A Producerek című miskolci produkció lett a legjobb szórakoztató előadás a színikritikusok szerint idén. Ennek kapcsán azt mondta, hogy köszöni a kritikusoknak, hogy a határon túliakat a szórakoztatás kategóriájában tartják igazán mérvadónak.

Ironizáltam nyilván, de nem akarom ezt túlmagyarázni – két vidéki színház, egy budapesti, de mindhárom színházból erdélyi rendezők előadásait jelölték ebben a kategóriában. Úgy tűnik, a kritikusok szerint idén a határon túliak voltak a szórakoztatók… De borzasztóan rossz szó ez a „határon túli”.

Mit jelent ez önnek?

Az otthont. Marosvásárhelyt, Görgényszentimrét, Erdélyt. De az itthonom jó ideje már Miskolc és Budapest. Amúgy tényleg nagyon rossz szó ez a „határon túli”, van benne valami bélyeg. Én otthon is és itthon is egyszerűen egy magyar ember vagyok, határtalanul. Visszatérve a kritikusi díjra, érdekes volt ezeket a címeket nézni: legjobb előadás, legjobb dráma, legjobb szereplők és most különösen kiugró volt, hogy néhány kategóriában kizárólag a Katona József Színház előadásai kaptak jelölést – s utána következett a szórakoztató kategória az erdélyiekkel. Annyiszor témává válik a határon túliság a politikai, kulturális párbeszédben, de általában nem a szórakoztatás részeként. Ezzel próbáltam ironizálni a díjkiosztón…

Azt hittem, volt benne sértődés a Budapest–vidék kulturális térelválasztás miatt.

Miskolcra történetesen a kritikusok eljönnek, sőt mondhatom: kiváncsiak ránk. Nyilván azért is, mert megteremtjük hozzá a körülményeket. De dönthetnének máshogy. Nekem fontos az, hogy a minőségi kritika foglalkozzon a színházzal. Az áttörésünk talán azzal kezdődött, amikor 2017-ben a Kivilágos kivirradtig elnyerte a legjobb előadás díját. Fontos, hogy ha jót csinálunk, terjedjen – és ha rosszat, lehessen beszélni arról is. Sok előadásunkat látták idén is a kritikusok. De persze az nagy kérdés, ha minden színházi kritikus állandó lakhelye mondjuk Miskolc lenne, és történetesen onnan kellene leutazniuk Budapestre egy-egy előadást megnézni, akkor is így alakult volna-e a jelöltek listája.

Aránytalanságot lát?

Igen. Azok az előadások, amelyeket a kritikusok a legjobbaknak tartottak, történetesen mind a Katonában voltak. Én is többet láttam ezek közül, és tényleg jók voltak – de láttam a Katonán kívül is előadást, Budapesten is, máshol is ebben az évadban, ami hasonlóan jó volt. Valahogy az az érzete az embernek, hogy a Katona az origó.

Kialakulhat ennek mentén egy sznobéria: ha valaki volt ebben az évadban a Katona József Színházban, akkor biztosan látta az évad egyik legjobb előadását – tehát mint értelmiségi vagy közéleti kérdésekben gondolkodó, teljesített egyfajta minimumot.

Ez borzasztó, ha így van. Mit tud tenni azért a saját hatáskörében vidéki színházigazgatóként, hogy ezt a vidék–Budapest aránytalanságot helyre billentse?

Azt tudom tenni, hogy megkérem: ezt a vidéki szót, amit pejoratív értelemben is sokszor használnak, vegye ki ebből a kérdésből. Arra vágyom, hogy valami olyasmit kérdezzen, hogy Magyarország egyik erős színházának az igazgatójaként mit tudok tenni – erre pedig voltaképp válaszoltam: azt, amit teszünk Miskolcon.

Mi tud ebből a közgondolkodás számára hasznosulni? Mondok egy példát. Térey Jánosék válogatták a 2018-as Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramját. Ebbe három Kaukázusi krétakört hívtak meg, amellett, hogy volt előadás a versenyprogramban Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Újvidékről. Ennek önmagában üzenetértéke volt, valódi értelmiségi válasz volt azoknak a szakadékoknak az áthidalására, amelyek fölött általában csak siránkozunk.

Nagyon pontosan megfogalmazta. Talán a legjobb POSZT-válogatás volt. Ha ezt rá akarom vetíteni a miskolci színház lehetőségeire a magyar színházi világon belül, akkor a felelősség kérdése a legnehezebb. Annak a felelőssége, hogy egy olyan színházat, amely az elmúlt időben kivívta magának a szakma és a közönség megbecsülését, egyensúlyban tartsunk. Értem ezalatt a néhol kritikus hangvételű, kísérletező előadások és az úgynevezett populárisabb előadások balanszát. Azt a képet próbáljuk megerősíteni Miskolcon, hogy az úgynevezett népszínház is lehet bátran kísérletező; sőt, annak kell lennie. És erre nagyon jó példa a Jézus Krisztus Szupersztár, a Feketeszárú cseresznye vagy akár a Nóra.

De ott van a potenciális vakság…

Öten vagyunk a művészeti tanácsban, és annak komolyan vesszük a funkcióját; higgye el, ilyen nincs.

Hogyan kell elképzelni a demokratikus színházvezetést?

Amikor kialakul egy évad vagy akár ez a jelenlegi rendkívül nehéz helyzet, összeülünk öten. Most például azzal a céllal, hogy mi legyünk az egyetlen színház, ami nem zár be – mert akkor ugyanazt a helyzetet teremtjük meg, ami 200 évvel ezelőtt volt. Magyarországon nem volt kőszínház, csak egy helyen, Miskolcon. Ha mi most nyitva tudunk maradni, a történelem megismétlődik. Ehhez beszélgetni kell, érvelni kell, meg kell győzni egymást. Sokszor esik meg, hogy olyan döntéseket hozunk a szavazásnál, amire én nemmel szavazok, de én fogom érte vállalni a felelősséget, és úgy fogok róla beszélni, mintha én is igennel szavaztam volna. Mert a demokrácia csak akkor működik, ha a különböző véleményeket és a szavazás eredményét is elfogadom. Mi ezt nyolc éve így csináljuk mindenben.

Fotó forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Miért ilyen fontos, hogy ne zárjanak be?

Ez habitus, személyiség kérdése. Mi öten nagyon különbözünk egymástól; van az értelmiségi, a cinikus, a mély lelkületű, a harcias forradalmár és én, a matematikus, a megátalkodott sakkozó. Amikor nyár végén szembesültünk a színházi hírekkel, hogy ki mindenki fog bezárni – nyilván hozzánk hamarabb eljutottak információk –, Szőcs Artur hördült fel először, hogy mi nem zárunk be, hanem kitalálunk valamit. Megfogant a gyűjtés ötlete, hiszen kétszáz évvel ezelőtt is ezt csinálták, azért jött létre a miskolci színház. Azt kell megérteni, hogy az elsőt nem lehet bezárni.

Miért ne lehetne? Háború van a szomszédunkban, miért pont egy színházat tartanánk életben?

Dolgoztam a Szentpétervári Zenés Komédia Színházban többször is. Ott a 969 napos német blokád alatt, amikor már nemhogy enni nem volt mit Szentpétervárott, hanem dúlt a kannibalizmus, a színház nyitva volt és előadást játszott. Miért? Igaza van, hogyha egy kis csónakban menekülünk, és ki kell dobni valamit, az aranyat is kidobjuk. De kidobja-e az ember a lelkét? Nem dobja ki. Nem lehet, hogy az a magyar színház, ami közadakozásból épült azért, hogy ne fázzon és ne menjen el Déryné, amin keresztül a kőszínházi hagyomány fontossága gyökeret vert Magyarországon, az bezárjon.

Jó, de ma ki ne fázzon meg? Kabátban próbálnak a színészek, a nézők kabátban maradnak a nézőtéren.

Persze. Fázunk, de nyitva vagyunk. Én magam is megijedek, ahányszor szembenézek az üzemeltetési költség deficitjével a tízszeresére emelkedett rezsi mellett – nincs az a működési reform, amivel ki tudnánk gazdálkodni. Az a reménységem, hogy menő vállalkozók segíteni fogják a színházat. Miskolcon kicsit más a hozzáállás a színházhoz, mint bárhol Magyarországon – én ott élek a miskolci nézők között, ezt tudom. A miskolci ember sajátjának érzi a színházát, tudja, hogy az ő szépapja pénzt adott a színház ügyére. Olyan ez, mint az Avas vagy az acélgyár – Miskolc bizonyos szempontból terhelt, de végtelenül büszke város.

Ön mikor lett ennyire miskolci?

Csak sokat olvastam Miskolcról, mert nagyon hasonlít Marosvásárhelyre, ahonnan jöttem. A bemutatókon már fél hétkor kiállok az ajtóba, és várom a nézőt – kíváncsi vagyok rá és a véleményére. Bár 2023-ban a Színházi Olimpiához kapcsolódóan Christoph Marthaler, a Vertigo Balett, a Comédie-Française és a Kolozsvári Magyar Színház produkcióival is megajándékozzuk a miskolciakat, de a színház fennállásának 200. évfordulóján szeretnénk magával a várossal is foglalkozni.

Kisfaludy Károly Tatárok Magyarországon című drámája volt kétszáz éve a nyitó előadás, melynek kulcsfogalmai: becsületes ellenségeskedés, önfeláldozó szerelem, égő hazafiság

Pontosan ezt fogjuk mi is színre vinni. Fontos kiaknázni ezeket a bezárt bányákat, nem lehet elengedni olyan értékeket, amelyeket egy város a magáénak mondhat. Ilyen a Csárdáskirálynő librettószerzőjének személye, Jenbach Béla is, aki szintén miskolci, sőt az eredeti szöveg így kezdődik: Játszódik Miskolcon. Fontos lenne egy Jenbach Béla-szobor a színház előtt – de hát ez sem csak az én döntésemen múlik. Mégis komolyan gondolom, hogy a demokráciánál nincs szebb játék, mert a nehézségek, a problémák, de az örömök is ötfelé osztódnak. Lehet, hogy magányosan kényelmesebb élni – de családban sokkal jobb, bárki bármit mond. És nekem a színház a második családom.  

Fotók: Éder Vera