Letűnt korok emléke sejlik fel Erdélyi Lajos fotográfus képein. Azt mondja, mindig írni akart, a fotografálást csupán kiegészítő munkának tekintette, a képek mögött rejlő emberi történetek érdekelték. Az elpusztított Bözödújfalu iskolásaitól a zsidó temető kőfaragó-művészetén át emberi portrék sokaságát készítette el, ám maga is csak ötven év távlatából ismerte fel ezeknek a képeknek az értékét.

„Mindig írni akartam” – fog bele a történetébe Erdélyi Lajos. „Ám a diktatúra első éveiben a fényképezést – az írással ellentétben – nem tekintették politikai munkának. Egy újság fényképésze csupán technikus volt, aki rengeteg dolgot csinálhatott a lapnál, akkor is, ha – a hatalom szerint – börtönben lett volna a helye.”

Borbély László, az Artphoto Galéria tulajdonosa, Kincses Károly fotómuzeológus
és Erdélyi Lajos a kiállítás megnyitóján

Bár közgazdászként végzett, néhány esztergályosként és munkanélküliként eltöltött év után a fényképezés lett a hivatalos foglalkozása, ám szabadidejében ritkán járt géppel a nyakában. „Én nem fotóztam igazán, elvégeztem a munkát, amit vártak tőlem.

Megnyomtam a gombot, mint egy futószalag melletti munkás, vagy akár egy brigádos élmunkás paraszt.”

 „1956-ban a forradalom első két hetét Budapesten töltöttem. A későbbiekben otthon olyanok előtt is beszámoltam az eseményekről, akik jelentettek. Az „esetemet” kivizsgáló bizottság két lehetőség közül választhatott: az egyik, hogy hat-hét év börtönre ítél, a másik, hogy megfoszt a munkahelyemtől és az írás jogától. Iszonyúan boldog voltam, hogy ez utóbbi mellett döntöttek.”

1958-ban a Sütő András főszerkesztésével induló Művészet című képes havi folyóiratnál kapott munkát. „Ugyan nem írhattam a lapba, de fényképezhettem. Így lett belőlem hivatásos fényképész, bár eleinte nem tudtam előhívni a filmeket.”

Továbbra is az írás foglalkoztatta leginkább, a beszélgetések, emberi történetek. „Akad a felvételek közt egy látszólag unalmas arckép. Olyan, amilyet a románok a személyi igazolványokhoz megköveteltek: látszódjék a két fül, és ha lehet, nyakkendőt viseljen. Így fényképeztem le egy hetvenéves, soványra fogyott öregurat egy osztrák kisvárosban; egészen érdektelen felvétel. Később értettem meg, hogy mit csináltam: lefotóztam egy embert – és meg is írtam szerencsére – , aki a modern kor Kharónja: áttalicskázott a túlvilágra néhány százezer embert.

Egy Dunai gőzösön volt fűtő, a háborúban behívták a német munkásszervezethez, és megtanították a gőzgép helyett szénnel etetni a mozdonyt. Ő két éven át lapátolta a szenet egy mozdonyon, amely mindössze hét kilométert közlekedett oda-vissza Auschwitz és Birkenau között. Fűtő volt.

Egészen ártalmatlan dolog, nemde?

A fényképezést én így tartom értékesnek, ha utánamegyünk az emberi történeteknek.”

Fotózta Brassaït, beszélgetett André Kertésszel. „El tudja képzelni, hogy valaki ott van Brassaïnál, és készít róla hat felvételt, plusz kettőt a szobáról, ahelyett, hogy készítene százat? Spóroltam a filmekkel, a mikrokazettákkal, így az André Kertésszel készített beszélgetésre is később rávettem valami mást. Az Olvasót igyekeztem szolgálni. Utóbbi soha nem térítette meg az úti költségeimet.”

1974-ben rendezte első egyéni kiállítását. Soha nem küldte el munkáit pályázatokra, mivel nem volt jó véleménnyel a zsűrizésről. „Gondoljon bele: egy fotós nagy gonddal kiválaszt néhány alkotást, beküldi, majd egy fürdőhely és egy bánya igazgatója dönt arról, hogy melyik a legjobb.”

Az Artphoto Galéria kiállítása sokszínű válogatás az életmű meghatározó témáiból.

„A székely szombatosokról készült képek története egyszerű. Régi barátom kért fel, fotózzam le az akkor éppen négyszáz éve született székely szombatos gyülekezet utolsó, hitvallását felvállaló tagjait. Néhány közülük 1944 májusában gettóbéli társam volt. Az említett barátom illegális kommunista volt, Tito-partizán. A hatalom négy gimnáziummal főszerkesztőt csinált belőle, ám idővel megokosodott, és rájött, hogy a családja a székely szombatosokból való. Egy vallási közösségből, amely négyszáz éve imádkozott egy olyan nyelven, amit nem értett, olyan betűket írt át latin betűkre, amit nem látott soha az életben. A román kormány éppen abban a völgyben rendelte el gyűjtőtavak létesítését, amely évszázadok óta az otthonuk volt. Adtak nekik lakásokat a városban, csak éppen eldózerolták a házaikat és a négyszáz évet.

Gondoljon bele: négyszáz évig élt Európa közepén egy keresztény, zömében unitárius, kisebb részben katolikus vagy református közösség, akik szerint az egyedül igaz Isten a zsidók istene. És ez eltűnt máról holnapra.

1940-ben Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. Örömujjongásban tört ki a magyar kultúrán nevelkedett zsidóság. Rövidesen véget ért az ujjongás, mert azok a zsidók, akik Ferenc Józseftől megkapták a vallásszabadságot, és tanúsítvány igazolta, hogy rájuk nem vonatkozik a zsidótörvény, 1944-ben széttéphették a dokumentumot, semmit nem ért. Egy évük, vagy tíz évük volt hátra, mégsem ismertem fel, milyen fontos helyen vagyok. Az a szerencsém, hogy van némi érzékem a fotók alanyainak megközelítéséhez, a bizalmuk elnyeréséhez. Azok az arcok, amiket itt a falon lát, nem mondom, hogy jó képek, de nem is rosszak. Ennyi maradt meg ebből a vallási közösségből.”

A kiállításon helyet kaptak a zsidó temető sírköveiről készült képek is. „Megláttam ezeket a köveket, és népművészetnek tekintettem. Nem temetőket fényképeztem, hanem kőfaragó népművészetet. Örvendek, hogy megvan, mert az időjárás hányattatásai mára teljesen tönkretették.”

Évtizedeken keresztül küzdött a romániai erdélyi magyar fotótörténeti múzeum létrehozásáért, szerény sikerrel. A bukaresti Kriterion kiadásában jelentek meg jelentős példányszámban Orbán Balázs székelyföldi, Teleki Samu afrikai felfedező útjainak fotográfiai dokumentumai.

„A fotóknak az esztétikai értékük mellett fontos dokumentációs szerepük van.” Veress Ferenc, erdélyi fotográfus tudta ezt, de ő volt az utolsó. 1916-ban hunyt el.

Erdélyi Lajos azt mondja, mostanában kezdenek érdeklődni a képei iránt, mert amiről ő úgy hitte, nem érdekes, ötven év távlatából mégis az. „Akad itt a falon olyan fotó, amit most látok először, még kontaktot sem készítettem róla. Ahogy átjöttem Magyarországra 1990-ben, teljesen abbahagytam a fotografálást.”

Egy letűnt világról mesélnek ezek a képek. „Hadd legyek nagyképű: ami igazán értékes a munkámból, az az, hogy a fényképekkel nem törődtem, rossz képek, de feltártam a mögöttük rejlő történeteket.”

Az Erdélyi mozaik – Erdélyi Lajos fotográfiai kiállítás megvalósítását a Magyar Művészeti Akadémia támogatta. A tárlat november 22-ig látogatható.

Fotók: Várady Nikolett