Az Argó suttogása üdítő utazás a mitológia világába, mindenekelőtt azért, mert írója, Sjón hihetetlenül könnyed léptekkel ugrál át oda, és bennünket is erre a kalandra hív. Ráébredünk, hogy csak rajtunk múlik, vele tartunk és ennek révén egy kicsit istenibbé válunk-e.

Sigurjón Birgir Sigurðsson, írói álnevén Sjón. Fotó: Claudio Bresciani / TT News Agency via AFP
Sigurjón Birgir Sigurðsson, írói álnevén Sjón. Fotó: Claudio Bresciani / TT News Agency via AFP

Sjón regénye nagyon szórakoztató olvasmány. Óriási tárgyi tudás birtokában könnyed kézzel megírt szemfényvesztés, amely mindvégig mesteri módon leplezi el, hogy amit elmond, a mesék felmérhetetlen tágasságú és mélységű óceánjából kimert vödörnyi víz csupán.

Mágiája abban áll, hogy – cseppben a tenger – ebben a szűk térben is képes a végtelenség érzetét kelteni.

Jólesően hozza tudomásunkra, hogy mesékre termett, magunkat mesék által megértő lények vagyunk. Olvasása azért különleges élmény, mert az ő előadásában minden mese valóságát, realitását a legtermészetesebbnek érezzük, sőt még ennél is többre ébredünk rá: hogy a mese, a mítosz, az elbeszélés mélyebb, igazabb és intenzívebb valóság, mint amilyet a hétköznapjainkban megélhetünk. Élet- és erőforrás, amely fantáziátlan környezetünkhöz és önmagunkhoz visszatérve sem engedi bennünk meghalni a reményt, hogy jobbra és többre vagyunk képesek.

Bizonyára önök is voltak már úgy vele, hogy valamilyen nagy olvasmányélmény hatásától még napokig nem voltak képesek szabadulni, a hősök helyébe képzelték magukat, sőt (legalább potenciálisan) magukat is hősnek, hősiesnek érezték. Új látásmódot kaptak a történettől, amelynek még a legképtelenebb mozzanatai is teljesen reálisnak tűntek. Nevetséges és földhözragadt kérdésnek tűnt, hogy amiről olvastak, megtörténhetne-e a valóságban, és ennek az volt a magyarázata, hogy az olvasottak éppen a valóságra vonatkozó képzeteiket változtatták meg. Közhely, hogy a hit is valóság, és hogy a valóságunk rengeteg hiedelmen nyugszik. Aki úgy gondolja, hogy csak a tények, a megfogható és megmérhető dolgok a valóság részei, annak ez a hiedelme, és ez alapján tekint a világra, értelmezi az eseményeket.

De sokféle hit van, és manapság különösen is aktuális kérdés, hogy ha valaki egy hitrendszer elkötelezettje, számít-e bármit, ha úgynevezett tényekkel próbáljuk a véleményét megváltoztatni. Talán a saját szemének sem fog hinni, annyira erős az arra való késztetése, hogy a lelki nyugalmát, biztonságérzetét: magát a világát megőrizze.

Az író sajátságos módon utószóval látta el művét, amelyben magát magyarázza, értelmezi, és megoldókulcsot ad az olvasottakhoz. Azt hiszem, ez hiba volt: egyrészt mert az olvasó lenézése húzódhat meg mögötte, másrészt mert szereptévesztés. Felmerül az a roppant izgalmas kérdés is, hogy az utószóra még a regény részeként vagy ahhoz csak hozzáragasztott függelékként tekintsünk. Sjón pedánsan felsorolja forrásait, mintha bárki is számonkérné rajta, mit honnan merített; ahhoz hasonlóan, mintha egy szakács arra érezne kényszert, hogy a remek vacsora után a konyhában egyenként végigmutogassa a vendégeknek az alapanyagait, fűszereit.

Csodálkozva figyeljük ezt a regényt követő újabb mutatványt, és nem értjük, miért van rá szükség, és főleg mit tesz hozzá az addigiakhoz. Az elvont fejtegetés azt mutatja, hogy Sjón filozófus is, nemcsak író: poeta doctus, aki semmit sem akar a véletlenre bízni, és precíz professzor módjára terelgetne bennünket a helyes irányba, szembehelyezkedve léha regényírói önmagával. Ezáltal azonban kissé a törzsszöveg karikírozott hőséhez, az elbeszélő Haraldsson úrhoz válik hasonlóvá, aki mindent a maga szűklátókörűségéhez próbál hozzászűkíteni.

Holland sógorom mesélte, hogy a szüleik gyerekkorukban gyakran osztottak el vacsorára két testvére és közötte egyetlen makrélát, és noha erről némi utólagos méltatlankodással számolt be, én mindenféle halétel rajongójaként irigykedve hallgattam, akárcsak azt a panaszát, hogy a nyaralásaik programjaként rendszerint legalább két héten át a tengerparton „kellett” játszaniuk. Mivel engem annak idején ki sem lehetett rángatni a Balatonból, a legnagyobb boldogság ideálképeként értelmeztem az emlékképeit.

Hasonlóak voltak a reakcióim, amikor a főhős, Haraldsson úr bemutatkozásként előadott dicsekvését olvastam a halfogyasztás és az északi népek felsőbbrendűségének összefüggésével foglalkozó „tudományos” tevékenységéről. Noha legszívesebben én is folyton csak halat ennék, és mivel úgy gondolom, fatális tévedés, hogy nem tengeri országba születtem, irigylésre méltónak tartottam, hogy Haraldsson a tengeri kultúra bűvkörében élhette az életét. Az azonban gyorsan átjött, hogy Sjón mekkora távolságtartással és iróniával viszonyul hőséhez, ehhez a korlátolt, nagyképű, magát mindenkinél nagyobb tudósnak képzelő kisemberhez, aki szerint a halaktól származunk, aki a legkedvesebb ismerősei közé sorolja a mások által fasisztának nevezett, viszont családjával együtt legalább heti négyszer halat fogyasztó hajótulajdonost, és aki a náci időkben a német állami rádiónál dolgozott (híreket mondott be izlandi nyelven).

Hősünk ostobaságáról és rátartiságáról csak közvetetten, el-elejtett megjegyzésekből értesülünk, miként két korábbi házasságáról és mostani, második világháború utáni csendes koppenhágai özvegy- és nyugdíjaséletéről is. Mi őt kapjuk Odüsszeusznak, amikor Dániából Norvégia, majd a terv szerint Törökország és Grúzia felé jutalomútra indul (mivel hajótulajdonos barátja felbecsülhetetlen értékűnek tartja, amit a Hal és Kultúra című, nagyrészt általa írt folyóirattal letett az asztalra). És ahogy Odüsszeusz nincs, odisszea sem, mivel egy norvég fjordnál hosszú napokra megakasztja őket egy baleset, majd Haraldsson úr pár nap után úgy ítéli, hogy már eleget látott-hallott, és végül nem tart a többiekkel az ázsiai útra.

Vagyis kis túlzással úgy utazik, hogy nem utazik – és mégis óriási utat tesz meg, a titokzatos másodtiszt esti történetmesélései révén ugyanis képzeletben nemcsak a teherhajóra, hanem a legendás Argó gályára is felszáll, a görög mitológia legnagyobb hőseivel tarthat, és hónapokig időzhet az égei-tengeri Lémnosz (ma Limnosz) szigetén, amelynek elátkozott, magukra maradt női megváltókként fogadják a rengeteg férfit. De még ennél is több kaland vár rá: az egyik esti mese betétmeséjében ugyanis a skandináv mitológia gyilkos története hangzik el, végül pedig az élelmezési tiszt mondja el barátnője második világháborús tragédiáját, amely szintén mítoszként hat, mivel egy bokor alatt leselkedő vipera okoz benne minden bajt.

Az Argó suttogásának fontos jellemzője, hogy a görög mitológia enciklopédikus ismeretéről tanúskodik, és rossz nyelvek szerint a megértéséhez is ugyanerre van szükség.

Ennek szemléltetésére elég már egyetlen, a regényből vett példa is. Kaineusz – aki azonos a teherhajó másodtisztjével, és az Argó legénységének is tagja volt – eredetileg nőnek született, de miután Poszeidón megerőszakolta – ennek nyomasztóan költői jelenete a regényben is olvasható –, arra kéri a tengeristent, hogy változtassa férfivá. Így hatalmas – Haraldsson úr szerint két méter 13 centiméter magas óriás lett belőle –, és ráadásul sebezhetetlen: mindenféle fegyver visszapattant a testéről. Igen ám, de a Zeusz által ráuszított kentaurok fenyőfákat dobáltak rá, és így, a föld alá döngölve ölték végül meg. A görög mítosz szerint holtában visszaváltozott nővé, Ovidius viszont arról számol be, hogy az óriási fenyőhalom alól madár röppent ki,  vagyis túlélte a támadást. Sjón pedig úgy szövi tovább a cselekményt, hogy sirályként Skandináviába repült, és egy sámán visszaváltoztatta a régi, rettenthetetlen daliává.

Mint már ebből a néhány mondatból is látható, a mítoszok variábilisak, és a történetmesélés élvezetét is közvetítik, nemcsak a hallgatásukét. Ezentúl pedig követhetetlenül gazdag hagyományba avatnak be, és újabb meg újabb pontokon jelzik: itt újabb mítosz kapujába érkeztünk, amelyről szintén lenne mit mesélni – és így tovább és így tovább, a végtelenségig. Sjón huncutkodása, kreatív kiegészítései azt teszik ehhez hozzá, hogy bennünket is hasonló meseszövésre, de legalábbis a mítoszok világába merülésre bátorítsanak.

Mert úgy tűnik, az ember nem lehet meg mítoszok nélkül.

Haraldsson úr hazatér az albérletébe, és mindenki azt mondja neki, megváltozott. „Mi értelme az utazásnak, ha nem az, hogy szélesítse a látókörünket?” – kérdezi tőlük erre ő, de annak alapján, ahogy az „új életéről” beszámol, az ő látóköre számottevően nem szélesedett a hajón töltött nevezetes nyolc nap hatására. De talán túl nagyok az elvárásaink egy hetvenes évei derekán járó és már eredetileg is állandóan a maga szellemi köreit rovó „halbölcselővel” szemben. Valami mégis más lett, de hogy pontosan mi, azt nehéz meghatározni. Azt hiszem, az, hogy Haraldsson úr elfogadóbbá, szeretetre képesebbé és szerethetőbbé vált. Noha mindent majdnem ugyanúgy csinál és gondol, mint addig, az összkép egészen megváltozott. Magával hozta a hajóról az Argó beszélő orrának szilánkját, Kaineusz sirály formájában az ablakán kopogtat és rikoltozik neki, ő pedig visszaaukol, ami nagyon tetszik új élettársának, a szomszéd özvegyasszonynak, akit korábban unalmasnak és együgyűnek tartott. Az istenek köztünk élnek.

Sjón: Az Argó suttogása. Fordította Patat Bence. Gondolat, 2023.