A Les Enfants Terrible-t Barta Dóra rendezésében nemrég mutatta be az Opera, de játszol például a KON-TAKT(S)-ban is, közben pedig már a Diótörő-szezont taposod. Melyik stílus áll hozzád közelebb?

A KON-TAKT(S)-ot és a Les Enfants Terrible-t egyszerre próbáltam. Mindkettő kortárs koreográfia. Így praktikusabb volt, mintha párhuzamosan dolgoztam volna klasszikuson és modernen, mert a testem „modern érzésben” maradhatott. A KON-TAKT(S) inkább absztrakt mű, érzéseket vázol, míg Dóri darabja cselekményesebb, és sajátságos világot teremt. Ez utóbbiban a szerepem összetettebb: álomszerű formában jelenek meg, mint egy szellem, és alteregóként egyik szereplőből a másikba bújok, összekötöm a jelent és a múltat, e világot a másvilággal.

A nagy klasszikus balettek mellett ma már sok modern előadás is szerepel az Opera repertoárján, például Kylián, Ekman vagy Sharon Eyal koreográfiái. Ez Solymosi Tamásnak köszönhető. A sokszínűség nem csupán a nézőknek, de nekünk, táncosoknak is felüdülést jelent. Bár sokkal közelebb érzem magam a klasszikus baletthez, mert szeretem az esztétikai truvájokat és a cselekményes táncelőadásokat, a modern szabadabb világa vonzó számomra. Ezért jó, hogy nem csupán a fizikailag hosszú távon rendkívül megterhelő nagy baletteket adjuk elő, ráadásul ilyen módon mindenféle mozgásvilágban otthon vagyunk.

Azt mondta nekem valaki, hogy Rónai András valódi „stage animal”. Bár értem a szó jelentését, nem tudom, ez pontosan mit takar. Mondjuk hogy tucatnyit tudsz forogni egy helyben, vagy hogy a játékoddal, „szétszeded a deszkákat”? Az biztos, hogy olyan kisugárzással, erővel vagy jelen a színpadon, ami miatt az ember nem tudja rólad levenni a szemét.

Soha nem dolgoztam a színpadi jelenlétemen, de érdekelt a dolog, mert sokszor mondták, hogy vonzom a tekintetet. Rájöttem, hogy akkor jó út lehet erre ráállni a karrieremben, de kicsit tartottam tőle, hogy a kisugárzásom egyszer csak kiég. Azon gondolkodtam, hogyan lehet táplálni ezt a tüzet, és rájöttem, hogy a múltamban kell kutakodnom. Rengeteg filmet néztem, és amikor felmegyek a színpadra, ugyanolyan érzések kerítenek hatalmukba, mint amikor a képernyő előtt ülök.

A katonai és a kosztümös filmeket kedvelem leginkább. Ha a deszkákra lépek, átszellemülök a színpadi létre, és csak az számít, hogy mit tudok adni a nézőknek: szeretném, ha ugyanazt éreznék, amit én tánc közben. Alapvetően dinamikus táncos vagyok, erős akarattal és némi megfelelési kényszerrel. Talán ezek eredményezik azt az energiát, amit sokan megéreznek rajtam.

Keményen dolgozom a magabiztosságomon: hogy ne csak a munkámban, hanem azon kívül is higgyek magamban. Az az előnyöm, hogy a színpadot magaménak tudhatom. Tisztában vagyok vele, mit hogyan akarok kifejezni, odafigyelek a magas szintű technikai teljesítményre, és mindig próbálom önmagamat túlszárnyalni.

Ha modern előadásról van szó, ott elkap a zene, és tombolok a színpadon. Mint amikor az ember egyedül van a fürdőszobában, és gátlás nélkül mindent beleadva énekel vagy a tükör előtt táncol. Esetemben az a különbség, hogy engem pont az inspirál, ha látnak.

Elmondok egy titkot. Kisiskoláskoromban diszlexiával küzdöttem, és elég kegyetlenül bántak velem az osztálytársaim. De rájöttem, hogy tudok valami olyat nyújtani magamnak, ami erőt ad, és amivel éppúgy ki tudok tűnni, mint mások az olvasással. Az motivált, hogy a mozgás olyan élményt adott, amely által növekedni tudott a magabiztosságom, és már nem érdekelt, ha olvasás közben kinevettek. Hosszú folyamat volt, amíg a hátrányból előnyt kovácsoltam.

Eszerint a balett mentett meg?

Igen! Vagyis először a torna és az úszás, amiket hároméves koromtól űztem. A nagybátyám a Fradiban tornázott, és a család úgy gondolta, hogy a három testvéremmel együtt kiskoromtól kezdve sportolni adnak. A testvérem (Rónai Attila táncművész – a szerk.) díjakat is bezsebelt a ritmikus sportgimnasztikával.

Később gyerekszereplőként bekerültünk az Operettszínházba. Számtalan előadásban játszottunk, gyakorlatilag ott nőttünk fel. A bátyám került elsőként a táncművészet közelébe, majd engem is a balett felé kezdett orientálni az anyukám; nem véletlenül, hiszen valamikor balettművész szeretett volna lenni.

Akkor megvalósítottátok édesanyád álmát. Az akkori Balettintézetbe, mint általában a gyerekek, tíz-tizenegy évesen kerültél be?

Igen. Akkorra már elég rendes színpadi rutinom volt, és könnyen átszellemültem tánc közben, ami felkeltette a mesterek figyelmét. Színész is lehettem volna, de valahogy a tánc felé vitt az utam. De a mai napig érdekel a mozi világa. Egyszer szívesen játszanék egy olyan filmben, ahol kard és páncél van a kezemben, és teljesen mindegy, hogy kivel, a lényeg, hogy harcolhatok.

A Táncművészeti Főiskola után Solymosi Tamás szerződést ajánlott az Operába, de nem voltam benne biztos, mit szeretnék, ezért közösen úgy döntöttünk, hogy egy ösztöndíjjal az USA-ba utazok tapasztalatot gyűjteni. Az én szakmámban már fiatalon olyan döntéseket kell hoznunk, amik egy életre meg tudják változtatni a karrierünket, ami ráadásul negyvenéves korunk körül már elindul lefelé, legalábbis fizikai és technikai értelemben mindenképpen. Bostonba 18 évesen úgy mentem, hogy mindössze két darab angol szó szerepelt a szótáramban: a yes és a no.

Hatalmas pofonok vártak rám ott, és nem a nyelvtudás kezdeti hiánya miatt. Kicsit elkényeztettek az iskolában, és úgy gondoltam, hogy nincs nálam jobb táncos. Nem gyakoroltam annyit, nem tettem oda magamat napról napra. Arra a gondolkodásmódra lett volna szükségem, mint amivel most rendelkezem.

Megdöbbenve láttam, hogy nem csupán a Bostoni Operában, hanem más amerikai színházakban is százszor jobb táncosok vannak nálam, akiknek a közelébe sem érek. Pár hétre teljesen elveszítettem a motivációmat, csak a kötelezőt teljesítettem. És ekkor jött a következő nyakleves. Életemben először kerültem kapcsolatba olyan emberrel, aki nemhogy nem szeretett, hanem egyenesen gyűlölt: a Bostoni Balett művészeti vezetőjével. Olyan „hatalmas” feladatokat osztott rám, mint például A diótörőben a Footman. Gondolom, nem hallottál még róla.

Nem.

Hátul álltam egy tálcával a kezemben, és végignéztem, ahogy mások táncoltak. Legjobban az zavart, hogy jobb lettem volna náluk, és azon kezdtem gondolkodni, mit keresek ott. Ettől kezdve tudatosan fejlesztettem magam, majd eljöttem onnan. Washingtonba és Orlandóba jelentkeztem: mindkét helyre felvettek. Az utóbbit választottam, mert Florida vonzóbbnak tűnt. Két évig nagy klasszikus balettek szólószerepeit táncoltam. Egy lány miatt jöttem haza, akiről azt hittem, hogy vár rám. A nagy szerelmek korszakát éltem akkor.

Újból az Operában kötöttél ki?

Egy kis kerülő után igen, de kartáncosszerződéssel indítottam, csak később lettem magántáncos. Ez az ötödik szezonom az Operában, és nagyon jól érzem magam, testhezálló számomra a repertoár.

Sok nagyszerű szerepet táncolsz.

Számos lehetőséget kapok, de fizikailag és mentálisan egyaránt megdolgoztam értük, sokat fejlődtem a mostani pozícióm elérése érdekében. Az egyik fő célom az, hogy a legelismertebb magyar táncosok közé tartozhassam, akit nem csupán a szakmán belül ismernek. Ha valaki azt mondja, hogy Operaház, akkor jusson eszébe az én nevem is. Ezért dolgozom. Egyelőre kevés szabadidővel is beérem, mert szeretek bent lenni a színházban. Tudom, hogy ott a helyem.

És mi a másik cél?

A fiatal generáció számára olyan példaképet szeretnék állítani, ami nem az itthoni celebvilágot követi. Olyan értéket igyekszem képviselni a munkámmal, ami pár embert esetleg át tud segíteni traumákon, nehézségeken. Itthon nem azokat a művészeket részesítik előnyben, akik az általam helyesnek tartott célokért küzdenek. Szeretnék ezen változtatni. Ez is hosszú út, de rajta vagyok. Érdekel a pszichológia, ami erősíti az emberek magabiztosságát. Úgy vélem, a mindenkit átható megfelelési kényszer oka a mai fejlett technika, a sok filter; mindenki álcázza és szebbnek tünteti fel magát a valódinál. A normális kommunikáció is haldoklik, mindent a telefon és az internet vett át.

Noha a táncvilágban burokban nőttem fel, úgy gondolom, sok tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy tudjak másoknak segíteni. Lépésről lépésre haladok különféle kurzusok, olvasmányok, előadások segítségével, amelyeket színpadra alkalmazok. Még mindig küzdök kételyekkel, de már nem félek a kudarcoktól. A bizonytalanság a legnagyobb ellenségem, amelyet egy meditációs folyamat, egy magam számára kialakított rendszer segítségével tudatosan minimális szintre redukálok, és a hibáimból tanulva mindent megteszek, hogy az előadásokon a legmagasabb színvonalon teljesítsek. A Párizs lángjaiban előadásról előadásra azt akarom elérni, hogy a nézők velem együtt részt vegyenek a forradalomban.

(Biztosra mondhatom: sikerült – a szerk.)

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu