A vasúti falatozásról Krúdy Gyula is megemlékezik Az István-napi utas című írásában. De jó is volt – mondja az elbeszélő –, amikor a vonatok még nem jártak percnyi pontossággal, és az embernek jutott ideje bekanalazni valamit az állomás restijében. „Híre volt a püspökladányi állomás pörköltjének – paradicsommal és zöldpaprikával készítették azt, hogy az utazó vigasztalódást találjon a viszontagságokért. A füzesabonyi bort éppen úgy emlegették a gyakorlott utazók Magyarországon, mint Ausztriában a gráci vonalon a vörös borokat. Kassán átutazva, persze hogy sódart kellett enni, mert volt idő akár két porció elfogyasztásához is, amíg a tátrai gyors befutott a maga emeletes mozdonyával. Nyíregyházán télen-nyáron disznótor várta az utasokat a vasúti restaurációban ama híres Balczár hentes jóvoltából. Pozsonyban mákos és diós kifli. Érsekújvárott cigányzene… Éppen a vonatok rendetlen járása okozta, hogy a vasúti fogadósok kitehettek magukért, mert nem kellett attól tartani a szakácsnénak, hogy akár csak egyetlen füttyjelet is adjon a masiniszta, amidőn is a harmadik füttyjelre kérlelhetetlenül elindult. Barátságos világ volt, étkezés után lehetett ejtőzni, megismerkedni jámbor utazókkal, akik más vidékekről jöttek, beszélgetésbe lehetett ereszkedni az országos dolgokról, a termésről, a szüretről és más olyan dolgokról, amelyek mindig érdekelték a magyarokat.”
Megjelennek az étkezőkocsik
Az első hálókocsikat Amerikában indították útnak az 1850-es évek végén. A brocktoni születésű George Mortimer Pullman találékony ember volt, és egy kényelmetlen éjszakai vonatozás után vetődött fel benne a hálókocsi ötlete, amely 1859-re már útra készen állt. Tíz év sem telt bele, 1868-ban kitalálta, hogyan emelhetné még magasabb szintre az utasok kényelmét, és megépítette az első étkezőkocsit, a Delmonicót. Az 1872-es Vasúti és Közlekedési Közlöny a következőképpen számolt be a Pullman-féle kocsikról: „Egy Pullman-féle hotel-vagonban 40 személy étkezhetik, s ily kocsi nemcsak minden divatos berendezéssel, meleg és hideg vizet szolgáltató csapokkal stb. van ellátva, hanem bor-pincét, edény- és teríték szekrényt s oly tágas éléskamrát foglal magában, mely tartalmaz mindent, ami a Chicago és a csendes tenger közti úton 30 személy teljes ellátására megkívántatik. Az étlapon 133 különféle eledel fordul elő, s a vagon 1000 asztalkendőt, 150 asztalterítőt, 300 törülközőt, továbbá nagyszámú lepedőt […] visz magával. Legkülönösebb, hogy a nem csekély terjedelmű konyhát a hotel-kocsiban csak hosszas megvizsgálás után lehet feltalálni.”
A háló- és étkezőkocsik európai megjelenésére sem kellett sokat várni, hála Georges Nagelmackers belga üzletembernek, az Orient expressz atyjának. Az Amerikába utazó Nagelmackersre igencsak mély benyomást tettek az amerikai vasúti újítások. Mivel családja egyébként is lelkes támogatója volt a vasúti építkezési munkálatoknak, amikor az üzletember Pullmannal való találkozása után ötletekkel telve hazatért, számíthatott családja segítségére. Nem mellesleg kapcsolataik révén II. Lipót belga király pártfogására is, ami nyilván nem jön rosszul, ha az ember épp egy kontinenst átszelő luxusvonatot szeretne építeni.
1872-ben megalapította a Compagnie Internationale des Wagons-Lits Nemzetközi Vasúti Hálókocsi-társaságot. 1873-ban a vállalat öt hálókocsival kezdte, 1874 végén pedig már 42-t tudhatott magáénak. A vállalkozás szépen fejlődött, 1876-ban szerződést kötött a francia, belga, osztrák, magyar és román vasutakkal is, 1880-ban pedig beszerezte az első étkezőkocsikat, amelyeknek már saját konyhájuk volt. A nagy távolságokon luxusvonatok közlekedtek, amelyek háló-, étkező- és poggyászkocsiból álltak. Közülük az Orient expressz volt a leghíresebb, amely 1883 júniusában indult útnak először Párizsból Konstantinápolyba, azonban az utat a bulgáriai Várnától Konstantinápolyig hajóval kellett megtenni, így az út hossza összesen 83 óra 30 perc volt, amiből 15 órát hajón kellett utazni. 1889-re az Orient expresszel már egészen Törökországig lehetett utazni, egy év múlva pedig a konyhák is egy fedél alá kerültek az utazókocsikkal.
Az Orient Expressről képes beszámolónk itt olvasható.
Itthon az Utasellátó Nemzeti Vállalat 1948. november 24-én kezdte meg működését. A hazai hálókocsi-szolgálatot is az Utasellátó Vállalat végezte, a kocsiparkot pedig a kezdetekben az akkor már igencsak népszerű Wagon-Lits társaságtól vásárolta.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/8. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
1949-től az Utasellátó a hálókocsik mellett az étkezőkocsi-szolgálatot is átvette, 1960-ban pedig az elavult favázas kocsik helyett új étkezőkocsikat rendelt, amelyeket a győri vagon- és gépgyár gyártott. 1962-ben a vállalat 18 belföldi és két külföldi vonalon tartott étkezőkocsikat. A Közlekedéstudományi Szemle így írt erről: „A hálókocsikhoz hasonlóan az új magyar étkezőkocsik is kivívták az utazóközönség és a szakemberek elismerését belső csinosságukkal, kiváló szellőzőberendezésükkel, jó helyelosztásukkal. Az új étkezőkocsik belső alakjának kialakításában az erre a feladatra szerződtetett formatervezők is segédkeztek. Az ő munkájuk nyomán a kocsik elnyerték a »Könnyűipar legszebb gyártmánya« megtisztelő címet.” Mindeközben külföldön már megjelentek a modern hálókocsik, amelyekben az utasok rádiót hallgathattak, televíziót nézhettek, sőt a kocsikban hideg-meleg víz és zuhanyzó is volt.
Az Utasellátó Vállalat nem csak a vonaton étkezők ellátásáért, valamint a vonatállomásokon lévő restikért és éttermekért felelt. 1962-ben a Budapest–Bécs vonalon közlekedő szárnyashajón is ők szolgálták ki az utasokat, valamint a Budapest–Passau útvonalon közlekedő luxus-szállodahajó konyháját is az utasellátó vezette. A későbbiekben a parlamenti fogadásokon és a nagyobb eseményeken is ők biztosították a finom csemegéket, s míg a cég indulásakor két vendéglátóegységért, húsz étkezőkocsiért, 41 kosaras járatért és öt árudáért felelt, az 1970-es évek közepére a vállalat már 479 vendéglátóegységet, ezer elárusítóhelyet és 306 pályaudvari pavilont üzemeltetett.
1972-ben a MÁV Utasellátó Vállalat és a budapesti MÁV-igazgatóság kezdeményezésére a Nyugati pályaudvaron megnyílt az ország első vasúti szeszmentes büfé-étterme, amely éjjel-nappal nyitva tartott. A Turista Magazin beszámolójából tudjuk, hogy a vendégek III. osztályú áron tízféle meleg ételt, ezenkívül hidegkonyhai készítményeket, édességeket, hűsítő italokat és kávét vásárolhattak. Ekkoriban több Utasellátó-egységet is szeszmentessé szerettek volna tenni az alkoholizmus elleni küzdelem jegyében. Az ország legnagyobb vendéglátó vállalataként az Utasellátó forgalmazott először déligyümölcsöket, valamint az Utas csokiroládot, és neki volt engedélye olyan speciális csomagolásokra, mint a papírpohár. A kezdetekben a vállalati étkészlet, amelyet az Utasellátó rendezvényein használtak, herendi porcelán volt, később pedig áttértek a vastagabb Zsolnay-porcelánra. A történetek szerint a porcelánok között akadtak olyanok, amelyeket Hofi Géza maga festett. Hofi ugyanis porcelánfestőként dolgozott az érettségi után, és a napi hat-hétszáz megfestett porcelán között akadtak utasellátós darabok is.
Az Utasellátó történetének egyik legjelentősebb eseménye az 1986-ban megrendezett Forma–1-es futam, amelyen a cégre bízták a vendégek ellátását. A beszámolók szerint a rendezvény nagy sikerrel zárult, a Magyar Vasutas nevű lap pedig így számolt be az eseményekről: „Az »autós cirkusz« óriási sikere elválaszthatatlan az Utasellátó Vállalat munkájától. Hazánkban még nem volt példa arra, hogy három napon belül 350 ezer embert lássanak el étellel, itallal!” A cikk szerint 700 kilogramm virsli (hot dog, hamburger), közel 14 ezer adag kávé, 300 kiló gyümölcs fogyott el, plusz a hűtött italok.
Az Utasellátó eredeti formájában 1996-ban szűnt meg, ugyanis december 1-jén a MÁV Rt. létrehozott egy másik vállalatot, az Utasellátó Részvénytársaságot, így az álló- és mozgószolgálat szétvált egymástól. Az állószolgálat a Resti Kft.-hez került, míg a mozgószolgálat továbbra is a MÁV Utasellátó feladata maradt.
A nyitóképen az Utasellátó mozgó elárusító helye 1971-ben a Nyugati pályaudvaron. Fotók: Fortepan / Bauer Sándor
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/8. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
