Így ér véget az utazások kora
Elfelejtettünk utazni. Elfelejtettük, hogyan kell csinálni. Elfelejtettük, hogy az utazásnak nem a különleges tájak, nem az épületcsodák, nem a gasztronómiai élmények, nem a strandokon való ejtőzések, nem a múzeumok lelkiismeretes végigpásztázása, nem a szelfik és fotóposztok adják sava-borsát, hanem az emberek. Emberek nélkül, találkozások nélkül, kapcsolatok születése nélkül mit sem ér az utazás!
Öt legjobb barátom közül kettőt egy-egy utazás alkalmával ismertem meg, feleségemmel egy nyaraláson találkoztam először, de még szüleim is egy hajdanvolt táborozáson szerettek egymásba. (A sors különlegessége, hogy éppen ugyanott, ahol én megismertem életem párját.)
De ha nekem talán nem hisznek, higgyenek az irodalomnak! A közelmúltban vettem kezembe Goethe itáliai úti beszámolóját. Szemet szúrt, amit a kritika s az irodalomtörténet mellőzni szokott: a találkozások sokasága. Mert miközben az író valóban rácsodálkozik mindenre, ami csodálkoznivaló csak akad Bolzano és Catania között, s polgári pedantériával meg is írja tapasztalatait, azonközben szinte minden városban megismerkedik valakivel. Polgáremberek, nemesurak, egyházfiak, szépasszonyok, máskor kocsisok, parasztok, vendéglősök bukkannak föl a történetben, s bár a tudósításban mellékszereplők ugyan, nélkülük az utazás már az első dél-tiroli faluban véget ért volna.
Pontosan egy évtizeddel később, a napóleoni háborúk forgatagában járta be Észak-Itáliát és Dél-Franciaországot a mi Kisfaludy Sándorunk. Ő is naplót írt, éppen olyan levélnaplót, mint Goethe. És miközben persze a magyar hadifogoly is végigbámulja az olasz falvak és városok, kocsmák és könyvtárak, templomok és kaszárnyák minden látnivalóját, azért az ő kalandjainak lényegét is a kapcsolatok adják: őszinte fegyverbarátságok, futó leánykalandok, ábrándokkal teli szerelmek.
S ha azt hinnénk, hogy csak a tizennyolcadik század végének szentimentális hullámaiban lubickoltak megidézett íróink, ugorjunk csak előre pár évtizedet, s nézzük meg, hogyan utaztak eleink, ha megyegyűlésre, távoli sógor, koma nevenapjára, netán a füredi kőszínház valami jeles előadására kellett látogatniuk, melyen fellépett a Széppataki Róza.
„Kétnapi járó az útnak hossza. Útba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni, meg kell állani mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is kell tekinteni. A ház előtt elmenni, s be nem nézni, ebédre vagy vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség. Erkölcsi? De bizony életkérdés az. Aki rokona, jó barátja előtt elhajt, s be nem köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficánkol: mindegy az már, ő halott ember. Meg kell tehát látogatni mindenkit, aki útba esik. De mikor fejezi hát be kétnapi útját? Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul. Eltelt az ideje.”
Így írja le Eötvös Károly a magyar nemes utazásának velejét, majd hozzáteszi nekibúsulva: „Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a Balatonra. Nyolckor vasútra ül, délben Balatonfüreden fürdik és ebédel és sétál és udvarol, és este visszaindul. Utazott szárazon és vízen, kocsin, vasúton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminchat mérföldet, s este itthon vacsorál Budapesten.” De azért vegyük csak észre, hogy ebből az utazásból sem hiányzik az utazás lényege! Hiszen emberünk, bármilyen megvetésre méltó sietséggel is intézi a balatoni kiruccanást, azért egy kis udvarlást csak belesűrített a tennivalók sorába. Meg aztán a vonat is alkalmas hely az ismerkedésre. Hogy mást ne mondjak, Miskin herceg éppen a Svájcból Szentpétervárra tartó expresszen barátkozik össze Rogozsinnal, hogy aztán általa jusson el a nagy szerelemhez, Nasztaszja Filippovnához.
De vissza Itáliába! Hiszen nekünk, magyaroknak nincs is nagyobb irodalmi utazásélményünk, mint Szerb Antal nagyregénye az örök barátságról, a beteljesült és be nem teljesült szerelemről, a lélek legmélyebb bugyraiban őrzött titkokról, a halálról és persze az életről. „…ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami” – gondolja a főszereplő. Természetes, hogy a vonat ablakában állva.
Mert hát annak a kornak, amelybe még gyermekkorunk, ifjúságunk belenyúlik, az utazás volt a kovásza. Az éles szemű Egon Friedell pontosan mutat rá, hogy az újkor központja az út és a város. Bár ezt nem teszi hozzá, mégis magától értetődik, hogy az utazókkal teletömött város. Így írja le a maga érzékletes stílusában az országúton kavargó sokféle népet: „Az akkori útvonalakon festői korkép bontakozhatott ki, az egész korszak kisebbített filmje, mindenféle útonlevők karavánja: szerzetesek és apácák, diákok és iparoslegények, zsoldosok és izgága verekedők, beghardok és beginák, flagellánsok és jokulátorok, házalók és kincskeresők, cigányok és zsidók, kuruzslók és ördögűzők, belföldi búcsújárók és jeruzsálemi zarándokok, akik pálmákat hordoztak annak jeléül, hogy a Szentföldről jöttek; számtalan kolduskülönlegesség… mindenféle elképzelhető varieténépség… akrobaták, táncosok, szemfényvesztők, zsonglőrök…” és így tovább. Hadd tegyem hozzá: éppen ennek a sokféle embernek a találkozása az újkor lényege.
És talán éppen azért felejtettünk el utazni, mert az új időnek, amelyet elhozott a számítógép, a mobiltelefon, a mesterséges intelligencia, annak a kornak, amely az utazókat, az olvasókat, a nézőket, de még a barátokat is lájkokra cserélte, annak a kornak, amelyben az ember már csak nem is fogyasztó, de – mivel lehetséges fogyasztó – árucikk lett, nos, annak a kornak nincs szüksége utazókra. Az már csak desztinációlátogatókat akar.
A húsz évnél idősebbek persze még tudják, mi az utazás. A hetvenes, nyolcvanas években úgy telt meg nyaralókkal a Balaton partja, hogy a vendégek legfőképpen egymásra voltak kíváncsiak. Mert lássuk be: hiába állítjuk, hogy gyönyörű a tó környéke, hiába hirdetjük, hogy itt van a magyar Toscana, azért a balatoni tájat jobbára azért tartjuk lenyűgözőnek, mert szívhez szóló találkozások háttere. Mikor még az egész ország ide járt nyaralni, mikor Kelet és Nyugat itt adott egymásnak randevút, mikor az NSZK-ban és az NDK-ban élő nagycsaládok itt élték át az együttlét örömeit, nos, akkor a magyar tenger is a találkozások óceánja volt. Talán nincs is olyan magyar, ha ezekben az évtizedekben volt fiatal, aki ne kóstolta volna meg a szerelmet azon a nyáron, amelyet a Balatonnál töltött. (Vagy azokon a nyarakon.) A monokinis napozás, a nádasok és testek titkait felfedező csónakkirándulás, az esti borozgatás, az éjszakai diszkóláz, a hajnali meztelen fürdőzés… szinte szokásnak volt mondható akkoriban a tó körül, s persze mind olyan szokás volt, amely egymáshoz vitte közel azokat, akik fejest vetették bele magukat.
Azóta megjelent a konzumturizmus, és az utazás emberi, sőt interperszonális kalandból az emberértékesítés egy formája lett. És még csak nem is azokról a hátborzongató desztinációkról beszélek, amelyeknek során a nyaralásgyár resortokba sűríti a vendégeket, olyan üvegből, betonból és műanyagból épült mesevárosokba, ahol a szálláson túl az étkezés, a medencés élmény, a pálmafasor és az esti szórakozás is egyetlen komplexumon belül lehetséges, hanem azokról a nyaralásokról, amelyeken a turistafalkával együtt hömpölyögve pipálgatjuk ki listánkon a kötelező feladatokat: a helyi ételkülönlegességek megkóstolásától a helyi rommezők megtekintésén keresztül a helyi merchök beszerzéséig, és végül azt hisszük, most aztán mindent megtapasztaltunk Itáliából, Görögországból, Andalúziából vagy Dalmáciából. Pedig nemhogy olasszal, göröggel, andalúzzal és dalmáttal nem találkoztunk közben, de egymással is csak annyi szót váltottunk, amennyi két botos szelfi közé éppen, hogy befért.
Van egy öreg családi barátunk, egy még korábbi generáció tagja. Feri bácsi valaha partizán volt Tito csapatában. Hogy miképpen keveredett a délszláv ellenállók közé, az nem tartozik ide, de tény, hogy amint megnyílt a magyarok előtt Jugoszlávia, ő évről évre meglátogatta régi harcostársait. Mostanában a közösségi oldalakon rövid memoárokat rajzol ezekről a hatvanas, hetvenes években megélt utazásokról. A történetek újra és újra arról szólnak, hogyan ismerkedett meg a kemping zuhanyozójában egy csinos német háziasszonnyal, az FKK-strandon két Svédországból érkezett merész barátnővel, az étteremben egy decens dán úrinővel… Persze, ahogy a jól nevelt Goethe és a még jobban nevelt Kisfaludy, úgy Feri bá sem bontja ki ezekben a karcolatokban történeteinek minden momentumát, de azért sejthető, hogy habár rövid, de igen mélyreható találkozások voltak ezek. Egyszóval Feri bácsi magas intenzitással élte jugoszláviai utazásait: az egyenruhás germánokat megölte, a bikiniseket pedig… hmmm… megszerelmeskedte. Másik kor, másik nemzedék, az bizonyos.
