Az ember tragédiájának ezerféle arca

Nem diákként, nem magyar szakosként, ismerte meg Az ember tragédiáját, kezdte Vidnyánszky, hanem akkor, amikor rövid ideig tanár volt Nagymuzsalyban. Abban a faluban, ahol születtet és felnőtt, volt középiskola. Édesapja hozta létre, és ő volt az igazgatója. Édesanyja magyartanárként színjátszó kört vezetett ott. A későbbi beregszászi társulat nem egy tagja járt hozzá, szavalókat készített fel. A nyolcvanas években a betlehemezéssel is foglalkozott, hogy a közösség visszatanulhassa a népszokást. Az iskolában egyébként voltak párhuzamos ukrán osztályok, de azokba is főleg magyar gyerekek jártak.  Nagymuzsaly iskolájának hatszáz tanulója volt. Vidnyánszky Attiláék magyar osztálya még harminckét főből állt, és így volt ez akkor is, amikor később már ő tanított ott. A változások után, az 1990-es évek közepén viszont már jó, ha tízes osztálylétszámok voltak. Érettségi után Ungvárra, magyar–történelem szakra jelentkezett, végzés után el kellett helyezkednie, és így rövid ideig apja iskolájában tanított, mielőtt Kijevbe ment színházi rendezést tanulni. A sors úgy hozta, hogy az osztályának a Tragédiát is tanítania kellett, és ez sorsdöntő találkozásnak bizonyult számára.

Amikor a kijevi magyar színészosztályával egy-egy félévet a budapesti színművészetin töltött, egy nemzetközi Tragédia-fesztiválon megcsinálták a római színt. Ezt az akkori rektor, Huszti Péter találta ki, akinek színészi pályáján szintén meghatározó volt a Tragédia és Ádám szerepe. Vidnyánszky a beregszásziakkal 1998-ban rendezte meg először az egész drámát, aztán 2008-tól sorban jöttek az újabb verziók Zsámbékon, Gyulán, Kisvárdán, a Szegedi Szabadtéri Színpadon, a Csokonai Színházban és a Nemzetiben.

A Tragédiát kimeríthetetlen gondolati univerzumnak tartja. Olyan műnek, amellyel egy életen át foglalkozni lehet, mert mindig új és új arcát mutatja attól függően, hogy az mikor, mely életkorában és milyen „állapotban” foglalkozik vele, hol tart a hit kérdésében. Ő tulajdonképpen mindig ugyanazt az előadást rendezi, mondta el, de a hangsúlyok, az irányok persze változnak. Nagyon nehéz erről beszélni, folytatta, mert a szimbólumok, metaforák és érzetek gazdag asszociációs lehetőségei elmondva banálissá válnak. Az első, ’98-as beregszászi verzióban nagyon fontos volt megtalálnia, mi közünk van nekünk, mai embereknek ehhez a műhöz, miért játsszuk el, miként szól rólunk.

Vidnyánszky mindig komolyan vette Madách instrukcióját: Lucifer álomképeken keresztül vezeti végig Ádámot a világtörténelmen. Csak az álom logikátlan logikájával lehet egy-egy szín gondolati magvát megidézni a lelkesültségtől a kiábrándulásig. Vidnyánszky úgy véli: nem szabad a szerzői szándékot, a mondanivalót meghamisítani. Ez a mű nem lehet ürügy valami másra. Ahhoz azonban, hogy előadható legyen, meg kell húzni, vagyis rövidíteni kell. Vidnyánszky is alaposan húzott belőle, aztán menet közben mindig visszakerültek szövegrészek, és ahogy mennek az évek, egyre több rész miatt fáj a szíve. Egyre komolyabban foglalkoztatja, hogy meg kellene majd csinálni egyszer az egészet: amikor a Madách-mű minden sora elhangzik.

Meggyőződése, hogy létezik a Tragédiának másfajta mesélési módja és történetkezelése, a jellemábrázolásnak más útja is, mint amivel ő is kísérletez. Nem hagyja nyugodni a gondolat, miként volna megvalósítható, hogy ez a roppant mű a maga teljességében hasson, és a nézőt ezen az úton magával vigye. Az eddig megtett Madách-út „végpontját” a Színházi Olimpián létrejött előadás jelenti számára. Az olimpia művészeti vezetőjeként a Madách-projekt ötletgazdája, „összerendezője” volt. Úgy gondolta, hogy a Madách-évben valami különlegeset kellene létrehozni, és „kapóra jött” a Színházi Olimpia. Ennek az 1995-ben alapított találkozónak az a lényege, hogy egy-egy város – előttünk többek között Peking, Szöul, Isztambul vagy Moszkva – meghívja magához a színházi világ színe-javát.

Így tettünk mi is: 2023-ban áprilistól június végéig 58 ország négyszáz társulata hozott el 750 előadást Magyarországra. És jött az ötlet, hogy külföldi osztályai gyakorlatként csináljanak meg egy-egy színt, hozzák el hozzánk saját Madách-verziójukat. 11 országból érkeztek csoportok. Tbiliszitől Kanadáig diákok tucatjai hónapokon át foglalkoztak az egyik legjelentősebb magyar irodalmi művel. Érdekes volt látni a sok helyről érkezett, nagyon eltérő színházi felfogást képviselő diákok és tanárok munkáját, értelmezését. Vidnyánszky pedig összefűzte az otthon elkészített színeket. Hétórás előadás jött létre így, amit egyetlen alkalommal játszottak el aztán: a Hajógyári-sziget egyik lerobbant csarnokában. Ez a projekt jó példa volt arra, hogy a számunkra érinthetetlen nemzeti klasszikushoz a külföldiek sokkal szabadabban mernek hozzányúlni.

Vidnyánszky évek óta kínálgatja a Tragédiát külföldi rendezőknek, de sajnos nem haraptak rá. Nagyon örült, amikor megtudta, hogy Silviu Purcărete a temesvári magyar társulattal megrendezi. A román mestert nem kötötte sem a magyar drámairodalom iránti túlzott tisztelet, sem a színpadi hagyomány, bátran hagyott el és vont össze színeket. Minden külső szem, megközelítés új fénytörésbe hozná a Tragédiát, és ez nagy nyereség volna nekünk, magyaroknak, véli Vidnyánszky.

Madách és más klasszikusaink kapcsán is felvetődik a kérdés: a régies nyelvezet nehezen érthető, a diákok nem olvassák, a tanárok számára megoldhatatlan kihívást jelent a tanításuk. A régiesség fontos kérdés és valóságos probléma a színházban és az iskolában is. A Tragédia, a Csongor és Tünde vagy a Bánk bán költői nyelvének átírása nem Vidnyánszky útja. Őt nem vonzza a régi szövegek mai nyelvre igazítása. Katona, Madách és Vörösmarty művei szerinte a maguk eredetiségükben a mi kincseink. Igaz, egy tanárhoz képest neki könnyebb a dolga, mert a színház élményt ad. Egy jó Bánk bán- vagy Tragédia-előadás nem irodalomóra. A néző a szavakon túl a mozdulatoknak, a hangerőnek, a fényeknek, a zenének és még egy sor dolog hatásának együtteseként fogadja be a jeleneteket. De Madách filozofáló szövege színházként is komoly szellemi koncentrációt igényel tőle.

Vidnyánszky tapasztalata szerint a Csongor és Tünde varázslatos költői szövege már a nyolcadikosokat is meg tudja ragadni. Nagyon sok múlik azonban a tanárokon, akik színházba viszik a diákjaikat. Azon, hogy rá tudják-e hangolni őket az élményre. Fontos, hogy a tanárok elfogadják: egy-egy előadás nem tankönyvi illusztráció, hanem az eredeti mű adaptációja. Fontos olyan kérdésekről magyarórán beszélgetni, hogy mi az irodalmi mű és színpadi változata közötti különbség, egy drámaszövegből miként lesz jelenet és így tovább. Vidnyánszky számára az előadás a lényeg és az, hogy rendezői ötleteivel tud-e a közönség szívére-lelkére hatni.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt