Az utcáról beszűrődő zajok távoli zsongássá szelídülnek, ahogy belépek Augusztiny Gergő tetoválószalonjába. A hely letisztult, nincsenek a falon tetoválásokról készült rajzok, és nem várakoznak az előtérben kivarrt motorosok. Gergőn sem látok egyetlen tetoválást sem, amikor ajtót nyit. Nem erre számítottam, és a meglepődés talán látszik is az arcomon, mert rögtön arról beszél, szeretett volna más környezetet teremteni a vendégeinek, mint amihez az átlagos tetoválószalonokban szoktak. Számomra ez a hely inkább hasonlít egy kellemes és elegáns jógastúdió váróterméhez, aminek igencsak örülök. Gergő azt magyarázza, nála egyszerre csak egy vendég van, és mindenkire egy külön napot szán, megteremtve ezzel is a nyugalmat és az intimitást. Mielőtt leülnénk beszélgetni, természetesen azt is megkérdezem a tetoválóművésztől, az ő testét díszítik-e rajzok, azokat ugyanis nem látom. Mosolyog, már húzza is fel a pólója ujját.
Mielőtt belemerülnénk a tetoválás művészi értékeinek boncolgatásába, arra kérem Gergőt, meséljen nekem néhány olyan történetet, amely pályafutását meghatározta.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/10. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
– Volt egy vendégem jó néhány évvel ezelőtt, aki igazán ráébresztett arra, milyen nagy felelőssége van egy tetoválónak. Azért keresett meg, mert szeretett volna eltüntetni egy betűt magáról. Egy kisebb mintával akarta helyettesíteni.
Ekkor sírni kezdett. Abban a pillanatban döbbentem rá, milyen mély érzelmeket hozhat felszínre egy ilyen egyszerű minta. A minta önmagában nem volt különleges, de ott és akkor megértettem, mekkora felelősség van rajtunk. Mennyire fontos, hogy soha ne ítéljünk el semmilyen ötletet vagy embert, hiszen nem tudhatjuk, milyen történetek húzódnak meg a háttérben.
Egy másik esetben egy vendég rémálmait sikerült megszüntetni.
– Volt valaki, aki évek óta küzdött rémálmokkal egy lezáratlan történet miatt. Miután megcsináltam a tetoválását, egy ideig nem beszéltünk, majd találkoztunk, és elmondta, hogy amióta elkészült a tetoválása, nem álmodott semmit a korábbi traumával kapcsolatban. Ez döbbenetes volt, hiszen egy egyszerű tetoválásról van szó, mégis mély változást hozott az illető életébe. Ezek a pillanatok teszik igazán széppé ezt a munkát.
Arra kérem Gergőt, további beszélgetésünk vezérfonalát a munkái adják, vagyis mutassa meg nekem kedvenc tetoválásait és meséljen róluk. Abba belemegy, hogy fotókon megnézhessem a bőrre készített rajzokat, de azt mondja, azok történetéről részletesen nem szeretne beszélni,
Belátom, igaza van, így nem marad más hátra, mint hogy én magam kerekítsek történeteket Gergő tetoválásai köré. Azt mondja, ennek ő jobban is örül, ugyanis egy-egy tetoválás mindig arról szól, amit a megfigyelő belelát.
Meséljenek hát a képek ezúttal az én szemüvegemen keresztül, miközben felelevenítjük Gergővel azt is, ő hogyan kezdett tetoválni, és egyáltalán mit jelent számára ez a kifejezési forma.
Az első kép
A kalitka ajtaja kitárult, de a madarak nem repültek el. Egyikük a vékonyka ágon ült, fejét oldalra billentve figyelte a világot. A másik, szárnyait félig szétnyitva, éppen csak elrugaszkodott a kalitka pereméről – még nem döntötte el, merre induljon. Valami csendes, nyomasztó titok lappangott a jelenet mögött. A kalitkában maradt madarakat nem a fogság tartotta vissza, hanem valami mélyebb, belső késztetés. Talán a kalitka soha nem is létezett, talán csak a gondolat volt, ami köréjük zárult. A levegő szabad volt, a horizont végtelen, ők pedig várták a megfelelő pillanatot, hogy elinduljanak. A történet számomra nem a kitörésről szólt, hanem arról a belső békéről, amelyben a döntés még nem született meg – de bármelyik pillanatban meglehet.
Szabadság – jó, hogy eszembe jutott, hiszen éppen erről szólt mindig is a tetoválás, legalábbis én így gondoltam.
Gyerekkoromban egyetlen tetovált embert ismertem, ő az egyik falubeli fiú volt, aki a hetvenes években „elment a cirkusszal”. Így mondta mindenki. Mire hazaért a faluba, tetoválva volt a karja. Az emberek összesúgtak a háta mögött. Egyesek azt pletykálták, hogy biztosan börtönben volt, mások meg azt terjesztették, hogy beállt egy rossz hírű bandába.
Nyugat-Európában és Amerikában másként tekintettek a tetovált emberekre. Ott már a ’60-as, ’70-es években is lehetett látni olyan tetoválásokat, amelyek a művészet felé közelítettek. A nyugati világban több lehetőség volt, több kultúra találkozott, és ott a tetoválás már korábban elkezdett művészeti formaként kibontakozni. Magyarországon azonban a keleti blokk zártsága miatt lassabban történt a változás. Ahogy telt az idő, és ahogy a technológia fejlődött, a tetoválás művészete is változott. Fejlődtek az eszközök, a tűk, a festékek. A tetoválók is igényesebbek lettek, és Magyarországon is megjelentek a művészi alkotások. A tetoválás iránti érdeklődés növekedett, és egyre többen kezdtek el tetováltatni.
Beszélgetőpartnerem útja is ebben az időszakban kezdődött.
– Gyerekkoromban mindenhová rajzoltam, még a falra is. Sokat ültem az ablakban, és gyakran megörökítettem a fákat, amiket láttam. Akkor még nem gondoltam, hogy később ezek a dolgok sokszor visszatérnek majd az életemben. Bár mindig is vonzott a művészet, az út nem volt egyenes. Villamosmérnökként végeztem, de egyetlen másodpercet sem dolgoztam ebben a szakmában. A tetoválás iránti szenvedélyem mindennél erősebb volt. Tizennégy évesen elmentem lakóhelyem egyetlen tetoválójához, és közöltem vele, hogy szeretnék én is tetoválni. Természetesen egy tizennégy éves gyereket nem vesznek komolyan, engem sem vettek. Később az internetről megrendeltem a tetoválóeszközöket,
Az út azonban nem volt könnyű. Volt olyan is, hogy bementem egy pécsi tetoválószalonba, ahova rajzokat vittem magammal, és megkérdeztem, hogy lehetnék-e gyakornok. A válasz nemleges volt. Végül Budapesten kaptam lehetőséget: először gyakornok voltam egy szalonban, és pár hónappal később kerültem be egy másik helyre, ahol elkezdtem dolgozni mint tetováló/recepciós/piercinges. Itt szépen lassan minden a helyére került: elmaradtak a recepciós feladatok, abbahagytam a piercingezést, és teljesen a tetoválásra koncentráltam.
Az igazi áttörést azonban egy svájci meghívás hozta meg számára.
– Kaptam egy meghívást Svájcba, egy tetoválószalonba. Az üzletvezető találkozott a munkáimmal, és látott bennem fantáziát. Amikor először kimentem, csupán egyéves tetoválói gyakorlatom volt, így tapasztalat és kellő gyakorlat hiányában nem sikerült hoznom azt a szintet, amit jó lett volna. Akkor döbbentem rá, hogy te jó ég, én mennyi mindent nem tudok. Hosszabb ideig voltam Svájcban, ami ténylegesen a legnagyobb hatással volt rám, de mellette még sok más külföldi szalonban is megfordultam, és ezek összessége alakított szakmailag. Svájc és az első ottani utam döbbentett rá arra, hogy lehet ezt másképpen is csinálni. Itthon is több helyen dolgoztam menet közben. Ezen tapasztalatokkal a birtokomban nyitottam meg a saját üzletemet. Ez egy négy-öt éves folyamat volt.
A második kép
Senki sem tudja, mit nyithat az a régi kulcs, de mindenki érzi, hogy jelentősége van. A virág is figyel. Sok mindent látott már, hiszen a földből nőtt ki, a kulcs mellett. Valami készülődik, mintha a kulcs meg akarna fordulni a zárban. De mit keres köztük az a lebegő alma? Vajon a mindentudás almája ez? Vagy talán az elveszett emlékeké, melyeket sosem írtak le, sosem mondtak ki? A kulcs, az alma, a virág és a madarak egyszer csak összekapcsolódnak egy végtelen táncban. Mire lemegy a nap, csak az marad, amit a szél hoz, a csendben feszülő rejtély: valahol, valamikor ez a kulcs valamit nyitott, de már senki sem tudja, hogy mit, és lehet, hogy ez örökre így is marad.
A kulcsos-almás tetoválást figyelve is jól kirajzolódik Gergő egyéni stílusa, amit fokozatosan alakított ki. Részletgazdag, aprólékos, kidolgozott, egyedi látásmódról és nagy fokú kreativitásról árulkodik. Amikor arról kérdezem, milyen stílusnak nevezné azt, amiben alkot, erősen elgondolkodik.
– Nem szeretném és nem is tudnám beskatulyázni magam, hiszen időről időre változnak a koncepcióim – vallja a tetoválóművész. – Néha magam is meglepődöm azon, hogyan tükröződik vissza az adott élethelyzetem a munkáimban. Számomra a tetoválás művészet, önkifejezés és egy mély kapcsolat kialakítása a vendégeimmel.
Az alkotás folyamata számomra nemcsak technikai munka, hanem lelki utazás is. Fontos, hogy mind én, mind a vendégem nyitottak legyünk, mert csak így találhatunk rá a közös útra. Én csak néhány óráig nézem azt a tetoválást, amit készítek, de végső soron a vendég fog vele élni, ezért neki kell boldognak lennie, az ő testéről van szó. Ugyanakkor az is lényeges, hogy én is elégedett legyek azzal, amit alkotok. Nagyon fontosnak tartom továbbá a bizalmat. Gyakran előfordul, hogy az emberek türelmetlenek, nem értik, miért nem tudnak azonnal felhívni, vagy csak úgy, az utcáról bejönni a szalonba. Amikor valaki eljön hozzám, azt szeretném, hogy az az idő, amit itt tölt, teljes mértékben róla szóljon. A tetoválás nekem nem csupán egy minta elkészítése, hanem az élményről, a kapcsolatról és az emlékről is szól. Szeretném, ha a vendégeim úgy emlékeznének vissza a napra, amikor a tetoválás készült, hogy az nemcsak egy szép minta felvitele, hanem egy jó élmény is volt.
Ezután arról beszélgetünk, hogy mi kapcsolja össze a tetoválást a művészettel.
– A művészet lényege számomra az érzelmek közvetítése. Amikor megnézek egy festményt, elolvasok egy verset, egy novellát, nem azon töprengek, mit gondolhatott az alkotó. Szerintem nem ez a lényeg.
Amikor megemlítem Gergőnek, hogy nagyon egyedinek tartom a munkáit, szerényen válaszol. – Nem tartom magam különlegesnek. Van egyfajta látásmódon, ezt próbálom átadni a tetoválás eszközével. Az ábrázolási módom nem realisztikus a kidolgozás szempontjából, de egy adott tetoválás lehet képi világában realisztikus. Szeretek elvontabb metaforákban gondolkozni. Nem akarom, hogy arcbamászó legyen, amit csinálok.
A harmadik kép
Kinyújtott kezem a semmibe ér, mint egy pókhálóra feszített pillanat – a madár nem dalol, csak lebeg a semmi peremén. Felnyúlok az égig, karom a napot érinti. A fénye csupán halvány foszlány, félek, ha elérem, kialszik. A madár felreppen és eltűnik a napkorong mögött. A fák suttogása apám hangját idézi – ne kérdezz, elfogytak a válaszok. A nap egyre kisebb lesz, mint egy távoli emlék. Csak a mozdulat marad, a kezem, ami még mindig nyújtózkodik, de már nem emlékszem, miért. Ma a világ végéig sétáltam, leültem a szélén és téged vártalak.
Gergőtől azt is megtudom, hogy nagyon sokszor kérnek az emberek olyan tetoválásokat, amelyek az otthonukra, szeretteikre, esetleg elhunyt hozzátartozójukra emlékeztetik őket. Olyannal is találkozott már a tetoválóművész, hogy valaki olyan félelmekkel érkezik, vajon a nagyszülei mit szólnak majd a tetoválásához. Talán el sem hiszik, hogy nem egyszer éppen a hetven pluszos nagyszülőknek tetszik a legjobban a testre felvitt, különleges minta.
– A tetoválás ma már széles körben elfogadott művészeti forma.
de valójában minden korosztályban jelen van az igény az önkifejezés ezen formája iránt. A test bármely része vászon lehet, és az emberek egyre bátrabban fejezik ki önmagukat tetoválások által. Úgy érzem, ma már bárhova bármit lehet tetoválni, és az emberek egyre nyitottabbak arra, hogy saját testükkel meséljenek történeteket. A tetoválás jövőjével kapcsolatban optimista vagyok. Fantasztikus érzés, amikor az idősebb, akár 70 év feletti generáció is elismeri a tetoválások szépségét és esztétikai értékét. Egy alkalommal egy apuka kísérte el a lányát. A férfi eredetileg elutasító volt a tetoválásokkal szemben, de két nap múlva már az ő testére készítettem mintát. Ez is mutatja, hogy a tetoválás iránti elfogadás folyamatosan növekszik, és a jövőben még inkább elterjedhet.
Ahogy kilépek a szalon ajtaján, érzem, hogy valami megváltozott bennem. A tetoválás számomra többé nem csupán egy minta a bőrön, hanem kapcsolat önmagunkkal és másokkal. A testünk a vászon, az életünk a festék, a tetoválás pedig az ecsetvonás, amely összeköti a kettőt.
És talán ez a művészet lényege. Hogy nyomot hagyjunk a világban, vagy éppen a világ hagyjon nyomot rajtunk. Hogy a testünk ne csak létezzen, hanem meséljen. Meséljen arról, akik vagyunk, akik voltunk, akik lenni szeretnénk. Mert végső soron a tetoválás nem más, mint a lelkünk rezdüléseinek vizuális megjelenítése a testünk vásznán.
A testművészet és a tetoválás szoros kapcsolatban áll mint az emberi önkifejezés és identitás egyik legősibb formái. A testművészet tágabb értelemben magában foglalja a bőrön kívüli dekorációs technikákat is, mint például a piercing, a sminktetoválás vagy a testfestés. A tetoválás mint ősi művészeti forma mélyen gyökerezik az emberiség történetében, és kultúrák sokféleségét tükrözi. E festői képek bőrünk révén mesélnek el történeteket, hitrendszereket és identitást, amelyeket évezredek óta őriznek és továbbadnak. Az első bizonyítékok a tetoválás létezésére több mint ötezer évre nyúlnak vissza.
Az egyik leghíresebb példa Ötzi, a jégember, akinek testén több tetoválást is találtak, és Kr. e. 3300-ból származik. Ősi civilizációk, például az egyiptomiak és a polinézek is használták a tetoválást rituális és társadalmi jelképként. Az Egyiptomban felfedezett mumifikált testeken található tetoválásoknak valószínűleg vallási jelentőségük volt, és a halál utáni életre való felkészülést szimbolizálták, bár egyes kutatók szerint gyógyító vagy védelmi funkciójuk is lehetett. A polinéz kultúrákban a tetoválás nem csupán esztétikai díszítés, hanem a társadalmi státus, a hovatartozás és a személyes történetek megjelenítője volt.
A tetoválás Európában a középkorban kevésbé volt elterjedt, de a reneszánsz idején újra megjelent, különösen a tengerészek és felfedezők körében. A tengerészek tetoválásokat viseltek, amelyek az utazásaikról, hősiességükről vagy egyszerűen az egyediségükről meséltek. Az ipari forradalom előtti időszakban a tetoválás gyakran a munkások vagy a marginalizált csoportok megkülönböztetésére szolgált, de a 19. század végére és a 20. század elejére ez a gyakorlat szélesebb körben elterjedt a modern tetoválógépek feltalálásának köszönhetően. Samuel O’Reilly 1891-ben szabadalmaztatta az első elektromos tetoválógépet, amely forradalmasította a tetoválás technikáját és terjedését.
A 20. században a tetoválás egyre inkább beépült a populáris kultúrába. Az amerikai és európai társadalmakban a tetoválás kezdetben az ellenkultúrák és a lázadó fiatalok jelképévé vált, de az idő múlásával szélesebb körben elfogadott lett. A punkok, rockerek és motorosok is népszerűvé tették a tetoválást. A mai globalizált világban a tetoválás sokszínűsége és kreativitása végtelen lehetőségeket kínál az egyén kifejezésére, miközben továbbra is őrzi történelmi és kulturális gyökereit. A tetoválás művészete folyamatosan fejlődik, ötvözve a hagyományos technikákat a modern innovációkkal. A digitális tervezés és a fejlett festékek lehetővé teszik a részletgazdag és színes alkotásokat, amelyek még inkább személyessé és egyedivé teszik a test díszítését.
