embert, hogy megmondjam neki, mit csináljon, hanem azért, hogy megmondja nekem, mit csináljunk”.

A nagyvállalati kultúrában persze nem ez jellemző, ott nehezen találják meg a helyüket ezek az emberek. De sok cég felismerte már, hogy az intelligens ember nagyon nagy hozzáadott értéket képes teremteni abban az esetben, ha ezt hagyják neki. Ezért ezeken a munkahelyeken nem szorítják béklyók közé ezt a fajta kreativitást, hanem hagyják őket kicsit különcnek lenni. Ehhez szükséges egy olyan vezető is, aki ettől nem fél, hanem értéket lát ebben.

A művészek között arányaiban gyakorinak számít a kimagasló intelligencia?

Erről Kovács Kristóf pszichológus tudna szakszerűen mesélni, mert ő intelligenciakutató, én csak annyit tudok erről, hogy a kreativitásnak feltétele a legalább átlagos intelligencia. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden intelligens ember egyben kreatív is, vagy fordítva, de korrelációk vannak. Az élet egyetlen területét sem lehet elválasztani az intelligenciától, ahol kiemelkedő teljesítmények születnek. Persze kell még kreativitás, ismeret, motiváció, kitartás, nyitottság, számtalan más erősség és érzékenység is, tehát a művészi alkotás sokféle adottság, készség és képesség eredménye.

A Mensa tagjai között is van zenész vagy grafikusművész is, de az tény, hogy többségben vannak az informatikusok, a mérnökök. A Mensában nem szabad megkérdezni, te mivel foglalkozol, csak akkor, ha van időd végighallgatni, hogy az adott ember mi mindent csinál. Itt szakmahalmozók vannak, mindenkinek sokrétű az érdeklődése.

A kimagasló intelligenciájú emberek között vannak, akik lassan beszélnek?

Nincsenek. Az is az intelligencia egyik jele, hogy valaki gyorsan beszél. Sőt van, aki akár hadar is, mert gyorsan gondolkodik. És az a sztereotípia, hogy beképzeltek vagyunk, onnan eredhet, hogy sokszor tényleg türelempróbáló kivárnunk, amíg valaki a mondat végére ér, holott már a közepén tudjuk rég, hogy hova akar kilyukadni. De emögött nincs tiszteletlenség, csak elemünk az ilyen fajta gyorsaság, sürgetés. A kivételes intelligenciájú embereket sokan emiatt pökhendinek, beképzeltnek gondolják, vagy azt hiszik, hogy Mensa csupa őrült tudósból, furcsa csodabogárból áll. Holott ugyanolyan emberek, mint az összes többi. Csak az intelligenciájuk magasabb.

Fotók: Bach Máté

Az írás a Magyar Kultúra magazin 2021-es számában jelent meg.

#család