Az olyan embert, mint Petőfi István, ma úgy jellemezhetnénk, maximalista

Veszprém Petőfije címmel jelent meg egy terjedelmes tanulmánya Petőfi István életéről, azon belül is főként a katonaéveiről. Miért tartotta fontosnak megírni Petőfi István történetét?

Valamikor 2000 környékén kezdtem el foglalkozni helytörténettel, ezen belül is Veszprém katonai múltjával. Különösen érdekelt az 1848-as veszprémi alakulatok története. A 6. honvéd zászlóalj történetének kutatása során sok kiváló honvédtiszt életét ismertem meg, akik az alakulat életében fontos szerepet játszottak. Néhányan az első 32 fős tiszti karból, akik javarészt hivatásos katonatisztek voltak (aktív, kilépett, nyugállományú): „bucsui” Szabó Zsigmond, a zászlóalj első parancsnoka, a komáromi fegyverletételkor ezredes, Komárom térparancsnoka (katonai rendészet parancsnoka). Dipold Antal az alakuláskor századparancsnok, a zászlóalj második parancsnoka, a világosi fegyverletételkor ezredes, az I. honvédhadtest hadosztályparancsnoka. Szalkay Gergely a zászlóalj alakulásakor segédtiszt, az alakulat harmadik és egyben utolsó parancsnoka, krónikása. Klapka György alakuláskor századparancsnok, a komáromi fegyverletételkor a komáromi hadsereg parancsnoka, honvédvezérőrnagy. Chikány Ferenc a zászlóalj alakulásakor hadnagy, 1849. április 4-én Tápióbicskénél honvéd századosként szuronyrohamot vezényelve hősi halált halt, az ő emlékére írta meg Gyulai Pál A hadnagyuram című verset. Valamennyiük közös érdeme, hogy az önkéntesekből olyan kiváló honvédtiszteket neveltek, mint Petőfi István.

2023-ban az 1848-as szabadságharc és a honvédség születésének 175. évfordulójára emlékeztünk, amely egybe esett Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójával.  Úgy éreztem, ez az az idő, amikor illik Petőfi Istvánnak is több figyelmet szentelni.

Petőfi Sándor farvizén felnőni áldás és átok is egyben. Felesége, Szendrey Júlia, Petőfi halála után még nagyon sokáig nem tudott kilépni a költőfeleség szerepéből, noha tudjuk, hogy önálló alkotóként is megállta a helyét. Közös fiuk, Zoltán életét szintén megpecsételte az apától kapott szellemi örökség, és ugyanígy Istvánnak sem lehetett egyszerű kitűnni bátyja mellett. Mit tudunk arról, hogyan viszonyult István testvére hírnevéhez?

Talán, így visszatekintve a múltba tűnhet úgy, hogy István helyzete híres bátyja mellett nehéz volt.

Valójában az élet teljesen más területén keresték a boldogulást, köztük emiatt feszültség nem keletkezett, kifejezetten jó testvérek voltak.

Igaz, István is verselgetett, de a legszigorúbb kritikát éppen ő fogalmazta meg verseivel kapcsolatosan. 1845-ben íródott Sokan kérdezték… című versének 4. versszakában így fogalmaz:

„Költő lenni bár szép dolog,
De e vágyról én lemondok!...
Gyenge madár képzeletem,
Magasra nem röpíthetem.”

A testvérek kölcsönösen büszkék voltak a másik által elért eredményekre. Istvánnak tetszett, hogy bármerre megy a vásárokba, testvérét, költeményeit mindenhol ismerik. Ugyanekkor Sándor is büszkélkedett öccse eredményeivel, aki kiváló lovas volt, sok versenyt nyert. A József nádor jubileumi (50. évfordulós) ünnepségére meghirdetett lovas nagydíj második helyét szerezte meg. Az itt kapott ezüstérmet a büszke testvér elkérte és valamennyi ismerősének megmutatta. Persze a testvérek időnként csipkedték egymást humorosan, verses formában. Petőfi Sándor István öcsémhez című verse közismert. Kevesen tudják, de Istvánnak létezik egy Sándor bátyámhoz című verse. Sándor halála után öccse gondosan ápolta az emlékét.

Amikor utánaolvastam Petőfi István életének, valamelyest kirajzolódott előttem, hogy ő egy teljesen más karakter volt, mint a testvére. Éppen ezért nem gondolom – visszacsatolva az előző kérdésemhez –, hogy Istvánt zavarta vagy akadályozta volna a bátyja hírneve. Ők talán hasonló célokért, de teljesen eltérő utakon jártak. Ön hogyan látja ezt?

Az 1848-ban Ókéren keletkezett Töprenkedés című versben megismerhetjük a 6. honvéd zászlóalj kivonuláskori ruházatát versbe szedve. Minden valószínűség szerint ez az egyetlen honvédalakulat, ami még ilyen különlegességgel is rendelkezik. Ennek ellenére azt kell mondanunk, István sokkal inkább a tettek embere, sem mint a szavaké. Amiről bátyja szenvedéllyel ír, azt ő higgadt katonai precizitással valósítja meg.

„És máskülönben hogy van dolgotok? / Tudom, sokat kell fáradoznotok” – ezeket a sorokat címzi Petőfi Sándor az elszegényedett szülői háznál maradt öccsének, akit bátyjával ellentétben a szülők otthon marasztalnak, hogy segítse őket a nehéz időkben. Ez alapján – de egyéb fennmaradt információk is erről tanúskodnak – Istvánra sokkal nagyobb felelősség hárult a családban, mint a bátyjára. Miért lehetett ez így?

Mindkét Petőfi fiú nagyon jó tanuló volt. Sándor, ha jó tanárt kapott, kitűnően teljesített, őt motiválva zsenije azonnal működésbe lépett. Istvánnak ezzel szemben közel sem voltak olyan jó képességei, ennek ellenére eredményei több ízben is felülmúlják bátyja eredményeit. Igyekezete, makacs szorgalma miatt teljesítménye jobb lett, ugyanez mutatkozott meg a munkához való hozzáállásban is.

Sándor egy zseni, aki folyamatosan a kitörési pontokat keresi. Ezért megy vándorszínésznek, ezért próbálkozik a katonasággal, de igazából sehol sem találja a helyét. Természetesen, ahogy ismertté válik, a siker meghozza a gyümölcsét, és támogatást nyújt szüleinek. Sőt öccsét is segíti.

Amikor Istvánt hadnaggyá léptetik elő, ő küld pénzt a felruházkodáshoz, fegyvervásárláshoz, mivel a honvédtiszteknek saját költségükön kellett felruházkodni, és nekik kellett megvásárolni a kardjukat.

A sorállomány részére az állam biztosította ruházatot és a fegyverzetet. Persze Istvánról elmondhatjuk, hogy édesapja mellett minden részletre kiterjedően kitanulta a mészárosmesterséget. Kiválóan értett az állatokhoz, amely istenadta tehetségét a későbbi munkái során nagyon jól tudta hasznosítani.

Ez volt az az időszak, amikor Petőfi Sándor és társai a szellemi munka megbecsüléséért, elfogadtatásáért küzdöttek. Ehhez képest István hogyan gondolkodott a munkáról?

István számára a munka kezdetben egy napi kötelesség, amelyet el kellett végeznie, hogy a család boldogulni tudjon. 1845-ben Várpalotára került Fábri József mészárosmesterhez, aki édesapja üzlettársa volt. A két mészárosmester baráti kapcsolata az idősebb Petőfi anyagi tönkremenetelét követően is megmaradt. Fábri József Erzsébet lányát továbbra is Istvánnak szánta feleségül (amiben a szülök még a gyerekek születésekor megegyeztek). Várpalotán kezdetben mészároslegényként dolgozott, majd reménybeli apósa megbízásából járta a Veszprém megyei falvakat. Vágóállatokat vásárolt fel, amelyek egy részét ott helyben feldolgozta, és csak a készterméket küldte Várpalotára. Saját felelőssége volt megalkudni az árban, apósa ezzel is szerette volna felkészíteni, hogy ő vegye át tőle a várpalotai mészárszéket.

A szabadságharc azonban közbeszólt, és így a házasságból nem lett semmi. A fegyverletételt követően tíz éven keresztül kényszerkatonaság, sáncfogság és újabb kényszerkatonaság követte egymást. A tíz nehéz évet követően előbb házitanító, majd a Geiszt uradalom intézője lett. Folyamatosan képezte magát mindeközben, hiszen munkájának meghatározó részét szellemi tevékenység tette ki. István életében mást és mást jelentett a munka, hozzáállása azonban ugyanaz maradt. Minden tevékenységében a maximumot igyekezett nyújtani.

Petőfi István életében milyen szerepet töltött be a versírás?

Ha egyetlenegy szóval kellene rá válaszolnom, azt mondanám, hogy hobbi.

Itt tényleg igaz, hogy egy költőzseni árnyékában próbálkozott a versírással, és nyilvánvaló volt az ő számára is, hogy nagyon messze van az általa versírásnak nevezett tevékenység a bátyjáétól.

De egyrészt makacs volt, másrészt bármibe kezdett, azt igyekezett a tőle telő legjobb színvonalon művelni. Ezért amikor úgy érezte, hogy valamit csak verses formában tud kellő súllyal elbeszélni, azt megpróbálta megírni.

„Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet” – Petőfi Sándor ezen sorai már szállóigévé váltak, de valami nagyon hasonlót ír testvére, István is az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején: „Szerettem és szeretem a rózsámat, / De még jobban szeretem a hazámat, / Bátran néztem én a rózsám szemébe, / Még bátrabban nézek az ellenségre.” Petőfi István idézetében kétségtelenül érezni lehet testvére hatását, hasonló elszántsággal és vehemenciával ír, a való életben mégis sokkal érettebbnek, megfontoltabbnak érzem az ő háborús fellépéseit. Ön hogyan látja mindezt? Ha egymás mellé tennénk kettejük történetét az 1848–49-es szabadságharc idejéről, milyen kép rajzolódna ki?

Nyári Pál révén ugyan kinevezik a 28. Szabolcs megyei honvédzászlóalj 2. századának parancsnokává, de meglehetősen gyenge katonai parancsnoki képességeket mutat. Ezért a zászlóaljparancsnok kénytelen egy másik tisztet is kinevezni mellé, mintegy „gardedámként”, aki a századot kézben tartja.

A katonai fegyelem alapvető hiánya vezet Klapka György tábornokkal való összezördüléséhez is. Aki Petőfi Sándorban nem a költőzsenit, hanem a fegyelmezetlen katonát látta. Sándort ekkor két ember menti meg. Nagysándor József tábornok, aki törzsénél „házi őrizetben” tartja. A másik pedig Görgei, aki Petőfiben nem a fegyelmezetlen katonát, hanem a nemzet nagy költőjét látta. Klapkához, hogy az ellentétet elsimítsa, az I. hadtest két tisztjét küldi „Pardon” kérésre. Ez olyan bevett korabeli katonai eljárás volt, ami még Sándor által elkövetett függelemsértésnél nagyobb bűnökre is bocsánatot adhatott. Az I. hadtest parancsnoka a tavaszi hadjárat során Klapka volt, ennek a Dipold alezredes vezette dandárába tartozott a 6. „Veszprémi” honvéd zászlóalj. Nem tudjuk pontosan, ki volt a két honvédtiszt, de nem elképzelhetetlen, hogy mindketten a Veszprémi zászlóalj tisztjei közül kerültek ki. Mi több, az sem lehetetlen, hogy az egyikük Petőfi István főhadnagy volt, aki ekkor a 6. honvédzászlóalj 6. századának megbízott parancsnoka.

Petőfi István tehát a 6. „Veszprémi” honvédzászlóalj önkéntese, később századosa lett, nagyon intenzív időszak lehetett ez neki és társainak. Mi mindent kellett megtanulniuk és elsajátítaniuk akkor ezeknek az önkéntes katonáknak, és hogyan lett Istvánból ilyen rövid idő alatt százados?

Ha röviden szeretnénk válaszolni, mindent, amit egy gyalogos katonának tudnia kell. Persze a válasz nem ilyen egyszerű. Meg kellett tanulniuk a felszerelésüket, fegyverzetüket rendben tartani. A fegyvert lőfegyverként és szuronnyal fegyverként használni. Század, osztály (két század együtt), zászlóalj (hat század) harcrendbe fejlődni, menetelni, rohamoszlopba fejlődni, védelmi négyszöget kialakítani. Az alapokra az osztrák hadsereg hat hónapot szánt, akkor került az újonc az alakulatához, ahol a továbbiakat elsajátította. Az első honvéd zászlóaljaknál erre mindössze két hónap jutott, a később alakult egységeknek sokszor még ennyi sem. Ennek megfelelően gyorsított volt a honvédtiszti karrier is. Petőfi István századosi rendfokozatának eléréséhez 12 hónapra volt szüksége. Az 1848-as honvédségnél ez egy átlagos honvédszázadosi pályafutás, még körülbelül két és fél ezren mondhattak el magukról valami hasonlót. Idézném egy akkori versike egyik sorát, amely ezt nagyon tömören meg is fogalmazza: „Tavasszal önkéntes, ősszel már hadnagy, kapitány.”

 „Megteszem, mit tenni vagyok köteles, / Hogy nevemre lehessek én érdemes” – írja Petőfi István a már említett versben. Petőfi István haza iránti szeretete és elköteleződése társulhatott egyfajta megfelelési kényszerrel is bátyjával szemben?

Kicsi a valószínűsége, sokkal inkább arról van szó, hogy Petőfi István élete során, amely munkát végzett, azt igyekezett a tőle telő maximumon teljesíteni. Ugyanez történt a honvédtiszti pályafutása során is, a saját maga számára kitűzött célt akarta teljesíteni. Ma az ilyen embert úgy jellemezhetjük, maximalista.

Költő és mezőgazdász – ez áll Petőfi István életrajzában. Költőként ugyan nem ért el óriási sikereket, mezőgazdászként viszont annál inkább. Milyen pozíciókat ért el Petőfi István ezen a szakterületen, és mennyire számítottak ezek magas presztízsű pozícióknak?

A Geiszt Gáspár tulajdonát képező birtokra kerülve nagyon gyorsan a teljes birtok intézője lett. Ezt óriási munkabírásának és a kiváló állatismeretének köszönhette. A Geiszt-birtokon tenyésztették ki a kor két meghatározó juhfajtájának egyikét, a Geiszt-féle juhot. A tenyésztés irányítását Petőfi István végezte. Lerakták egy kiváló ménes alapját, amely aztán majd igazi sikereit a Geiszt-örökösöknek hozta.

Meg tudott élni ezekből a munkákból? Hozzávetőlegesen mekkora vagyont sikerült összegyűjtenie?

Igen, mondhatjuk, a saját korában magas életszínvonalon élt. Tudott vásárolni jövedelméből magának egy négyszáz holdas önálló birtokot. Ez ma is a Petőfi-tanya nevet viseli. Komoly, önálló állatállománya volt, ezt nehéz lenne tételesen felsorolni, mert évente változó létszámú volt.

Már gyerekként is szeretett az állatokkal foglalkozni, különösen a kutyákat és a lovakat kedvelte. Ez a fajta érdeklődése, szenvedélye felnőttkorában is kitartott?

Igen, egyrészt ahogy már említettem, Geiszt Gáspárral együtt lerakták egy ménes alapját. A lovak minőségének próbája pedig a versenyeztetés volt. Petőfi István több versenyen indult, változó eredményességgel. Ez nem a lovast minősítette, az általa lovagolt állattól függött. Kutyatenyésztéssel is foglalkozott, mégpedig agarászott. Azt, hogy pontosan milyen fajtát tenyésztett, nem tudjuk, mert a magyar agár ebben az időben kezdett átalakulni. Fajtát a legritkább esetben említenek, az agarakat sebes vagy győzős kategóriába sorolják. A sebes általában azt jelenti, hogy angol vagy javarészt angol vérű kutyáról beszélünk. A győzős viszont magyar vagy többnyire magyar vérű kutyát jelent.

Így maradt két vadászati mód: az agarászat és a kopózás. Mivel a kor katonalovának nyúzópróbáját jelentették ezek a vadászati módok, ezért zavartalanul lehetett őket megtartani. Emiatt aztán hamarosan politikai összejövetelekké váltak, amire az osztrákok is felfigyeltek, és nyilvánvalóan szerettek volna információhoz jutni. A Geiszt-uradalom, mivel az ország egyik legnagyobb és leggazdagabb birtoka volt, otthont adott mindkét kutyás vadászat legrangosabb eseményeinek.

A kopózás esetében a már ismert osztrák ügynököt egy-egy csinos fiatal leányzó leszerelte. Az volt a módszer, hogy egy kedves mosoly keretében megkérte, vigyázzon rá, mert ő egy tapasztalatlan lovas. A lányok legtöbbje előbb lovagolt, mint hogy megtanult járni. Több lehetőség volt a komoly eszmecserére az agarászatban, mivel ott két kutyát indítottak egy nyúlra. Csak a kutyák gazdái, valamint a bíró lehetett közvetlen tanúja a versenynek. A többiek tisztes távolságból szemlélhették az eseményeket. Ha a két gazda valami politikai nézetet akart megvitatni, túl azon, hogy egymásban tökéletesen meg kellett bízniuk, meg kellett bízniuk a bíróban is. A Geiszt-birtokon az egyik ilyen bíró, akiben mindenki tökéletesen megbízott, Petőfi István volt.

Magánélete már kevésbé mondható sikeresnek. Feleségével mindössze két napig éltek együtt valódi házasokként. Mi történt közte és Gaylhoffer Antónia között?

Petőfi István csakúgy, mint a bátyja, Sándor, nagyon szerette a szebbik nemet. És azt is el kell mondanunk, hogy egyikük sem volt a hűség mintaképe.

Amikor Szendrey Júliáról beszélgetünk, szinte mindenki felrója hűtlenségét Petőfi emlékéhez. Én ilyenkor szoktam az egybegyűlteket emlékeztetni Prielle Kornéliára. Akit Sándor, amikor úgy érezte, Szendrey Júliát nem kaphatja meg, felhatalmazott a Petőfi Sándorné név viselésére. István hasonlóan szerelmes természetű volt. És az igaz, hogy öt éven át kitartóan harcolt Gaylhoffer Antónia kezéért, de ezalatt Schneider Erzsébettel élt boldog párkapcsolatban. Feleségének kitartóan könyörgött megbocsátásért, de ugyanakkor Erzsébettel sem tudott szakítani.

Egy darabig ő nevelte unokaöccsét, Petőfi Zoltánt. Milyen volt ez az időszak kettejük életében? Mennyire voltak közeli kapcsolatban egymással?

Nagyon szerette az unokaöccsét, mindent megtett érte. Zoltán pontosan ugyanolyan nehéz természetű volt, mint az édesapja, csak a tehetségből lényegesen kevesebb jutott neki. Ezt ő nagyon nehezen élte meg, a frusztrációját édesanyján és nagybátyján vezette le. Ez az a ritka eset, amikor Petőfi István az általa vállalt munkában csődöt mondott.

Ön szerint mit tanulhat a 21. század embere Petőfi István életéből?

Életében váltották egymást a nagyon sikereres és küzdelmes időszakok. Néha elkeseredett, ezt az adott időszakban írott versein érezhetjük, egyet viszont nem tett, soha nem adta fel. Talán ezt kellene mindenkinek megszívlelni, bármilyen nehézség is van előtte: ha jól átgondolod, mindig találsz megoldást. Szóval soha ne add fel!