Az idővel való törékeny játék – Zoltai Bea festőművész archaikus-feszített-lágy-konkrét világa

Olyan a házad, mint egy többemeletes galéria. Minden műalkotásnak kitalált helye van benne, és ahogyan sétálunk, és a tárgyak történetét meséled, egyszemélyes tárlatvezetésen vehetek részt egy olyan képzőművész otthonában, aki itthon éppolyan népszerű, mint külföldön.

Az otthonom olyan, mint egy visszatekintő kiállítás, mert csak a saját munkáim vannak a falakon. Minden felület más-más korszakot idéz, és a szobák berendezésére – ezzel egységben ugyan, de – más-más kultúrából származó tárgyak együttes jelenléte jellemző. A nappaliban a földön heverő antik nomád párnák például a beduinok használati tárgyai voltak, ezekkel együtt költözködtek – itt azonban pihenőszigetekké váltak. Mellettük sok száz éves kárpátaljai kelengyésládák láthatók, és mi ugyan már nem tudjuk, melyik kis minta mit szimbolizál rajtuk, de a különféle berendezési tárgyak jól működnek együtt. Megőrzés, továbbadás, változatos mintarendszerek együttélése vesz körül.

A szoba hangulatát leginkább két hatalmas fehér-arany kép adja meg, amelyeket a fény vándorlása a nap során mindig más megvilágításba helyez.

A falon a diplomamunkám darabjai, vagyis Paolo Uccello kora reneszánsz festő A San Romano-i csata című csataképátiratai vannak fent. Mivel Uccello nagy kedvencem, úgy akartam kapcsolódni hozzá, hogy miközben valami teljesen új keletkezik, az eredeti munka arányrendszere megmaradjon. A triptichon Medici-megrendelésre készült; jelenleg három helyen: Londonban, Párizsban és Firenzében vannak kiállítva a darabjai. A három átalakult kép együtt nálam látható.

Uccello vásznain a festett felületek napjainkra erősen lekoptak. Aranyfólia segítségével az eredetileg is aranyozott felületeket, és kizárólag csak ezeket – lószerszámok, harsonák – jelenítettem meg a hatalmas fehér vásznakon. A megkopott, cselekménnyel telített felületeket, mintha az idő tovább dolgozott volna, a festmény pigmentjeiben eltüntettem, így az eredetivel ellentétben csendes csataképek lettek az elkészült alkotások. Ezzel a „nem jelenlevéssel” – úgy érzem – határozottan jelen lévővé válik az Uccello és énköztem eltelt ötszáz év. Mi ugyan békébe születtünk, de akármennyire is csodálatos a világunk, a háborúk folyamatosan jelen vannak benne, most pedig elég közelről is érezhetjük ezt, és ettől a csataképek régies műfaja új jelentést kapott. Egy alkotás mondanivalóját mindig befolyásolja a világ változása.

Ha a nappalit elhagyva, a kis képek mellett elhaladva az eggyel lejjebb lévő szintre megyünk, a háló és a dolgozószoba zártabb atmoszférájának megfelelően sokkal intimebb hangulatú képek fogadnak.

Itt a Születés-Keletkezés sorozatom kapott helyet. Amikor a lányom a hasamban növekedett, megörökítettem a gyerekvárás folyamatát, de közben nem feltétlenül csak a magzat létrejöttére gondoltam. Akkor és azóta is sok diptichont, azaz képpárt festettem. Néhány éve Helsinkiben egy csupa üveg sarokgalériában nyílt egy nagy kiállításom, ahol minden falfelületet tovább szerettem volna nyitni, ezért oda kizárólag ablakokat és függönyöket ábrázoló festményeket vittem. Egy kiállítás esetében mindig az motivál, hogy az adott tér adottságait felmérve, ezekhez alkalmazkodva történjen a rendezés, a kiállítandó képek találják meg a számukra legtökéletesebb helyet, és így optimális összhang jöhessen létre a térben.

A műtermed a padláson van. A századfordulótól körülbelül a ’30-as évekig általában úgy építették a hasonló stúdiókat, hogy raktárakat is kapcsoltak hozzájuk, nálad azonban osztatlan a hatalmas tér, amiben bohém, átláthatatlan káosz uralkodik.

Igen, sajnos probléma a rengeteg alapanyag és a képek tárolása, nem is olyan nagy ez a tér, folyamatosan küzdök a helyért. Itt festettem a nagy képeimet, de aztán időnként, egy-egy meghívás kapcsán mini, 20 x 20-as munkákat is kellett csinálnom. A 150 x 260-as művek után először mellbevágott, hogy a megadott kvázi kéttenyérnyi felülettel mit tudok kezdeni, de megszerettem ezt a kihívást, ezért az elmúlt télen kifejezetten kis méretben dolgoztam. Ennek prózai oka is volt: az energiaválság miatt nem engedhettük meg magunknak, hogy a műtermet fűtsük. Érdekelni kezdtek a kis méretű, térben intenzív szituációk, amelyeket egy asztalon is létre lehet hozni.

A legújabb sorozatod, amit még sehol nem mutattál meg, egy könyvhöz kötődik.

Nyolc éve kezdtem el tussal festeni és ezekre fotómontázsokat készíteni. Korábban sosem érdekeltek a vizes technikák, a papírra alkotás, de ez az évek során az ellentétébe fordult át. Izgatni kezdett a papír sokfélesége. A legutóbbi sorozatom alapját, hátterét suminagashi technikával hoztam létre, ami egy japán festészeti eljárás – szó szerint lebegő tust jelent. A víz felületén két ecsettel finoman mozgatom a tusfoltokat, és amikor úgy érzem, hogy éppen megfelelő a látvány, rögzítem. Az idővel való törékeny játék ez; régóta terveztem használni, ezeknél a térbeli munkáimnál pedig megfelelő helyük lett. A dobozképekhez különféle anyagokat használtam fel, elsőként a Balaton-felvidék jellegét, hagyományát meghatározó borvidék több száz éves szőlőtőkéit. Összegyűjtöttem a sajnálatos módon kivágott, kidobott régi darabokat, méretre vágtam, lecsiszoltam és beleragasztottam őket a képkeretekbe, így a mikrotörténetekben fontos szerepük lett.

A dobozképek, vagyis a térbeli montázsok első szereplői tehát a japán tustechnikával festett felületek, aztán a szőlőtőke-darabkák a keretek közé feszülve. De kisebb papírdarabok, rajzolt felületek, pici újságkivágások és kavicsok is láthatók rajtuk.

Szeretem, amikor az üres papírokra kerülő, tussal festett foltrendszerekben különös terek kezdenek megnyílni, működni. Ezek hívják be az újabb szereplőket a kép terébe, és így változik, alakul a végeredmény. A szürkés vagy fehér kavicsok anyagi valójukban vagy rajzként már a korábbi munkáimon is elkezdtek megjelenni.

Azt mondtad, hogy a képeid létrejöttét mindig hétköznapi események alakították.

Igen, amikor például a húgom átrendezte a lakását, és több doboznyi könyvet kiszelektált, mivel alapelvem, hogy könyvet nem dobunk ki, mindet elhoztam. Átnéztem őket, és amikor egy festő barátomnak elkezdtem beolvasni a címüket, hátha kell neki valamelyik, azt mondta, hogy A vörös szoba álmát mindenképpen tartsam meg. Elkezdtem olvasni, és erős motiváló erővé, kiindulóponttá vált a legutóbbi képsorozatomhoz. A története ugyanolyan érdekes, mint a címe: a kínai patriarchális társadalom egyik családregénye. Annak ellenére, hogy még a benne lévő neveket is nehéz megjegyezni, sajátos ritmusa és szemlélete van, ami miatt jó volt olvasni, és nagyon erős képeket hozott bennem létre. Az új montázsaim következő szereplői a Le Courrier 1973–1975-ös lapszámainak kivágott, fekete-fehér darabjai, amelyek egy idős embertől, szintén padlásrámolás folytán kerültek hozzám.

Seprűből, fonott kosárból, teljesen egyszerű, hétköznapi eszközökből is képes vagy montázs-sorozatokat alkotni.

A tárgyak értelmét figyelem. A seprűben az fog meg, hogy a tisztán tartás eszköze, és az, hogy olyan kézműves termék, amit az ember több ezer éve használ. Úgy érzem, a felkapott és divatos helyett sokszor a hétköznapi dolgokra érdemesebb odafigyelni, akár tárgyi, akár kulturális hagyományról beszélünk. Pár éve kezdtem el hulladéknak szánt régi használati textilekből képeket készíteni, amelyek időnként sorozatokká fejlődnek. A megvarrt, enyvezett, feszített felületeken különböző módon kenderspárga öltéseket hozok létre. A felhasznált vásznakon az idők során keletkezett lyukak, emberkéz általi régi befoltozások képalakító szereplővé válnak.

Liszteszsákból is készítettem már képeket, illetve legutóbb Szent Gellért Bakonybélben eltöltött hét évét kellett egy pályázat kapcsán képben megjeleníteni.

A napok, percek a Bakonyban című diptichon jelenleg a szentendrei MANK Galériában, a Békét teremtő magány című kiállításon látható. A képek felvetik a tárgyakhoz és azok javításához való viszonyunk átalakulását, érték-értéktelen fogalmak viszonylagosságát, felcserélhetőségét is. Archaikus, feszített, lágy, konkrét: ezek a szavak jutnak róluk eszembe. Ha az elmúlt harminc évemet egy szóban kellene összefoglalni, az a figyelés, annak sokféle módja lenne: a magunké, a munkánké és a világé. Miközben tervezünk – és fontos, hogy az ember létre akarjon valamit hozni –, nem kell a végsőkig ragaszkodni az első verzióhoz, amit kitaláltunk, hanem érdemes beépíteni a munka során véletlenül keletkezett dolgokat, gondolatokat. Annak ellenére, hogy nincs rajtuk festett felület, ezeket a képeket is festményeknek tekintem. Az elmúlt két évtizedben vissza-visszatér a munkáimban az újrafelhasználás kérdése, a hulladékból vagy kidobásra ítélt dolgokból való építkezés lehetősége.

Hároméves korodtól kezdve festettél, rajzoltál. A bőrkanapé gyerekként azért tetszett neked, mert jól lehetett rá golyóstollal rajzolni.

Édesanyám körömvágó ollójával a faasztalt faragtam meg, a régi, tárcsás telefonunk pedig miattam nézett úgy ki, mint egy teletetovált test. Miközben beszéltem, észre sem vettem, de egyfolytában rajzoltam rá. Az ágyam melletti falra Michelangelo Sixtus-kápolna festményeiről készítettem rajzokat, melléjük Aba-Novák női aktjai kerültek. Mindig kötődtem a képzőművészethez, rajzszakkörökbe jártam. Üvegvisszaváltásból volt zsebpénzem, és egy nagy Michelangelo-albumra gyűjtöttem, amit a lakásunktól nem messze lévő bolt kirakatában mindennap láttam. Később Gyémánt László vezetésével, fiatal festőtársakkal létrehoztuk az Óbudai Festőiskolát. 16 éves koromtól teljesen lenyűgöztek a múzeumban látható képek, szerettem a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét, a németalföldi csendéleteket…

Építészmérnök családból jössz; gondolom, tőlük hozod a képzőművészet iránti vonzalmat.

Apám jó nevű tervezőként dolgozott, míg anyám inkább a gyakorlati részeket intézte. Nem irányítottak vagy segítettek, de lehet, hogy ez volt a legnagyobb segítség. Valószínűleg személyiségfüggő, hogy kire mi hogyan hat gyerekkorában. Direkt módon soha nem kaptam tőlük egy fél szót sem, hogy mit csináljak, nem terelgettek ebbe az irányba, viszont soha nem is akadályoztak meg semmit. Szabadon hagytak minket a testvéremmel.

Mi hozta meg számodra a sikert?

Attól függ, mit értesz siker alatt, hiszen ez szubjektív dolog. Ha valaki képzőművészként határozza meg magát, az azért van, mert számára kiemelten fontos ez a tevékenység, egyszerűen csinálnia kell. Ebben az esetben azokat a képeket érdemes megvalósítani, amelyek igazán fontosak számára, én legalábbis erre koncentrálok. Az egymástól első ránézésre akár teljesen különbözőnek vagy nem kapcsolódónak tűnő alkotások mind ugyanazon folyamat részei: idővel összeépülnek, egy irányba tartanak. Mindenkinek el kell döntenie, mi a fontos a számára. A művészet biztosan nem az a tevékenység, amitől gyors vagy kiegyensúlyozott anyagi visszacsatolás várható, de nem is ezért csináljuk, hanem mert valami fontosat szeretnénk megfogalmazni. Ha valaki elmegy megnézni egy kiállítást, és szerencsénk van, fel tud töltekezni, erős érzelmi élményt tud átélni. Fontos hozzátenni, hogy azért, mert nem az anyagi válasz az elsődleges célja az alkotások létrehozásának – persze nyilván szükséges, mert különben nem tudunk létezni.

Melyik képedet nem adnád el semmiképp?

Amikor egy képen dolgozni kezdek, az eladhatóság mint szempont nincs a fejemben. Csak arra koncentrálok, hogy mit akarok vele megfogalmazni, hogy működjön a koncepcióm. Amikor egy-egy kiállításon valakinek kötődése alakul ki a munkáimhoz, szeretne valamelyikkel együtt élni, akkor ez számomra is öröm. Általában ezek erős kötelékek, és nekem is fontos, hogy kikhez és hova kerülnek a munkáim. Az is fontos, amikor egy komolyabb múzeum gyűjteményébe kerül be a képem, mert akkor nagyobb számú nézőt érhet el.

Nyitókép: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu