Az irónia mestere, aki megrajzolta Psychét – Gyulai Líviusz-kiállítás Szentendrén

Gyulai Líviusz művészetének sokoldalúságát nem könnyű röviden és érzékletesen bemutatni. Ennek egyik oka, hogy Gyulai pályája rendkívül termékeny volt, és szerencsés módon igen sokáig is tartott. A művész 1937-ben született az erdélyi Baróton, ahonnan 1946-ban menekült Magyarországra. Nem sokkal később már az alkotói útra lépett, gimnáziumi tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban végezte, majd 1956-tól a Képzőművészeti Főiskolán tanult – itt ismerkedett meg a szintén generációjának nagyjai közé tartozó Bernáth Auréllal, Fejes Endrével és Kondor Bélával, mestere pedig mások mellett Kmetty János volt.

Ekkoriban kóstolt bele a könyvillusztrációk készítésébe, először egy Karinthy-kötet számára készített képeket, majd Kondor Béla által megismerkedett Nagy Lászlóval, aki hozzásegítette, hogy az Élet és Irodalom is közölje alkotásait. Tanulmányai befejezése után Olaszországban és Angliában is járt tanulmányúton, néhány évvel később pedig már a Firenzei Grafikai Biennálé aranyérmével térhetett haza. Itthon az általános elismerést azonban Weöres Sándor nagy sikert aratott, kultikussá vált Psyché című könyvének illusztrációival érte el 1972-ben.

Weöres és Gyulai egymásra találása nem érdemtelenül vált szenzációvá: a magyar irodalomtörténetben azóta is párját ritkító, a 19. század eleji magyarországi értelmiségi körök világát idéző fiktív, verses életrajz és a grafikusművész archaizáló, de a modern humort, iróniát mindig a vonalak közt tartó rajzai tökéletes összhangot alkottak. Részben talán épp ennek a történetmesélő-elbeszélő alkotási metódusnak és szándéknak, részben az animációsfilm-gyártás hazai fellendülésének betudható, hogy Gyulai Líviusz a rajzfilmek rendezésében, kivitelezésében is termékeny pályát tudhatott magáénak, egészen 1983-ig a Pannónia Filmgyár alkalmazásában is dolgozott, de később is alkotott filmeket.

A Kalandozások című kiállítás, melyet a szentendrei Új Műhely Galéria szervezett, ezt a gazdag és szerteágazó életművet hivatott bemutatni. Ez összesen hét évtized munkájának összefoglalását jelenti: az ’50-es években történt indulástól egészen a művész 2021-ben bekövetkezett haláláig. A kiállítóhely kapacitása előrevetítette, hogy nem egy minden tekintetben reprezentatív, időrendiség szerint aprólékosan rendezett táralatra kell készülnie az érdeklődőknek, inkább egy tematikus vagy alkotástechnikai szervezőelvű ízelítőre, mely a nagyobb volumenű, híresebb-fontosabb művek kötelező láttatása mellett tartogat néhány ritkaságot, esetleg műhelytitkokon és történeteken keresztül rajzolja meg Gyulai portréját.

Ami első ránézésre egyértelművé vált a tárlaton, az az, hogy utóbbiakból meglepően keveset kaphattunk. Az írott anyagok inkább rövid és tömör életrajzi összefoglalót szolgáltattak, illetve az animációsfilm-rendezői munkásságot helyezték kontextusba, az alkotási háttérinformációkat pedig a művész által hátrahagyott relikviákon, munkaeszközökön keresztül egy stációban foglalta össze a Kalandozások. Végül az, hogy a kiállítás így „magára hagyta” a látogatókat, előnynek mutatkozott: Gyulai művei ugyanis mesélnek, statikus rajzai is legtöbbször azonnal érthető narratívát mutatnak fel.

A tárlat nem időrendi sorrendet követ, inkább igyekszik balanszban tartani az önálló grafikai munkákat és a könyvillusztrációkat. Az első terem felvillantja a Gyulai-klasszikusokat, így ott kap helyet a már említett Psyché-illusztrációk néhány darabja és a Kecske orrszarvúval című 1989-es kép is.

A művész egyedülálló humorának mementójaként áll az első teremben A bajnok című 2010-es keltezésű tollrajz, illetve a másodikban a Katedrális című litográfia, 1991-ből. Utóbbi sajátos összegzését adja Gyulai stílusának: a katedrális épületének részletes kidolgozása szemet kápráztató. Ezt a technikai teljesítményt a köré helyezett jelenet „ellensúlyozza”, a komolyságot sugárzó templom fölött ördögöket gázsprével elűző angyal látható, az épület ajtajából pedig mindezt egy söprögető szerzetes figyeli. Az angyal és az ördögök ábrázolása elsőre akár gyerekrajznak is tűnhetne, Gyulainál azonban a humor iránti lelkesedést testesítik meg az egyszerűbb figurák az objektívnak tetsző plasztikus valóság részletgazdag, „felnőttes” ábrázolása mellett.

A már nem gyermeki, inkább ifjontinak nevezendő, játékos rajongás más téren is felbukkan Gyulai Líviusz életművében a Kalandozások alapján – a női test és az erotika vissza-visszatérő elemei a kiállított műveknek. Az első teremben ez kevéssé tűnt ki a 17–18. századi könyvek képi világát idéző meseillusztrációk (például a Tengeri népek meséi és a Magyar népmesék) között, a fedetlen keblek hangsúlyos megjelenítése inkább a férfisors allegóriájának körvonalazását szolgálja. Az öreg Casanova című litográfián újfent a rendezett részletesség áll szemben a zord vonalakkal – itt azonban a kibomló ruházatú, magasszintű kidolgozottsággal szereplő nőalak jeleníti meg a könnyed bujaságot, az őt kocsin húzó megvénült Casanova pedig már-már vonalaira esik szét. Kuszaságából sugárzik a gúny, a mulandó nőcsábászlét éles és elmés kritikáját tárva a néző szemei elé.

A második teremben már érzetre nagyobb arányban kaptak helyet erotikus képek. Azért is érdemes ezen a ponton az érzésre hagyatkozni, mert bár számszerűleg meglehet, hogy kis részben ábrázolnak meztelenséget a kiállított művek, azonban ebben a tárlatrészben kaptak helyet a leginkább explicit rajzok. Közülük is kiemelkedik a 2010-es keltezésű Kama Sutra tollrajz stilizált szexjelenete, de a Magyar Erato is hasonló hatással bír.

A harmadik, egyben utolsó terem Gyulai animációsfilm-készítői pályáját mutatja be, néhány fázisrajzzal (például a Krúdy-karaktert megjelenítő De Ronch kapitány naplója című rajzfilmből), valamint filmvetítéssel. Így például a vászonra került az 1977-ben bemutatott Új lakók, és az 1996-os Jónás is. Előbbi az alkotóra jellemző, a mesék világába lépő, de mégis nagyon valóságosnak ható leírását adja a városi hétköznapoknak, a különbségek megélésének, a kényszerű együttélés nehézségeinek.

A Kalandozások végéhez érve elsősorban kíváncsiság maradhat a nézőben. A kiállítás ugyanis annak ellenére, hogy nem vonultatott fel sok száz alkotást, hatásosan mutatta be Gyulai Líviusz évtizedeken átívelő életművének izgalmas vonásait. Az ízelítő jelleg ebben a tekintetben még szerencsés is, hallgatólagosan vállalt célját pedig be is tudja váltani a tárlat: egy sokszínű és kiemelkedően szórakoztató művész iránt felcsigázva távozhattunk az Új Műhelyből, hogy aztán még jobban elmélyülve Gyulai mesebeli világában újra és újra visszatérni vágyjunk a hol stilizált, hol pedig aprólékosan megmunkált vonalakhoz.

A kiállítás 2023. október 8-ig látható.

A 2021-ben elhunyt művész egyik utolsó interjúját a Kultúra.hu-nak adta, amely itt olvasható:

https://kultura.hu/atjarokat-teremteni-mas-vilagokba/

Nyitókép: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu