fbpx

Az anyanyelvben otthon vagyunk

Aranymálinkó. Kenyérhéjmagyarság. Málnahabos fa. Hogy jönnek ezek össze? Úgy, hogy ma ünnepeljük a magyar nyelv napját.

Budapest, 1997. szeptember 22. Márai Sándor személyes használati tárgyai a Petőfi Irodalmi Múzeumban. MTI Fotó: Czimbal Gyula

Megvalósult Korzenszky Richárd atya, prior emeritus álma: 2022. október 21-én létrejött az anyanyelvi (pünkösdi) liget a tihanyi apátság mellett. A parkban betűket, írásjeleket jelenítenek meg különböző felületeken, ezzel érzékeltetve, hogyan áll össze egy szó. A labirintusban felállított kőtáblákon irodalmi idézetek olvashatók. Mindez azt szimbolizálja, hogy van lehetőség a megértésre, hiszen számos népnél és nyelvben szerepel ugyanaz a gondolat: nyelvében él a nemzet.

Költők, írók a hiteles megfogalmazói ennek: „Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, / örökzöld földem és egész egem…” (Faludy György: Óda a magyar nyelvhez); „Nekünk egyetlen hazánk van, ez a magyar nyelv” (Kányádi Sándor); „Az én hazám: a francia nyelv” (Albert Camus); „A nyelv mi hazánk, ahonnan lehetetlen kivándorolnunk” (Irina Grivnina). A „nyelvében él a nemzet” szállóige legelső említése 1807-re datálható, Kresznerics Ferenc írta Széchényi Ferencnek: „Fogd pártul a’ magyar nyelvet is, elhitetvén, mint bizonyos igazságot, hogy mig a’ nyelv él, él a’ nemzet is.”

Hazánk és otthonunk az anyanyelv.

És még több. Mezey Katalin Előbb ízleltelek című versében írja: „Előbb ízleltelek, mint az anyatejet, és leszel utolsó vigaszom, búcsúzó lelkem foglalatja”; „az anyanyelvem lesz a sorsom.”  Ratkó József szerint pedig a nyelv örökíti a lelket.

Közismert, hogy a magyar nyelv napját 2009 óta ünnepeljük, 2011-től november 13-án, mégpedig annak tiszteletére és emlékére, hogy 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. E törvény többek között kimondta: „1. § Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. 2. § A törvénycikkek, valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.”

Évente legalább két alkalommal megfordulok A Magyar Nyelv Múzeumában, és mindannyiszor meggyőződöm róla, hogy ez az ország egyik legszebb múzeuma. Olyan, mint egy ékszerdoboz, tele kincsekkel a magyar nyelvről és művelődéstörténetről. Megnyugtatóan hat rám az épület, annak tartalma és környezete. Érzem, Kazinczy szelleme övez. Ugyanakkor nagyon kedves emlékek fűznek az intézményhez, ugyanis néhányszor itt hirdettük ki az év szavait. Egy alkalommal a bástyaszárny tetejéről tettük ezt, és nagy erővel igyekeztem legyőzni a tériszonyomat.

Az év költői szava mindig igazi ínyencség és szépség.

Nyilván elfogult vélekedés, ennek ellenére számunkra örök igazság, hogy a magyar nyelv a legszebb. Íme, az év költői szavai 2011 óta. A lagzicskázás a lakodalmat utánzó gyermekjáték Mátyusföldön. Csodálatos növénynév a boldogasszony csipkéje, a málna tájnyelvi megnevezése a málnahabos fa, amely áprilisban ontja rózsaszínű virágait, a dísznövényként használt fajtáinak gyűjtőneve a vérszilva. Az aranymálinkó vándormadár, költöző madár, amely a legrövidebb ideig tartózkodik tájainkon. Weöres Sándornak azok a versei, amelyek mindössze egyetlen kifejezésből, összetételből állnak, szintén az év költői szavai, vélhetőleg a magyar irodalom legrövidebb költeményei. Tehát a cím és a vers egy és ugyanazon kifejezés.

Az egyik legismertebb a Tojáséj. Alkalmi szó, olyan, amelyre csak egyetlen példa akad a magyar irodalomban. Ugyanakkor mindenkinek mást jelenthet, sokféle asszociációt válthat ki az emberekből: halk nesz, puhaság, görgetés, játékosság, új élet.

Ma bon mot-nak neveznénk azt a két élces, ötletes, szellemes szót, amelyet Széchenyi István nevéhez köthetünk. A szájhazafi olyan „pántlikás”, lármásan magyarkodó ember, akinek elmúlik a lelkesedése, ha ténylegesen tenni vagy áldozatot hozni szükséges. A tetthazafi ezzel szemben a hon javáért csendben, okosan, áldozatosan cselekszik.

Két, különösen szívhez szóló kifejezés a morzsaközösség és a kenyérhéjmagyarság.

Mindkettő a szórványmagyarság metaforikus elnevezése. A kenyérhéjmagyarság szó költői képben tükrözi, hogy a nemzetiségi sorsba szakadt emberek valahol a világ peremén élnek, legalábbis a nyelvi világ peremén, ezért kicsit kemények és érdesek, mert idegen nyelvek gyűrűjében kell megóvniuk – mint a ropogós héj – azt a puhaságot, életet adó jóságot, ami a kemencében sült kenyér sajátja.

Nyilvánvaló, hogy felértékelődött a nyelv szerepe a határainkon túl, előtérbe került az a funkciója, hogy összekapcsolja a különböző államokban élő magyarokat. Az 1990-es évtized első felében jelentős vita alakult ki a határon túli nyelvhasználatról, még pontosabban arról, hogy a kisebbségben élőknek lehet-e, van-e külön nyelvi normája. Az e témakörben született tanulmányokat a Nyelvmentés vagy nyelvárulás című kötet tartalmazza. A diskurzus abban állt, hogy egy központú vagy több központú a magyar nyelv normája. A pró és kontra érvek, valamint gondolatok elolvasása után azt mondhatjuk, hogy mivel a határon túli magyarok nyelvileg önállósulásra kényszerültek, és különösen a rendszerváltás előtt a nyelvi kapcsolataik a magyar nyelv változataival megszakadtak, sajátos kétnyelvűség alakult ki a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban és Erdélyben. Ugyanakkor az is érthető, hogy sokakban megvan az igazodási vágy, minél tökéletesebben akarnak az anyanyelvi közösséghez tartozni.

Azonban semmiképpen nem zárhatók ki a regionalitás jegyei ugyanúgy, ahogy Magyarországon sem. Ahogy egy borsodi lakost nem értenek meg a Dunántúlon, ha a boltban angint turbuknak kér (vászonanyagot párnahuzatnak), ugyanúgy elkerülhetetlen a Felvidéken és másutt a többségi nyelvből való szókölcsönzések, a tükörfordítások használata. Néhány szlovakizmust a Magyar értelmező kéziszótár is tartalmaz: alapiskola = általános iskola, alobal = alufólia, bandaszka = marmonkanna. Ugyanakkor a kétnyelvűség és az esetenkénti nyelvpolitikai nyomás ellenére természetes törekvés az iskolákban, a színházakban, a televízóban és rádióban a határokon átnyúló köznyelv használata. A földrajzi nevek örökítő nyelvkincseknek is tekinthetők, feltétlen meg kell említeni egy 1990-ben megjelent könyvet: Magyar neve, határokon túli helységnévszótár. Kiskökényes, Mezőkirályfalva, Szentlélek és még sorolhatnánk tovább a csodás neveket.

Mindez azt a tudatot erősítheti bennünk a magyar nyelv napján, hogy az anyanyelvünk mindenkié, Trianon óta összetartó és egybefogó, egyetlen hazánk és otthonunk.

Minya Károly
#nyelvműhely

Nyitókép: Márai Sándor személyes használati tárgyai a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Fotó: MTI/Czimbal Gyula

A rovat további cikkei