Olyan vagy, mint egy két lábon járó perpetuum mobile. Hogy érzed magad így hetvenévesen?
Köszönöm, jól. Nagyon sok a munka, miközben nyugdíjas vagyok. Csinálom a Kapolcska programot kilenc és tizenhat év közötti gyerekeknek, és belekezdtem egy szerfölött érdekes és izgalmas projektbe. Rejtélyes a címe: Eger-víz patakművészeti őrség. 13 települést fog át a Balaton-felvidéken. Az Eger-víz Nagyvázsonyban ered, 32 kilométeren át csörgedezik – átfolyik Kapolcson is –, míg Szigligetnél a Balatonba ér. Témánk az élő víz és a források körüli fantasztikus helyi értékek, a természetiek és az építettek: hidak, malmok és egyebek egyaránt. A polgármesterekkel és a települések lakóival eszünkbe jutott, hogy megpróbáljuk ezeket megőrizni – mégpedig a művészet és a kultúra erejével. Felhívjuk a figyelmet az élő vizek fontosságára. 2023-ban szombatonként Eger-víz-napok lesznek olyan zenei és más programokkal, amelyek mind a vízzel függenek össze.
Az aszályos nyár után nem lehet eléggé hangsúlyozni a víz fontosságát.
A projekt célja az újabb generációk figyelmét arra felhívni, hogy a víz ügye mennyire létkérdés már ma is. Nagy, négy évszakos fotókiállítást és land art installációkat is tervezünk meghívott művészekkel. Partnereink a Balaton-felvidéki Nemzeti Park, a Tihanyi Limnológiai Intézet, a veszprémi Pannon Egyetem és a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság. A WWF Magyarország szakmai támogatásával pedig a vízmegtartással, a klímaproblémákkal kapcsolatos tudományos konferenciák és workshopok lesznek.
Ezek szervezése, koordinálása sok időt igényel, hisz a 13 településen tíz civil szervezet és három iskola működik. Lényeges a program edukációs része. Elképzelhető, hogy jövőre a Kapolcska programon belül környezetvédelmi táborrészt is létesítünk. A programot most készítjük elő. Hogy hogyan alakul, az sok mindentől, elsősorban a financiális helyzettől függ. Most mindenki bizonytalan állapotban van, a tervezés nagyon nehéz. Ha az álmaink egy részét sikerül 2023-ban valóra váltanunk, akkor már jól jártunk: a víz, a közönség, a gyerekek és a művészek is.
Profán megfogalmazásban minden voltál már, csak akasztott ember nem. Hová mégy még előre?
Még mindig van hová menni, mert inspiráló a környezet, a család, a kollégák, akik tevékenyen részt tudnak venni a közös dolgainkban, akár zenészekről, akár más művészekről, például színházasokról van szó. Inspiráló a magyar fesztiválélet.
Nem gondolom, hogy elérkezett volna az elvonulva pecázgatás ideje.
Ugyanakkor ez a visszatekintés időszaka is. Most már több éve foglalkozom a Művészetek Völgye történetével, a kapolcsi archívummal. Tengernyi dokumentum, például fotók, videók gyűltek össze a falumalom padlásán, ezek digitalizálását végezzük. Rendkívül fontos a múlt, a Művészetek Völgye és Kapolcs történetének megörökítése. Néhány évvel ezelőtt Kapolcshoz hű maradni címmel kötetet jelentettünk meg. Negyven nyugdíjas kisöreggel interjúztunk, idézőjelben mondom: épp jókor. Sajnos mára a nyolcvan százalékuk nem él. De a történetek, amelyekben arról szólnak, hogy a falu hogyan élt az 1930-as, 40-es, 50-es években, megvannak.
120 VHS-kazetta digitalizálását befejeztük, ez 97 dvd-t jelent. Nemcsak a Művészetek Völgye fesztivál van rajtuk, hanem völgybeli társadalmi események is: például a kapolcsi ifjúsági színjátszó kör megalakulása és előadásai vagy együttlét és bulizás a kalotaszegi Mákó testvérfaluból hívott vendégekkel. Emellett a helyi értéktárat is vezetem. Már 16 olyan, az értéktárba felvett anyagunk van fotókkal, leírásokkal, korabeli dokumentumokkal, amiket megint csak a jövőnek őrzünk meg. Néha „molnárkodom” is a helyrehozott falumalomban.
Kinek az ötlete volt a téged köszöntő október 11-i koncertperformansz?
Rácz Zoltán, az Amadinda együttes vezetője tavaly barátilag figyelmeztetett, hogy idén hetvenéves leszek. Azt válaszoltam neki: „Zoli, én tudom, csak nem foglalkozom vele, annyi más dolgom van. Sosem érdekelt, hogy hány éves vagyok, felesleges energiát venne el azon búsongani, hogy az ember öregszik. Az érdekel, hogy létrehozzak és megerősítsek dolgokat.” De Zoli kitartott, hogy szerzői estet kell csinálni. Én ugyan diplomás zeneszerző vagyok, de csak „részleges” zeneszerzőnek tartom magam. Akkor írtam és komponáltam zenét, amikor úgy éreztem, hogy a hangok világával tudok építkezni. Nagyon kevés a kompozícióm. Igaz, hogy egy részük tananyag, és játsszák is őket a világban, de nem összehasonlíthatók olyan kortárs alkotók életművével, akiknél sorakoznak az opusok.
Alkalmazott zenét, film- és színházi zenét persze sokat írtam, szerkesztettem. A színházi létemnek köszönhetem, hogy a drámatörténet, a színházművészet csodálatos világát megismerhettem és művelhettem is. Rácz Zolival azt beszéltük meg, hogy nem szeretnék csokornyakkendős, virágcsokros ünneplést, hanem inkább kicsit performansz jellegűt. Kitaláltam a formát, a közreműködőket, lesznek köztük zeneakadémisták és ősöreg zenészek, a barátaim is. Időutazásokat is játszunk majd. Létezik például egy 1987-es videóklipem, amit én írtam és rendeztem Támad a szél – Kapolcs riadó címmel. Az akkor fiatal Balogh Kálmán cimbalmozik benne. Megbeszéltem Kálmánnal, hogy ő most élőben „rázenél” a fiatalkori önmagára.
Mondok másik példát is. Zeneakadémiai diplomamunkaként stílusgyakorlatokat kellett készíteni, ezért kettős fúgát írtam, amely műfaj Bach anyanyelve volt, ám egy késői utód számára meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult. Ráadásul annyira komplikáltra sikerült, hogy ma már nem tudom jól eljátszani. Ezért szóltam Boros Misinek – akinek a karrierjében egy picit én is benne voltam –, hogy játssza el. A koncertre írok hozzá egy posztludiumot, amit neki ajánlok. Jön a Free Style Chamber Orchestra, az Amadinda, és újra összejön a Mandel Quartet. Már tíz vagy tizenöt éve nem játszottunk együtt. Mandel Robi tekerőzik, Jakobi László, remélem, szorgalmasan gyakorol a csellóján, Kállai Gábor természetesen blockflőtézik és énekel, én csembalózom. Előadunk néhányat a kvartettnek írt darabjaimból. Lesz olyan is, amihez kvintetté alakulunk, és Rácz ütőzik.
Izgulsz?
Igen, mert rég nem ültem hangszerhez. Muszáj gyakorolnom. Sajnos mindig eszembe jutnak dolgok. A régi munkák alázatos interpretációja mellett is támad egy-egy új ötlet, ami meglepetéssel szolgálhat a közönségnek. A kompozícióim nem szentírások: csaknem mindegyik szabad hangszerelésű, hozzá lehet tenni és el lehet venni szólamot, és némely esetben a formán is lehet változtatni. Mindig számítok az érzékeny és kreatív muzsikusokra. Sóhaj című vonósnégyesem is elhangzik majd, amit annak idején az amerikai Kronos Quartet számára, hosszas gyötrődéssel komponáltam. Hisz úgy gondoltam és gondolom, hogy Haydn, Mozart, Beethoven és Bartók után vonósnégyest írni merész dolog. Illik, érdemes? Ők mindent elmondtak, amit ebben a műfajban el lehetett mondani.
Kapóra jött egy technikai megoldás: elektronikus szólamot is hozzá lehetett komponálni. Így az én vonósnégyesem ötszólamú. Az egyik alapja az 1973-as moldvai csángó népzenei gyűjtésemből való, ami külön történet. Szirtes Edina Mókus fogja megszólaltatni az együttesével. Mókus más műfajból érkezik, számomra ez is inspiráló.
Ilyen szerteágazó munkásságot hogyan lehet egyetlen koncerten bemutatni?
Életművet bemutatni igen bonyolult. Szerencsésen alakult a helyzet: a Magyar Zene Háza igazgatója, Batta András zenetörténész október 3-án hat órakor a kisebb teremben beszélgetni fog velem. A fókuszban nyilván a zene áll majd; remélem, ezúttal kevesebb szó esik a fesztiválokról. A zenében áttekintést tudunk adni a lorántffys kezdettől a konzervatóriumi, majd a zeneakadémista koromon át a 180-as Csoportig. A színházi és a film- vagy a rockzenei dolgaimról is szó esik majd. Beszélhetünk a hangszerelésekről. Például dolgoztam Szörényi rockoperája, az István, a király szimfonikus részein. Azért vállaltam, mert az 1980-as években nagyon érdekelt az úgynevezett komolyzene keverése a rock- vagy a beatzenével. Rengeteget hangszereltem, a Beatrice sportcsarnoki koncertjére például 12 számot írtam át nagyzenekarra. Örülök, hogy a sors megadta nekem ezt a lehetőséget. Mindig izgalmas zenei kalandozásokban vehettem részt, izgalmas és tehetséges szereplőkkel, barátokkal. Nem bántam meg.
A kiválóan indult fesztiválminősítési rendszer mintha elhalt volna.
Az is közösségi munka nyomán indult. A kottafejek írását kivéve mindent valamilyen közösségben csináltam. A Magyar Fesztivál Szövetséget tizenegy fesztivállal alapítottuk meg, és a regisztrációs és minősítési rendszert is együtt hoztuk létre. Nem halt el, hanem átalakult a világ, mert a pandémia és a gazdasági problémák mindent megborítottak. Most a fesztiváloknak is fontosabb az életben maradással foglalkozniuk.
Mikor és hol derült ki, hogy zeneszerző akarsz lenni?
A híres Lorántffy Zsuzsanna utcai zenei általános iskolában. Édesapám oda íratott be, az osztályfőnöknőm, Edit néni Gőz László édesanyja volt. Osztálytársam volt Gryllus Vilmos és Sugár Miklós, aki később szintén zeneszerző lett. De rajtunk kívül még többen döntöttek a zenészpálya mellett. Minden harmadik évben találkozik az osztály. A zeneiskolában a zongorát választottam. Első tanárnőm, Schweitzer Katalin ma is jó egészségnek örvend. Akkor diplomázott, jószerivel én lehettem az első növendéke. Remek pedagógus volt. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy nem taszítottam el magamtól a hangszert, sőt hébe-hóba még gyakoroltam is. Persze ehhez hangszert kellett venni. A dédnagymamám a Kiskunságban, földes parasztházban lakott, és az volt a végakarata, hogy a dédunokájának vegyenek zongorát. Hogy jön ilyen ötlete egy kiskunsági dédnagymamának? Máig sem fejtette meg a család.
Megvolt tehát a hangszer, de el kellett valahogy helyezni az ötven négyzetméteres szolgálati lakásunkban. Mesélik, hogy az iskolában rengeteget improvizáltam. Minden teremben volt zongora, a szünetekben különféle stílusú darabokat lehetett tőlem kérni. Jött a Márta Pista, szól a legenda, és Bartók vagy Bach stílusában játszott. Egy idő után le is jegyeztem ezeket a próbálkozásokat. Nyolcadikban megkerestem három zeneszerzőt. Megjegyzem, két zeneszerző papa is volt az osztályunkban: Sugár Rezső és Sárközi István. A rajztanárunk pedig Huzella Elek felesége volt. Elvittem hozzájuk néhány kis szösszenetet. Biztatták apámat, hogy felvételizzem konzervatóriumba. Zeneszerzés szakra mentem Soproni József tanár úrhoz. Akkor már beatzenéltem meg csavarogtam is. Soproni azt mondta:
„Maga vagy egyes, vagy ötös.”
Az első félévet elégtelennel fejeztem be. Felvetődött, hogy minek kell nekem zeneszerző szakra járni, ha ilyen rossz vagyok. De „megjavultam”, és így egyenes út vezetett a Zeneakadémiára, ahol előbb Sugár Rezső, majd a halála után Petrovics Emil hallgatójaként diplomáztam.
Különféle utakat kerestem, renitens, konfrontációra hajlamos növendék voltam. Mindig egy picit mást csináltam, mint amit a főiskolán követeltek tőlem. Az akadémia a hangszereléstől a prozódiáig fantasztikus alapot adott. A klasszikus zenetörténetet Kroó György tanította. Egyszer hosszabb időre külföldre utazott. Előtte megkért: „Pista, tartsd meg a Beethoven-órát.” „De hát tanár úr, én azt még magától tanulnám” – reagáltam. „Készülj fel, és tartsd meg” – válaszolta. Említhetem Pernye Andrást is. Csodálatos mestereink voltak. Akadtak persze unalmasak is, ezért például nem szerettem a kötelező népzeneoktatást. Nyakig benne voltam a nagy budapesti avantgárdban, így miután letettem az államvizsgát, kijelentettem, hogy népzenével akkor találkozzam újra, amikor habzik a hátam közepe.
Ehhez képest komoly csángó népzenei gyűjteményt hoztál össze.
Gyakran felkerestem az akkor még Kolozsváron élő Selmeczi György zeneszerző barátomat. Egyszer azt mondta: „Gyere, elviszlek Székelyföldre!” Ott hallottam énekelni egy idős bácsit, és rájöttem, hogy a népzene mégsem olyan hülyeség, mint amit nekem tanítottak. Világos lett, hogy engem egy olyan különleges terület érdekel, ahol még Kodály és Bartók sem járt: a moldvai csángóké.
1973-ban két barátommal, egy nyolc milliméteres filmfelvevővel és egy kis kazettás magnóval egyszer csak a moldvai Bákó melletti Trunk településen találtam magam, ahol fantasztikus világba csöppentem bele. Visszautaztam az időben majd százötven évet. Csoda volt, hogy mi megértettük azt az archaikus nyelvet és hogy ők megértették a mi pesti szlengünket. A népdalok olyan ősi rétege élt még ott, amitől én padlót fogtam. És a hallottakat utána beledolgoztam a vonósnégyesembe. A gyűjtés lejegyzett anyaga nálam van, a Hagyományok Háza érdeklődik iránta. Most, hogy mindent archiválok, odaadom az egészet. Nekem csak a másolat kell majd.
Az 1980-as években többször mentem a kalotaszegi Mákófalvára is, ahol a hagyományok még sokkal jobban éltek, mint nálunk, Kapolcson. Mákót azért választottam Kapolcs testvértelepülésének, mert náluk akkor volt egy jól működő színjátszókör. Meghívtuk őket, és a kapolcsiak ennek hatására sok évtized után ismét ifjúsági színjátszókört alapítottak. Soha nem mentem el a dolgok mellett, és nem zárkóztam be. Inkább nyitni akartam. Érdekelt, érdekel a világ. Az elefántcsonttorony kevésbé. Természetesen voltak utak, amelyek a semmibe vagy zsákutcába vezettek, de fontosnak tartottam, hogy elinduljak. A szó konkrét és átvitt értelmében is. Hogy hová és meddig jutunk? Nem az volt a lényeg.
Mi volt a legnagyobb fájdalmad?
Az ember nem beszél a fájdalmakról, veszteségekről, nem siránkozik. Ezek magánügyek, nem tartoznak a világra. A sikerek mellett persze adódtak kudarcok is. Nem is kevés. Az fájdalom, hogy kevés zenét írtam, de ez „önfájdalom”: én alakítottam így. Fájdalmas a szülők, nagyszülők, rokonok elvesztése. Nagyon jó család voltunk, már beszéltem a dédnagymamáról. Traumaként éltem meg, hogy nincs többé. Trauma volt az is, amikor az utolsó napon léptünk be a Lorántffy utcai zenei általánosba. Tudtam, hogy az életem változik.
A konzi, a Zeneakadémia elhagyása sem volt jó érzés. Vagy a színház. A Nemzetiben voltam zenei vezető Csiszár Imre igazgatása idején. aztán hirtelen politikai váltás jött, és egyik pillanatról a másikra megváltozott a színház. Amikor utoljára léptem be a Hevesi Sándor téri épületbe, az is egyfajta trauma volt. Az a fantasztikus színészcsapat: Kubik, Bubik, Kállai, Sinkovits! Ugyanígy az Új Színháznál azt, hogy 12 év után abba kellett hagynom, lelkileg nagyon nehezen éltem meg. Szerencsére még előtte megírattam az épület és a benne valaha játszott társulatok teljes történetét. Gyönyörű kiadvány készült Gajdó Tamás színháztörténész segítségével.
A múlt fájdalmai máig is jelen vannak. Szőke András barátommal eszünkbe jutott, hogy helyrehozzuk a kapolcsi zsidó temetőt. Megcsináltuk. A teljes iparosréteg elpusztult, nem tért vissza Kapolcsra. Úgy éreztem, hogy ez Kapolcsnak olyan tragikus történelmi emléke, amit a következő generációknak meg kell őriznünk és mutatnunk.
Ha az összes tevékenységedet zsákokba gyűjtve felszállnál egy léghajóra, de valami technikai probléma adódna, és legalább egy zsákot ki kellene dobni, hogy fönnmaradj, melyik lenne az, amelyet a legkönnyebben elengednél?
Soha nem dobok ki semmit, haragszik is érte a feleségem. Ezt a nagypapámtól tanultam, aki a Kiskunságban kicsi szatócsboltot vezetett, és mindent eltett, mondván: jó lesz az még valamikor. A budapesti lakásunk pincéjében és a kapolcsi padláson rengeteg olyan anyag pihen, amely egyfajta kortörténet is. Igen, kellene szelektálni. Elérkezett a visszaemlékezés és a megörökítés ideje. Melyik zsákot dobjam? Az Új színházit, amelyben 99 bemutatót tartottunk egy igen jó társulattal? Vagy dobnám ki azt a pécsi kulturális holdingot, amit három évig vezethettem? Azt, amelyben elindult az ország egyik legjobb koncertterme, a Kodály Központ és a Zsolnay-negyed tartalommal való megtöltése? Vagy az ókeresztény Cella Septichora sírhelyeit? Szabaduljak az autóstopos csavargások meghatározó élményeitől? Mind fontos volt!
A kvartettel való turnék emlékét? Elképesztő, tragikomikus eseményeket éltünk át együtt. Mexikóban, Guadalajarában bementünk a háromezer fős színházterembe. Csembalóztam volna, kerestük a hangszert. Ám a zsinórpadlásról egy cintányért eresztettek le, mert cembalo (csembaló) helyett cymbalest (cintányért) értettek. Mi lesz a koncerttel? Hamar úrrá lettem a jeges rémületen, lementem a térre, és egy koldustól megvásároltam a gitárját. Valamennyire tudok gitározni, de Vivaldi Il pastor fidójának a Gigue tételét lekísérni gitáron, no, abba azért kicsit beleőszültem.
Vagy azokat a pillanatokat dobjam ki, amikor Pat Methenyvel, Al Di Meolával találkozhattam a Kodályban? Richard Bonával még egy kicsit zenélgettünk is az öltözőben. Azt a zsákot sem hajíthatnám ki, amiben a fesztiválok vannak: a Művészetek Völgye, a Zsolnay Fesztivál, gyerekeknek a Szamárfül Fesztivál Pécsett, a Kapolcska vagy Baranya ormánsági régiójában a Bőköz Fesztivál. Ezeknek a nevét, helyszíneit is én találtam ki, egytől egyig édes gyermekeim.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
