Az igazi karatemester nem pár évig az, hanem egész életében az marad

Az interjúra készülve csodálkoztam rá, hogy az Amerikai Egyesült Államokban élő, kilencdanos Julius Thiry hazánk fia, 1956-ban emigrált, ő a Hayashi-ha Shito ryu International Karate-do Federation vezető nagymestere. Itthon elitsportoló-képzésben részesült, a hadsereg boksz klubcsapatának tagja volt, majd a szabadságharc leverése után elhagyta Magyarországot. Miután megismerkedett a karatéval, Japánba ment, Oszakában Hajasi Teruótól tanult, ő volt akkor a mester egyetlen nem japán tanítványa. Amerikában karateiskola-hálózatot épített, szakmai vezető pozíciót töltött be a sportág különböző szervezeteiben, visszavonulásáig az összamerikai szövetség szakmai alelnöke, a Karate Világszövetség bírói tanácsának operatív vezetője volt, világszerte elismert kata- és kumiteszakértő. 1984 óta segíti a magyarországi shito-ryu képzést, az akkor kétdanos sotokanos mester, Kurdi Gábor az ő meghívására utazott az Amerikai Egyesült Államokba, ahol megismerkedett a shito-ryu karatéval.

Kurdi Gábor 1964-től dzsúdózott Gyebnár Ferenc edzőnél. 1973-ban az elsők között kezdett el itthon sotokan karatéval foglalkozni, mesterei Antal János és Miura Maszaru voltak. A Julius Thiry mesternél tett látogatását követően alapította meg Magyarországon a Hayashi-ha Shito-ryut, amelynek azóta már nyolcdanos stílusvezető nagymestere. Dzsúdzsucu és kendo harcművészetekben is jártasságot szerzett, nagyszabású karateversenyeket szervezett, a magyarországi karate elterjesztéséért és szervezői tevékenységéért is több kitüntetésben részesült.

Nagy levegőt veszek, miközben bátorságot gyűjtök, hogy becsöngessek Kurdi Gábor kapuján – előre egyeztetett időpontra érkezem, szinte negyedórát toporgok a kerítés mellett, hogy pontosan akkor csengessek, amikorra vár. Volt időm felkészülni, mégis meg vagyok illetődve. A felesége jön kaput nyitni, Tancsa Nóra állatorvos, ő maga is karatemester, hatdanos. Önkéntelenül mosolyogni kezdek, mert eszembe jut a férjével közösen írt könyvük, az Alvó macska a diófán, amelyben vidám állatos történeteket oszt meg a praxisából. Erős, határozott nő, különlegesen szép hangja van és végtelenül kedves – általában nem ilyennek képzeli az ember a nagy tudású harcművészeket. A fiuk háromdanos – ez egy ilyen család, állapítom meg, bár ők egy szóval sem említik sem a fokozataikat, sem a címeiket.

Kurdi Gábor már vár, kissé szúrós szemmel mér végig, de aztán rögtön azzal kezdi, hogy tegeződjünk, mert ő csak azokkal magázódik, akikkel nincs kedve beszélgetni. Nem engedi bekapcsolni a diktafont, azt mondja, előbb beszélgessünk. Két óra röppen el így, majd azzal búcsúzik, hogy ő nem ragaszkodik az interjúhoz, de máskor is hívhatom. Azt mondja, ha elolvasom a könyveit, úgyis minden kérdésemre választ kapok – és valóban sok minden kiderül róla, miközben Répa Öcsi kalandjairól mesélve felidézi a gyerekkorát vagy a most megjelenő könyvében egy karatemester emlékeit összegzi. De én is konok ember vagyok, és kérdéseim is maradtak – ezek nyomán készült végül telefonon az interjú.

Lassan abban a korban vagy, hogy a hosszú élet titkáról is fognak faggatni. Szerinted ez csupán genetika, vagy a karaténak is köze van ahhoz, hogy 79 évesen is nagyon erős és gyors észjárású ember maradtál?

Fiatalkoromban is sokszor gondolkoztam azon, mi a hosszú élet titka. Valószínűleg az, hogy az ember kibékül saját magával. Például a karatét is sokféle módon lehet csinálni: önvédelmi célból, a versenyzés szempontjából, erőnlétfejlesztés végett, de ha az ember egész életén keresztül nemcsak állandóan versenyezni és győzni akar, hanem megérti, hogy a karatéban el lehet mélyülni, a szellemiséget keresni, akkor ez az egészségnek is jót tesz – nemcsak a mozgás, hanem ez az állapot, ez a belső figyelem. Aki rájön arra, hogyan kell jól edzeni, rájön arra is, hogy nem a szélsőségeket kell hajszolni. Az elmélyülés képessége pedig az élet minden területén segít.

Kik voltak azok a nálad idősebb emberek, akik hatással voltak arra, ahogy a világról gondolkodsz?

Már gyerekkoromban is mindig kerestem példaképeket. Aztán az egyik általános iskolai tanáromat láttam egyszer, ahogy a felesége húzta ki részegen a kocsmából. A professzorok vagy művészek között is voltak szimpatikusak, de aztán észrevettem, hogy olyan problémáik vannak, amelyek miatt már nem találtam őket követendőnek – ez mind csalódás volt.

A mai napig folyamatosan keresem azokat az embereket, akik példaképek lehetnek, és eddig azt tapasztaltam, hogy azokra tudok felnézni, akik intelligensebbek, akik mindig tanulnak és akik ki tudtak békülni saját magukkal. A legtöbb ilyen embert általában az idősek között találtam. Ismerek olyan 80-90 éves embert, aki öreg ugyan meg mindenféle baja van, de ha két percig beszélgetek vele, akkor boldog leszek tőle egész nap, mert olyan jópofa, olyan intelligens, értelmes – nem hiábavaló időt szánni rá. Sokat tanultam a nagyapámtól, az édesapámtól is, jó emberek voltak. Visszatérve a kérdésre:

úgy gondolom, az az igazi példakép, aki tisztességesen tudja végigélni az életét.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó karatés legyen?

Attól függ, hogy ezalatt mit értünk. Aki arra gondol, hogy elmegy karatézni, és pár hónap múlva olyan erős lesz, hogy az egész utcát végigveri, tévúton jár. Sokan azt gondolják, hogy az a jó, aki minden versenyt megnyer. Az én szememben viszont az a jó karatés, aki először saját magával ki tudott békülni, saját magát tudja fegyelmezni, és el tud mélyedni a karatéban. Mindegy, hogy valaki kicsi, vékony testalkatú vagy kigyúrt, nagydarab. Az a jó karatés, aki tudja, hogy mi az értelme az edzéseknek, és a mozgás szeretete mellett a szellemét, a jellemét is erősíteni igyekszik.

Nagyon szimpatikus, hogy a mai napig újabb és újabb technikákat tanulsz. Ez döbbentett rá, hogy a karaténak vannak távlatai, nem olyan, mint a legtöbb sport, amelyben egy nagyon aktív versenyzői szakasz után jön egy lejtő, amin az ember lesétál a csúcsról, hanem itt mindig van előre – a fejlődés lehetősége mindvégig adott.

Mostanában épp azokat a technikákat tanulmányozom, amelyek lényege, hogy egyetlen ujjal ártalmatlanítani lehet az ellenfelet, aki akár el is ájul, ha a megfelelő ponton találod el. Kérdés persze, hogyan tudom ezt begyakorolni vagy tanítani, hiszen nem próbálgathatom sem a családtagokon, sem a tanítványokon. Az összefüggéseket kell megérteni. Engem sem az motivál, hogy kisujjal győzzek le harcosokat. Az viszont érdekel, hogy milyen gyenge az emberi szervezet, az ízületei, az izmai, a csontrendszere mennyire sérülékeny, milyen könnyen betegszik meg.

A fiatalok között most sokan arra hajtanak, hogy kockahasuk legyen, súlyzókkal kigyúrják magukat, és azt hiszik, hogy erősebbek is lettek. De sokszor találkoztam öreg súlyemelőkkel, akiknek ha csak finoman is megszorítottam a kezét, ropogott. Tönkretették magukat a folytonos erőltetéssel. A karatéban az is szempont, hogy az egészségünket megőrizzük. Nem arra tanít, hogy légy izmos, verj meg mindenkit, hanem szinte folyamatosan szembesít azzal, hogy aki nagyon erős, az is lehet öreg, aki nagyon erős, az is léphet rosszul, és kificamodhat a bokája.

Arra tanít, hogy bármilyen helyzetbe is kerülj, tudj küzdeni.

Ha nem az a célod, hogy folyton versenyezz a tatamin, hanem a karatét egy egész életre választottad, akkor sok más vonatkozása jóval izgalmasabb lesz. Aki igazi karatemester, nem pár évig vagy évtizedig az, hanem egész életén keresztül. Ez is tetszett a karatéban, hogy idős mestereket ismertem meg, akiket nagy tisztelet vett körül – itt az idős ember nem lejárt lemez, mint a többi sport esetében. Az öreg mesterek tudása tiszteletet vív ki, felnéznek rájuk, folyamatos a tanítás és a tanulás – ez volt az, ami megfogott és megtartott hosszú éveken át ezen az úton.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában olvasható.

Fotók: Bach Máté