Az ősz hangja – Beszélgetés Vörös Niki jazzénekesnővel

Az általatok öt éve alapított, esztergomi VVV Jazzklub Babits Mihály-díjat kapott a magyar kultúra napján. Manapság már az is nagy elismerés, ha egy jazzklub ennyi ideig életben tud maradni. Hogyan jött létre a klubotok?

A Babits-díj Esztergom kultúrájáért járó elismerés. A klubot
hárman alapítottuk, így a díjat is megosztva kaptuk a testvéremmel, Vörös
Lászlóval és feleségével, Vörösné Strausz Eszterrel.

Esztergomban születtünk. Az óvárosban működik a Szentgyörgymezői Olvasókör, ahol évekkel ezelőtt zeneovit, zenebölcsit, zenetáborokat tartottam, a testvérem pedig zongorát tanított. Egy esztergomi nagybőgős halálakor a felesége az olvasókörnek ajándékozta a zongoráját. A bátyámnak ekkor eszébe jutott, hogy ha már ott van egy ilyen patinás hangszer, mi lenne, ha néha zenélnénk a büfében. Tehát az ő fejéből pattant ki az ötlet.

Az első alkalommal hárman, a bátyámmal és a feleségével adtunk koncertet. Az olvasókör vezetője hirdette meg, és regisztrálni kellett, hogy megtudjuk, mekkora igény van rá. Annyi jelentkező volt, hogy nemhogy a büfébe, hanem a kisterembe is alig fértünk be. A sikeren felbuzdulva a következő alkalomra már vendéget is hívtunk: Lattmann Béla basszusgitárost, aki dorogi. Ő pedig hozott magával egy dobost: Hidász Tomit, aki esztergomi. Ezen a koncerten már annyira nagy volt az érdeklődés, hogy az oldalsó termeket is meg kellett nyitnunk.

Ekkor még a technikai feltételek sem voltak adottak. Egy éven át „szerelemből” játszottunk, minden pénzt a vendégekre fordítottunk: dobfelszerelést vettünk, javítottunk a hangtechnikán, és technikust vettünk fel. Rossz akusztikájú, rideg teremben nehéz jazzt, improvizatív zenét játszani. Ahhoz elengedhetetlen, hogy a zenészek jól érezzék magukat, különben nem tudnak inspirálódni. Ez közös befektetés volt: mi a munkánkat, a zenénket, az ötleteinket fektettük bele, az olvasókör megpróbált minél több anyagi támogatást szerezni, a technikus pedig olyan helyszínt alakított ki, hogy zavartalanul működjön az olvasókör és a többi rendezvény is, a táncháztól kezdve a kiállításokig, és hogy a hely a koncertjeinkhez is alkalmas legyen. A jazzklub működése szép lassan alakult ki. Kitartó a közönség, és ez már öt éve tart.

Azok a jazzklubok, amik nem profitorientáltak, háromféleképpen működhetnek: a város segíti őket, de nem adnak pénzt, és amikor azt látják, hogy nincs érdeklődés, azonnal meg is szüntetik. A másik, amikor nem adnak támogatást, de azért megtűrik; és olyan is van, hogy támogatja a város, az önkormányzat.

Esztergomban nemcsak hogy támogatnak, hanem még díjaztak is bennünket, így mi nagyon kivételes helyzetben vagyunk.

Ez kollektív munka, és ebben nagy része van az esztergomi közönségnek is. A jazz rétegzene, a klub külvárosi helyszínen található, ahová nem lehet olyan könnyen elsétálni, mégis minden hónap első vasárnapján sokan eljönnek a koncertekre.

Mi a feladatod a klubban?

Az a koncepciónk, hogy mi hárman vagyunk a házigazda zenészek, és minden alkalommal csatlakozik hozzánk másik három előadó. Nem triókat hívunk, hanem szólistát, akihez bőgős vagy basszusgitáros és dobos is csatlakozik, tehát véletlenszerű formációk alakulnak ki. Így azon az estén hatan alkotjuk a VVV Jazzklub-formációt.

Mi történik, ha a szólista énekes,
olyankor te nem is énekelsz?

Mindig az adott szólista műsorához alkalmazkodunk. A koncertet nagy levélváltások előzik meg, mindenki bedobja a közösbe, hogy mit játszana szívesen, így alakul ki a műsor. Ha énekes jön, sok dalt duóban énekelünk. Így lesz ez például áprilisban, amikor mások mellett Kovács Linda érkezik hozzánk vendégként.

Már gyerekkorotokban is koncerteket
tartottatok a nappaliban?

Sajnos nem, mert Laci csak később kezdett zenélni. Hárman
vagyunk testvérek, mindannyian zenei általánosba jártunk. A húgom és én már
hétévesen, de Laci csak 24 évesen kezdett el zongorázni, viszont együtt mentünk
jazzt tanulni a Postás zeneiskolába.

Valójában mindig énekeltem: már 14 évesen felnőtt vegyes karba kerültem Esztergomban. Ott rengeteget tanultam, nagy hatással volt rám a sok csodálatos klasszikus mű, amit énekeltünk. Gimnazistaként még a zenés színház vonzott, de amikor 17-18 évesen kaptam egy jazzkazettát, rájöttem, mennyire sokféle lehet a zene. Teljesen megfertőzött a jazz. Innen már egyenes volt az út. A Postás zeneiskolában Hunyadi Lászlótól, Lakatos Ágnestől, az Etűd zeneiskolában Winand Gábortól tanultam. Később felvettek a Zeneakadémiára, ahol újra Lakatos Ágitól és Berki Tamástól tanultam énekelni. Ekkor már megvolt a kvartettem, amelynek tagjai szép lassan szinte kivétel nélkül bekerültek a Zeneakadémiára.

2010-ben diplomáztam. Amikor végeztem, azt sem tudtam, ki vagyok valójában, kellett egy kis idő, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok. Egy-két év, mire az ember kiforr, és minden pozitív és negatív hatás, ami addig érte, letisztul.

Abban az időszakban a kvartettel és trióban is nagyon sokat játszottunk rendezvényeken, pubokban. Így alakult ki a 2012-ben megjelent első lemezem anyaga. Ehhez kezdetben még csak vendégként hívtuk el Jeszenszky Gyurit dobolni, akit tanárként ismertünk, és nagyon megtisztelő volt, hogy csatlakozott hozzánk. A lemezen Michel Legrand dalait dolgoztuk át.

Hosszú útkeresés volt megtalálni azt, ami igazán én vagyok, azokat a dalokat, amelyekben a leginkább át tudom adni az érzéseimet. Legrand szerzeményei nagyon közel álltak hozzám akkoriban. Később jöttem rá, hogy az ő zenéje valahol a jazz, a filmzene és a musicalek határán mozog, talán ezért éreztem magamat annyira otthon benne. Azt hiszem, azon a lemezen sikerült a saját jazzes világunkat, felfogásunkat beleforgatni ezekbe a melódiákba, izgalmas munka volt. Közben megszületett a kisfiam, aztán 2019-ben megjelent a második lemezünk.

Mennyire fontos egy előadónak a 21.
században, hogy új lemeze legyen?

Én sokszor éveken keresztül csak keresgélek. A repertoárunk
állandóan változik, sok koncepciót kipróbálunk, akár egy adott zeneszerző
dalaival, akár egy hangulatot idézve. A lemezeimet sosem erőltetem: akkor
születnek meg, amikor már nagyon sok mondanivaló összegyűlt bennem.

Így készült a második lemezünk is, amire Abbey Lincoln szerzeményeiből válogattunk. Számomra terápiaként hatottak a dalai, a harmónia-, a dallamvilága és a szövege egyaránt. Ő azzal tűnt ki a kortársai közül, hogy nagyon szövegcentrikus énekesnő volt. Mindig fontosat akart üzenni a dalaival, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a tapasztalatait akarta továbbadni.

Abbey Lincoln kicsit olyan volt nekem, mintha a nagymamám vagy a mentorom, mesterem lenne.

Úgy tud énekelni az őt ért nehézségekről, olyan szövegeket írt, amelyekben rögtön megoldást is kínál, mint egy jó pszichológus. A lemezen angolul énekelek, de a dalszövegeket annyira fontosnak éreztem, hogy megkértem Kovács Árpád költőt, fordítsa le verses formában. Nagyon szép versek születtek, rá is kerültek a cédéborítóra.

Most hol tartasz, mit szeretsz
énekelni?

Sokszor nehéz az inspirációt, a motivációt fenntartani, mert
egyszerre többféle produkciót kell létrehoznom, menedzselnem kell magamat, és
emiatt nehezen tudok a belső világomból töltekezve csak az alkotással
foglalkozni. Több lábon kell állni, ezért van a kvartett mellett jazzklubunk és
gyerekzenekarunk is, a Kokopelli Jazz Matiné. Ez héttagú formáció
fúvósszekcióval: saját szerzeményeket játszunk bábokkal. Interaktív előadás, a
gyerekek is részt vesznek benne, megismerhetik a hangszereket. Négyéves
gyerekek Miles Davis-szólókat énekelnek a koncerteken.

Szeretném végre megírni a saját dalaimat.

Összegyűlt bennem annyi dolog, ami már nem fér bele mások dalaiba: most a saját történeteim következnek. Eddig is próbálkoztam már, de rájöttem, hogy az még csak kényszer volt, nem belőlem fakadt. Csupán az elvárásoknak akartam megfelelni, ezért nem jártam sikerrel. Mindig megtaláltam azokat a számokat, amelyeket a sajátommá tudtam formálni, és ki tudtam fejezni általuk a saját zeneiségemet, gondolataimat. Mostanában viszont úgy érzem, ez már nem elég.

Úgy tudom, tanítasz is. Szeretik a
fiatalok a jazzt?

A Premier Művészeti Szakgimnáziumban tanítok. A gimisek közül keveseket érdekel a jazz. De valójában nem is tudják, mi az, és ezzel nem csak a gyerekek vannak így. A jazznek nagyon sok színe, ága, változata van. Biztos vagyok benne, hogy minden ember találna számára megfelelőt. A könnyűzenei tanítás új kaput nyitott ki számomra. Eddig nem igazán hallgattam például popzenét, főleg a mai trenddel nem voltam képben, most viszont a tanítványaim miatt muszáj más műfajokat is megismernem. Úgyhogy már simán lekísérek egy popdalt zongorán, és a gyerekekkel együtt megtanulom a trendi számokat, ami érdekes kalandozás számomra.

Mi foglalkoztat mostanában?

Nemrég létrehoztam egy produkciót. Arra gondoltam, milyen izgalmas lenne négy teljesen különböző karakterű magyar jazzénekesnőt szólistaként együtt látni a színpadon. Úgy képzeltem el, mint a négy évszakot: azok is változnak, és mindegyiknek saját karaktere van. Így érzékeltetni lehetne a jazz különböző színeit. Ezt felvetettem Pallai Péternek, a Harmónia Jazzműhely szervezőjének, aki örült az ötletemnek, és beillesztette a jazzműhely műsorába.

Ezután felkértem három énekesnőt: Bolba Évát, Bencze Almát és Hajdu Klárit. Arra gondoltunk, hogy még színesebbé tehetjük a produkciót, ha a zenekar sem létező formáció lesz: mindegyikünk zenekarából meghívtunk egy-egy zenészt. Tőlem Jeszenszky Gyuri jött dobolni, Alma zenekarából Bögöthy Ádám bőgőzött, és mivel Klári és Évi is Cseke Gáborral játszik együtt, ő lett a zongorista. Évi a tavasz, Klári a nyár, én vagyok az ősz, Alma pedig a tél. Mindenki énekelt két-két, az évszakához passzoló dalt szólóban, aztán a következő évszak egy duettel csatlakozott hozzá. Rengeteg évszakról szóló dal van, talán ezért is tudtunk közülük nehezen válogatni. Február 25-én a Budapest Jazz Clubban nagy sikere volt a koncertnek. Különleges volt, irtó jó energiákkal. A Harmónia Jazzműhely vezetői az elmúlt húsz év leghangulatosabb koncertjének nevezték. Rögtön kaptunk új megkereséseket is. Sajnos Hajdu Klári nem tud több koncertet vállalni, a helyére Karosi Julit hívtuk el.

Közeleg az esztergomi Sárkányszelídítő Jazz Napok is, amit a testvéremmel és Eszterrel szervezünk. És szeretném megírni a dalaimat.

Mire vagy a legbüszkébb?

Boldog vagyok, hogy jazz zenével foglalkozhatom, ami számomra rengeteg színt és a szabadságot jelenti. Kétszer is meghívtak Londonba, a 606 Clubba, amire nagyon büszke vagyok. De büszke lehetek a zenekaromra, a lemezeimre, a kisfiamra, a jazzklubunkra és a kisgyerekekre is, akiket tanítottam. Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok elég népszerű, nem tettem le olyan sok mindent az asztalra. Most, az interjú során jöttem rá, és annyira jó érzés kimondani, hogy végül is mennyi mindent létrehoztam már.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu