A szűkszavú férj hazatér a templomból. – Miről beszélt a pap? – kérdezi a felesége. – A bűnről – válaszolja. – És mit mondott róla? – folytatja az érdeklődést az asszony, aki ezt érthetően nem érzi elég informatívnak. – Ellenezte – summázza a férj, amit az előbbin túl elmondandónak és elmondhatónak tart.
E lényegre törő kis egyházi viccben érzésem szerint a hit ügyeire vonatkozó „locsogás” kritikája is el van rejtve, mert igaz ugyan, hogy az, amennyit a férj mond, a szükségesnél is kevesebbnek tűnik, viszont végső soron mit lehet még az efféle kérdésekről érdemben közölni? A lényeget úgyis mindenki tudja-érzi – állítja burkoltan a vicc szerzője.
Ami persze nem feltétlenül igaz, és Európa elvallástalanodásának korában veszélyes is lenne azt állítani, hogy akik felhagynak a vallásgyakorlattal, azok jól átgondolták a dolgot és kiérlelt döntést hoztak, másrészt hogy ettől jobb lesz az életük. Az esetek nagyobb részében nem is klasszikus értelemben vett döntés eredménye a hit elpárolgása, hanem már az alapismeretek is hiányoznak, és a mindennapok gyakorlati ateizmusa mögött olyasféle hiedelmek húzódnak meg, amelyeknek viszont csakugyan semmi alapjuk. Valamilyen hitre, spirituális háttérre, világmagyarázatra mindenkinek szüksége van, ezért ha a szüleinktől-nagyszüleinktől e téren már nincs mit örökölnünk, tévéfilmsorozatok szentenciái, közmondások, graffitibölcsességek, valamint a Facebook „legszebb gondolatok az életről”-gyűjteményei fogják meghatározni a gondolkodásunkat.
A vicc szellemében: az Avilai Szent Teréz megkísértése a hitről szól, és helyesli. De azért ez persze kissé bonyolultabb ügy, így az írásom a viccel ellentétben ezzel a megállapítással még nem ér véget. Az elég valószínű, hogy
Szűkszavúságában – számomra így tűnik – több ponton túlzásba esik, például a Terézre vonatkozó történelmi tudnivalókat roppant takarékosan adagolja, így aki nem néz utánuk, tökéletesen nem értheti meg a filmet. De ez talán magyarázható azzal, hogy őt arrafelé – a film spanyol–portugál koprodukció – mindenki ismeri, az iskolában tanulnia kell róla, ikon és idol.
Lehet aztán olyan megfontolás is a dolog mögött, hogy ez a film nem történelmi képeskönyvnek készült, hanem Teréz küzdelmes hitének bemutatása révén magáról a hitről akar beszélni: arról, hogy e téren mennyire egyedül van az ember, és hogy mégis társakat keres hozzá; arról, hogy nem könnyű róla beszélni, de mégis képesek lehetünk megérteni, amit a másik mond, és ez mindkettőnknek segíthet.
Az első pillanatban azt hittem, rosszul hallok, az inkvizítor (Asier Etxeandia) ugyanis a vita hevében Wittgenstein-idézettel érvel („Amiről képtelenek vagyunk beszélni, arról hallgatnunk kell”), és egy pillanatra azt hittem, véletlen az egybeesés. Pedig megvilágító pillanatról van szó, hiszen
Hogy miről beszélhetünk a biztos tudás megragadásának és átadhatóságának reményében. Hogy meddig terjed a kikezdhetetlenül igaz állítások köre, és honnét következik a fecsegés, vagy legalábbis az ellenőrizhetetlen és igazolhatatlan tartomány. Hiszen ha mástól nem, Besenyő Pista bácsitól biztosan tudjuk, hogy „bármit meg lehet fogalmazni”, vagyis hogy a nyelv az önkény engedelmes eszköze lehet, amelynek segítségével tömegeket vezethetnek félre. Rengeteg tapasztalatunk van arra vonatkozóan, hogy „a beszéd félreértések forrása”, hogy az adott szó sokszor semmit sem jelent, és hogy két ember sokszor mennyire reménytelenül próbálja egymást megérteni a szavak közvetítésével; még akkor is, ha megvan a jó szándék. Szerencsére azonban azt is megtapasztaltuk már (csak nem teljesen értjük, miként lehetséges), hogy késhegyre menő viták után, titokzatos módon hogyan békülnek ki akár éveken át viaskodó ellenségek, találnak vissza korábbi, evidensnek érzett közös világukhoz.
Teréz és az inkvizítor eszmecseréje, párviadala, tusakodása bizonyos szempontból szintén közös pontok, platform keresése, de távol van a hűvös racionalitástól. Egyrészt mert Teréz bőrére megy („végső megoldásként” a máglya is szóba kerül), másrészt mert az inkvizítor sem csak a hivatalosság, az atyai szigorral igazságot osztó egyház képviselőjeként van jelen, hanem – mint fokozatosan kiderül – számára is személyes tétje van a találkozásnak: az ő hitének, világlátásának is vizsgáznia kell, és ez szenvedélyessé teszi. Ez a szenvedélyesség már mintha kezdettől magában hordozná a szenvedést is, amit az övétől eltérő látás- és magatartásmód okoz benne.
Terézzel több baj is van: egyrészt fellázadt a rendje, a sarus karmeliták ellen, és újat alapított: ők a sarutlanok (ezt térdeplő nővérek meztelen talpainak sorával vési eszünkbe a film), elhagyta anyakolostorát, és saját rendházba költözött az általa kiválasztott 12 nővérrel (a 12 apostol mintájára éppen ennyivel, amit mint felfuvalkodottságának bizonyítékát ró fel neki az inkvizítor). De legalább ekkora bűne, hogy nő létére olvas és ír, hogy zavaróan önálló és öntudatos, és hogy misztikus tapasztalataira, Isten vezetésére hivatkozik a döntéseire vonatkozóan.
Különös ellentmondás, hogy noha Teréz mint felsőbb tekintély által fenyegetett újító kezdettől hősünknek ajánlkozik, akinek drukkolnunk, akiért aggódnunk kell, a kételkedő, őt csalónak, ördögtől megszállottnak állító inkvizítor a józan ész hangjaként torz módon ugyan, de mégis bennünket képvisel. Ez a vezércsel Paula Ortiz és a film alapját jelentő színdarab írója, Juan Mayorga elmeélét dicséri, akik az első pillanattól a hitet választatják velünk a szkepszis ellenében (amit amúgy, a hétköznapokban a többségünk képvisel), noha ekkor még alig tudunk valamit ennek a hitnek a jellegéről és képviselőjéről.
Azt viszont jól látjuk, hogy az érkező milyen manipulatív, és hogyan próbálja csapdába csalni, megtörni Terézt, milyen gátlástalanul él vissza a hatalmával, fenyegeti a vendéglátóját megszégyenítéssel, börtönnel, halállal. „Társalgásuk” emiatt kezdetben a legkevésbé sem felel meg annak, amit egy, az igazság kiderítését célzó vizsgálattól elvárnánk. A férfi célja a megfélemlítés, a gyenge pontok kitapogatása: mintha egy diktatúra kihallgatószobájában lennénk (amilyenekről a spanyoloknak bőven lehetnek emlékeik). Az is diktatórikus szemléletre utal, hogy az ítélet már előre meg látszik lenni írva: Teréz az ördöggel cimborál, az teszi ennyire magabiztossá, szemtelenné. Botrányt okozott az egyházban, bűnhődnie kell. Egyetlen választási lehetősége van: hogy bűnbánatot (önkritikát!) gyakorol; ha erre hajlandó, talán nem kell az életével fizetnie. Elég lesz annyi is, hogy mindent megtagadjon, amiben valójában hisz, és alázattal fogadja a kiszabott büntetést.
Ám Teréz nem hajlandó erre. Azért nem, mert tudja, hogy az Isten vezeti, és meg tudja különböztetni az ő hangját az ördögétől. Kiküzdött, megpróbált hit az övé, és noha ez nem óvja meg a kételyektől, a szenvedéstől, kellő erőt ad neki ahhoz, hogy ne ijedjen meg az olyasféle handabandázástól, amellyel az inkvizítor operál.
A pap érzékeli ezt, ezért a támadások újabb meg újabb köreivel próbálkozik, hátha valahol rést talál az isteni páncélon. Minden úton-módon el akarja bizonytalanítani Terézt: a zsidó őseire, köztük eretnekként meghurcolt nagyapjára, az apjával közösen olvasott lovagi történetekre és mesékre való utalásai éppúgy ezt a cél szolgálják, mint a zárdai barátnő emlegetése, Teréz vélelmezett leszbikusságának meglebegtetése, és ne feledjük azt a „gyanús körülményt” sem, hogy a szerzetességet választotta, noha férjhez is mehetett és rendes asszony is lehetett volna belőle. Teréz minden nehézségen, buktatón sikerrel verekedte át magát és küzdötte ki az útját – a férfiak zsarnokságát szentesítő világban ez a teljesítmény valóban roppant gyanús volt, és bizonyos esetekben az ördöggel való cimborálás gyanúját vetette fel.
„Az én Istenem távol van és hallgat” – mondja ki az inkvizítor a film vége felé, és ezzel elárulja, amit addig csak sejtünk: hogy féltékeny Teréz közvetlen, élményszerű istentapasztalatára, amihez hasonlók kétségtelenül egész története során komoly gondokat okoztak az egyház számára, az ugyanis a Jézustól kapott felhatalmazással élve (és időnként visszaélve) kizárólagos közvetítőként lépett fel Isten és ember között, és emiatt az úgynevezett magánkinyilatkoztatásokra mindig gyanakodva tekintett. Ami azért furcsa, mert amúgy az Istennel való napi kapcsolattartásra buzdítja a híveit a Biblia olvasása, ima és meditáció révén, vagyis bőven teret enged a magánájtatosságnak, amely során a végtelenül szabad Isten bármikor meglátogathatja, átölelheti az őt szólongató-hívogató embert. Egy másik egyházi vicc szerint mégis alkoholos befolyásoltságot kell gyanítani amögött, ha egy jámbor hívő azt állítja: találkozott Szűz Máriával.
Teréz ebben a filmjében Isten jelenlétében él (egy szerintem kevéssé meggyőző jelenetben a Tóth Gabi klipjében látotthoz hasonlóan egy felülről lenyúló izmos kéz – amely kizárásos alapon csak az Úr keze lehet – meg is simítja az arcát). Istennek való odaadottsága ünnepi pillanataiban képes a földről felemelkedni, lebegni, és a Tigris és sárkány záróképeit idéző az itt is az utolsó kockákra tartogatott jelenet, amelyben elrugaszkodik a kolostor párkányáról, ám ahelyett, hogy lezuhanna, supermanes eleganciával suhan a felhők közé. Ez bölcsen utal arra az összefüggésre, hogy
Az Avilai Szent Teréz megkísértésében sok költői mondat hangzik el, sajátos módon főleg az inkvizítor szájából. „»Mert most tükör által, homályosan látunk, akkor pedig színről színre.« Ezek Pál apostol szavai. »Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogy engem is megismert az Isten.« Ez az igazság. És addig mihez kezdünk?” – töpreng hangosan. E megnyilatkozásában egyszerre van jelen mély hit és a jelen kietlensége miatti panasz és szorongás. A hosszú beszélgetés erőviszonyai – amelyet kezdetben a férfi, a hatalmas egyház, az igazság letéteményese ellentmondást nem tűrő képviselőjének dominanciája jellemzett – megfordulnak: a pap úgy érzi, hogy már Teréz vezeti őt. De még ennél is több derül ki: az, hogy ők ketten valójában nagyon hasonlók, ha az isteni igazságok szenvedélyes kutatásáról és a lélekbe látás képességéről van szó. Mert – mint oly sokszor megtapasztaljuk – a szavakban valóban nem lehet bízni.
A két főszereplő, Blanca Portillo és Asier Etxeandia bámulatos alakítására szintén nincsenek szavak. Elképesztő, hogy két színész ennyire képes lehet egymásra hangolódni, egymást ihletni, közös erőtérbe kerülni. Portillo, amikor a fátyla rajta van, engem Kalkuttai Teréz anyára emlékeztetett a huncut mosolyaival, és ez különösen jólesett. Exteandiánál ördögibb felvillanásokra és meggyőzőbb karakterváltásra pedig, azt hiszem, csak nagyon kevesen képesek. Paula Ortiz filmjének – remélem, nem veszik blaszfémiának – kivételes intenzitásával, torokszorító és felemelő pillanataival egyaránt – az istenbizonyítékok sorában a helye.
A film április 24-étől látható a hazai mozikban.
