„Az élet nem olyan izgalmas, mint a színház” – Interjú Mészáros Mátéval

Évek óta szabadúszóként dolgozik, bár megjegyzi, egy színész mindig ellentmondásos dolgokra vágyik: sok pénzt akar keresni, azt akarja, hogy az egész ország imádja, de közben Csehovot meg Shakespeare-t szeretne játszani. Öregedésről, mérföldkövekről és komfortzónáról is beszélgettünk két kényelmes foteljában ücsörögve.

A
Határátlépések kimondottan a személyes
történeteitekre épül. Mennyire esik nehezedre kitárulkozni a színpadon?

Ha nehezemre esne, nem lehetnék színész. Hiszen egy
klasszikus előadás több száz éve megírt szerepét is akkor játsszuk jól, ha
valamelyest kitárulkozunk. Ha az ember Hamletet
játszik, akkor persze nem fenyegeti az a veszély, hogy egy újságban a saját
történetét látja viszont. De a színész feladata mindig az, hogy kapcsolódási
pontokat keressen, és a saját gondolataiból, érzéseiből mutasson meg valamit.

Mégis
más egyes szám első személyben mesélni a szerelmi csalódásainkról,
nehézségeinkről.

Nem lehet tudni, hogy ebből valójában mennyi a sajátunk. Az élet nem olyan izgalmas, mint a színház. A mi feladatunk ebben az előadásban az volt, hogy a valós történeteinkből kiindulva hozzunk létre drámai helyzeteket. Az AlkalMáté Truppra is igaz mindez: színpadi szituációkat kell teremteni, ehhez pedig legtöbbször kevés, ha elmesélünk egy hétköznapi történetet úgy, ahogy volt. Kicsit hátrébb kell lépni, és általános érvényűvé tenni, úgy meg már nem is a te személyes sztorid. De tudod, mit? Lehet, hogy én mégiscsak szeretem ezt a fajta kitárulkozást.

Mi
volt a feladat a próbák elején? Mindenki keressen olyan történeteket az
életéből, amelyeket határátlépésként élt meg?

Eleinte csak arról beszélgettünk – Dömötör András
rendező vezetésével –, hogy kinek mi jut erről eszébe. Felmerültek konkrét történetek,
és próbálgattuk, miből tudunk jelenetet csinálni. A határátlépésnek számos
jelentéstartalma van: konkrét határokról is szó esett, jöttek a migránsos történetek,
ám idővel mégis az tűnt célravezetőbbnek, ha a személyes történeteinkre épül az
előadás. Ilyen esetben színészként könnyebb elérni, hogy magadénak érezd,
hiszen közöd van hozzá, a tiéd. Ennek ereje van. Mégis fontos a távolságtartás,
nem sirathatok könnyes szemmel egy kihúzott jelenetet, mondván: az életem
húztátok ki.

Mennyire
könnyen mozdulsz ki a komfortzónádból?

Helyzete válogatja. Az előadás kapcsán sokat
beszéltünk erről, s az derült ki – számomra is –, hogy az egyetlen igazi
szenvedélyem a kényelem.

Mondod
ezt úgy, hogy öt éve szabadúszó vagy, és magadnak kell megteremtened a
lehetőségeidet. Mit jelent akkor a kényelem?

Például, hogy senki nem mondja meg nekem, mit kell csinálnom. Egészen más, mikor odamegyek a próbatábla elé, hogy lássam, mit csinálok jövőre, mint hogy szabadon dönthetek a munkáimról. De a kényelem ennél sokkal hétköznapibb jelentéssel is bír. Milyen a fotel, amiben ülsz? Nagyon kényelmes, nem? Ha nem volna az, már rég eladtam volna, és vettem volna másikat. A kényelemért számos kényelmetlenségre is hajlandó vagyok. A szakmában viszont óva intem magam ettől, nem szeretnék belekényelmesedni semmilyen helyzetbe.

Érdekes,
kinek mi számít határátlépésnek. A Wikipédia szócikke külön megemlíti, hogy
főiskolás korodban „felnőtt filmeket” szinkronizáltál. Akad, aki már ezt extrémitásként
élné meg.

Pedig egészen banális történet volt. Elsőéves
főiskolásként elmentem Pécsre az ötéves osztálytalálkozónkra, ahol kiderült:
egy korábbi osztálytársam működtet Pesten egy stúdiót, ahol rajzfilmeket és
felnőtt filmeket szinkronizálnak. Akkoriban minden pénz jól jött, így szívesen vállaltam
a feladatot, noha mindig reménykedtem benne, hogy egyszer rajzfilmekhez is
hívnak majd. Nem így alakult.

Az
előadásban beszélsz arról, hogy komolyan megviselt, amikor betöltötted a
negyvenedik életévedet. Inkább emberileg vagy színészileg volt nehéz?

Az előadásban elsősorban a magánéleti vonatkozásokról esik szó, de színészileg sem volt könnyű. Azt éreztem, mintha lenne egy éles választóvonal: Mészáros Máté negyven előtt és után. Azt gondoltam, hogy ’te jó ég, negyvenéves vagyok, és nem értem el semmit’. Ez persze túlzás, de én sokáig zenész szerettem volna lenni. John Lennont negyvenéves korában lőtték le, akkor már tíz éve feloszlott a Beatles, és a világ ma is azokat a számokat hallgatja. Ady Endre negyvenkét évesen halt meg. Ez nyomasztó érzés, nem?! Ma már jobban el tudom engedni ezeket a dolgokat. De éppen akkor jöttem el a Vígszínházból, ez is bizonytalansággal töltött el. Mégis azt éreztem, hogy annyira rossz már nekem a Vígben, hogy bármi jön, jobb lesz. De amikor túl voltam az első fellélegzésen, akkor szembesültem azzal, hogy szuper, de hogyan tovább?

Nem
akartál másik színházhoz szerződni?

Nem. Ha valamit, ezt biztosan tudtam. Nem hiszek a
társulati struktúrában. Szerintem ebben a színészektől a háttérdolgozókig
mindenki szenved. Nem tud megfelelő lehetőségeket biztosítani sem szakmai sem
anyagi tekintetben. Ráadásul ma már nem azt jelenti színésznek lenni, mint
negyven évvel ezelőtt. A helyzet problémáit jelzi az is, hogy egyre nehezebb
háttérdolgozókat találni: nincs világosító, díszítő. Nem akartam kőszínházban
dolgozni, kiszolgáltatott helyzetként éltem meg.

Orlai
Tiborral hogyan indult a közös munka?

Ő volt az egyetlen biztos pont, amikor szabadúszó
lettem. Akkorra már felkarolta az Alkalmáté Trupp előadásait, amik a Jurányi
Házban találtak új otthonra. Tibor jelezte: szívesen adna nekem alkalmanként
feladatokat. Szerencsém volt. Gothár Péter rögtön hívott a Kamrába,
dolgozhattam a Bábszínházban, közben Orlainál is elkezdtem próbálni, tehát
viszonylag hamar magamra találtam.

Azt
mondtad: más ma színésznek lenni, mint negyven évvel ezelőtt. Voltak ideáljaid?

Amikor én színésznek készültem, akkor az összes tévéműsorban – a szilveszteri kabarékban is – színészek szerepeltek. Talán ez is az én tragédiám, hogy a nyolcvanas években felnőve azt gondoltam: ilyen színésznek lenni. Őze Lajos, ő színész. De még csak nem is az zavar ebben, hogy megismernek-e az utcán, mert nem ezért választottam ezt a pályát, inkább hiányzik a színház megbecsültsége. Azt szeretném, hogy a közönségnek ez legalább olyan fontos legyen, mint nekem. Érdekes, hogy a kőszínházban úgy éreztem: még mindig elvárás, hogy minden előadás társadalomkritikát fogalmazzon meg. Ez vélhetően régi becsípődés, hiszen a Kádár-rendszerben ez jelentette az egyetlen lehetőséget a sorok közti kommunikációra.

Bemutattak egy III. Richárdot, és mindenki tudta, miről van szó. Olyan, mintha a színházcsinálók reflexe nem múlt volna el, folyton kacsintgatni meg üzengetni akarnak, csakhogy a nézőtér már korántsem olyan egységes: egyik fele az éppen aktuális kormányra, másik fele az ellenzékre szavazott, így nem működik igazán ez a fajta összekacsintás. Kialakulhat egy színháznak homogén közössége, amely nagyjából ugyanazt gondolja a világról, de akkor hol a tét?! Miért járnak színházba az emberek? Egy részük bizonyára szórakozni akar. De amelyik ennél többre vágyik, az szerintem az emberi történeteket keresi. Hogyan küzdünk meg a szüleinkkel? Hogyan küzdünk meg azzal, hogy szülőkké válunk? Hogyan vagyunk szerelmesek, miként válunk el? Engem ez jobban érdekel, mint az „ügyek” mentén született előadások. Bár bizonyára lehet a környezetvédelemről is tök jó előadást csinálni.

Ebbe
beleférnek az Orlainál gyakori, könnyedebb történetek is?

Ez egy magánszínház, nyilvánvaló, hogy nem lehet
Csehovval elindulni. A színvonalas bulvárszínházi vállalás mellett Tibor keresi
a lehetőségét a komolyabb, mélyebb történeteknek, az együttműködéseket a független
társulatokkal. Ez egy gazdasági konstrukció, amelyben népszerű előadások
tartják el a nem rentábilis produkciókat. Sokféle előadásban játszom, de ezek
egyikéről sem gondolom, hogy az alantas szórakoztatásról szól. Az előadás
minősége nem műfaj kérdése. A Bocs,
félrement! egy komédia, amely színészként hihetetlen kihívás elé állít. Egy
órán keresztül beszélsz magad elé, nem nézhetsz a partneredre, a végszavak
szinte összefüggéstelenek. Egy színésznek egyébként mindig ez a baja: sok pénzt
akar keresni, azt akarja, hogy az egész ország őt imádja, de közben Csehovot
meg Shakespeare-t szeretne játszani. Van ebben némi ellentmondás. Ami nekem
Orlainál hiányzik, az inkább a zenés produkciók. Nyolc évig játszottam vidéken,
a Vígszínházban is számos zenés előadásban szerepeltem, énekeltem, – halkabban
teszem hozzá – táncoltam. Ez viszont drága mulatság, nehezen utaztatható…

Most
említetted az egri éveket. Azóta jó pár év eltelt, mégis mai napig a Párnaember Tupolski nyomozóját szoktad
emlegetni, ha fontos szerepekről esik szó.

Ha egyszer nagyon öreg leszek, és még mindig interjúzni akarnak velem, szerintem akkor is a Párnaembert fogom említeni. Ha azon kívül még kettőt fel tudok majd sorolni, elégedett leszek. Az igazi mérföldkő volt az életemben, ami értelemszerűen nem adódik minden héten.

Nyitókép: a Hurok című előadásban. Fotó: Takács Attila