Daniel Tammet: Az autizmus nem zavar, hanem egy módja az emberként létezésnek

Érdemes lenne azzal kezdeni, ami épp most történik: magyarul beszélgetünk. Mióta tanulod és milyennek látod?

Tanultam egy kicsit magyarul az utazás előtt, mert ez az első alkalmam itt, Magyarországon. Nagyon szép nyelv. Érdekes tanulni.

Számos nyelven beszélsz – némelyiket ugyanígy, nagyjából egy hét alatt tanultad meg. Milyen a viszonyod a nyelvekkel, van olyan köztük, amit közelebbinek érzel?

Az iskolában megtanultam franciául, egy évvel később pedig németül. Szőke hajú és kék szemű vagyok – szóval elképzeltem: mi van, ha német vagyok? De nem. Mi van, ha francia? Egyáltalán nem. Spanyol? Nem. Eszperantó? Nem. Lehet, hogy magyar? Nem, magyar sem. De jól érzem magam magyarul, talán pont a finn–magyar kapcsolat miatt. A finn volt az első idegen nyelv, amit megtanultam, és nagyon sokat jelentett számomra.

Hogyan jött az ötlet, hogy finnül tanulj?

A húgaim sokat játszottak a szomszéd kislánnyal, tőle kaptam egy könyvet. Minden oldalon volt egy kép – például almáról, kutyáról – és alatta állt egy szó finnül. Néztem, és azt éreztem: Wow, én ezt értem. A finn valahogy segített. Nem tudom pontosan, miért. De azt tudom, hogy előtte egyedül voltam, utána pedig már nem. Sokáig nem tudtam, miért vagyok annyira más, mint a testvéreim vagy mint a többi gyerek. Szavakkal és számokkal játszottam a fejemben. Számomra minden szó és minden szám színes, személyiségük van. Például az ötös szám hangos, a tizenegyes fényes és gyönyörű, a nyolcvankilenc olyan, mint a hulló hó. Én ezekkel játszottam. Nekem a számok az igazi anyanyelvem.

Idén jelent meg magyarul a legújabb könyved, a Kilenc elme, amely különleges, párbeszédindító és hiánypótló könyv. A mottója is azt sugallja, hogy ha jobban értjük a neurodiverzitást, könnyebb elfogadni egymást és önmagunkat. Miért érezted úgy, hogy ennek a könyvnek most van itt az ideje? Milyen hiányt akartál betölteni, milyen tévképzeteket szerettél volna árnyalni?

A múltban nagyon kevés irodalom született az autizmusról – az orvosi irodalmat leszámítva, ahol csak mint betegek és páciensek jelennek meg. Én nemcsak így szerettem volna látni őket – hiszen emberek. Az volt a célom, hogy az emberi történeteikről beszéljek: az álmaikról, reményeikről, félelmeikről, nehézségeikről. Az autizmus az emberek körülbelül két százalékát érinti. De azt gondolom, hogy minden olvasó – akár neurodivergens, akár nem – talál valami érdekeset a regényben. Ezek egyetemes történetek nőkről és férfiakról, akik meg akarják érteni magukat és más embereket, miközben nagyon-nagyon másnak érzik magukat – ahogyan én is, amikor felnőttem.

Egy cikkből idézek: Daniel kinőtte a fogyatékosságát, miközben a lenyűgöző mentális képességei megmaradtak. Mit gondolsz erről a mondatról?

Nem érzem magam „fogyatékosnak”. Magyarul úgy mondják: autizmus-spektrumzavarral élő.

Hogyan változott az évek folyamán az autizmus megítélése?

Amikor húsz éve írni kezdtem, az autizmust sokkal inkább fogyatékosságként kezelték. Az embereknek elég negatív elképzeléseik voltak róla. Például nem értették, hogyan lehetek autista és író: azt hitték, az autista embereknek nincs képzelőerejük, kreativitásuk. Azóta sokat változott a helyzet – talán az én könyveim is segítettek ebben. Az olvasók, kritikusok, újságírók, sőt tudósok és orvosok is jobban értik már, hogy az autizmus egy állapot. Lehet nagyon nehéz, és sok múlik az egyes ember körülményein. Én szerencsés voltam: kilencen vagyunk testvérek, otthon sokat játszottam velük, olvastam, zenét hallgattam – ott „normális” voltam. Csak az iskolában, amikor megpróbáltam játszani a többi gyerekkel, néha nagyon nehéz, sőt akár lehetetlen volt. Olyan volt, mintha külföldi akcentussal beszélnék a saját anyanyelvemen. Sokat olvastam, és néha úgy próbáltam beszélni, mint ahogy a könyvekben szoktak. De az emberek nem úgy beszélnek, mint a könyvekben – és természetesen nem működött. (nevet)

Lecsapnék erre a párhuzamra: a könyvedben kilenc történet van, és ti kilencen vagytok testvérek. Van ennek jelentősége?

Én is észrevettem, de ez tulajdonképpen véletlen – vagy tudattalan választás. Szeretem a kilences számot. Nekem a kilenc nagyon magas, sötétkék, erős, tekintélyt parancsoló. Gyerekként, ha találkoztam valakivel, aki nagyon magas volt, néha azt gondoltam magamban: „Ó, ő olyan, mint a kilences.” Szeretem a „kilenc” szót magyarul is – szép szó.

Ha már magyar szavak: van kedvenced?

Sok magyar szót szeretek. Például a papucsot. Vagy a pillangót. Nagyon szép szó a pillangó. Szeretem a gyümölcs szót is. Nem tudom pontosan, miért. Nagyon szép nyelv a magyar. Lehet, hogy nektek, magyaroknak ez annyira természetes, hogy nem veszitek észre.

A könyvben kilenc nagyon különböző, mégis összecsengő történetből rajzolod meg a neurodiverzitás sokféleségét. A regény alapanyagát beszélgetések adták. Mi változott a könyvnyelven beszélő kisfiú óta?

Mindent elolvastam – a szótártól a versekig és a regényekig.

Ebben minden szó, minden szám, minden könyv egy lépés volt. Ma már nem nehéz számomra beszélgetni, élvezem az emberekkel való találkozást, új nyelvek, új tapasztalatok felfedezését. Kíváncsi vagyok. Az interjúkat a Covid idején készítettem, többnyire online. Ez sokaknak megkönnyítette a beszélgetést: egyszerre voltunk közel és távol – ez biztonságosabbnak érződött. Bizonyára az is nagyon fontos volt, hogy én magam is autista vagyok. Így könnyebben értettem meg az ő tapasztalataikat, és ők is magabiztosabbak voltak velem. Úgy érezték, hogy valaki olyannal beszélnek, aki „belülről” ismeri azt, amiről beszélnek.

Visszakanyarodnék a generációs kérdésre egy idézettel a regényedből: „Akkoriban még nem volt világos számomra, hogy ezzel voltaképp »felvállalom« az autizmusomat. […] Ayo generációjával ellentétben én nem érezhettem a csoporthoz tartozásnak sem a vigaszát, sem a felelősségét. Eszembe nem jutott volna úgy fogalmazni: »mi, autisták«.” Mit jelentenek ezek az idézőjelek, és miben látod a generációs különbséget?

Amikor húsz éve diagnosztizáltak engem, csak a saját perspektívámból tudtam gondolkodni az autizmusról: személyes, nagyon egyedi tapasztalat volt. Amikor nyilvánosan beszéltem róla, az emberek sok negatív elképzelést hoztak magukkal. Ayo egy nálam fiatalabb generációhoz tartozik, számára már sokkal könnyebb. Ő úgy nőtt fel, hogy létezett a neurodiverzitás fogalma, voltak közösségek, online terek, csoportok.

Milyen hasonlóságokat és különbségeket fedeztél fel?

A szemkontaktus kapcsán például nagyon jelentős eltérések vannak. Japánban nem szokás – ott inkább a nyakra, mellkasra néznek. Európában felnőve viszont azt kellett megtanulnom, hogy nézzek az emberek szemébe. Gyerekként hol túl sokat néztem, hol túl keveset – ez tanulási folyamat volt. Kanának – aki Japánban nőtt fel – épp az ellenkezője volt a kihívás. Ez jól megmutatja, hogy az autizmus nemcsak biológia kérdése. A biológia fontos, de rengeteg minden múlik a kultúrán és a kontextuson is. Ez egyetemes tapasztalat: minden országban érdemes feltenni a kérdést, hogy miként értelmezzük a másságot.

Országonként más borítóval jelent meg a könyved – az angolon például arcok, a magyar kiadás borítóján napraforgós képek vannak, amik mellett emberek állnak. Van ennek jelentősége számodra?

Szeretem, hogy minden ország másképp gondolkodik róla – ez is mutatja, hogy a könyv sokféle embert érint meg, és sokféle olvasatot enged. Nagyon szeretem a magyar kiadás borítóját: színes, lélekkel teli.