Alig kétéves volt, amikor – szemtanúk emlékeznek rá – a Weather Riport muzsikája láthatólag elvarázsolta. Tízévesen már egy kis zenekarban játszott bongón. Zeneiskolába, majd érettségi után három évig a Kőbányai Zenei Stúdióba járt, ezt követően elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mesterképzését. Olyan neves művészekkel dolgozott már együtt, mint Sárik Péter, Berki Tamás, a László Attila Quartet, a Recirquel vagy Rafael Mário. A Balogh Tamás Quintettel több magyar és nemzetközi jazz-versenyen nyert. Interjúnk a Lakatos Ablakos Dezső-ösztöndíjas Hidász Tamással.

Ha alkalmad lenne beszélgetni a világ összes dobosa közül valakivel, kit választanál?

Jó kérdés… Talán Mark Guilianát. A közösségi médián keresztül követem, és nagyon rokonszenves számomra a személyisége. Például az is, hogy bár a világ egyik legjobb dobosa, a sok munka mellett, úgy tűnik, időt szakít arra, hogy a családjával legyen.

Mit kérdeznél tőle?

Például azt, hogy hogyan sikerül beosztania az idejét. Az időmenedzsmentje érdekelne.

Neked ez nehézséget okoz?

Előfordul, bár úgy érzem, az idő múlásával egyre tudatosabbá válok ezen a téren.

Hány órát gyakorolsz naponta?

Változó. Van olyan nap, hogy három-négyet, de van olyan is, hogy semennyit. A cél nyilván az, hogy rendszeresen, és minél többet. Nemrég például a Recirquel társulatával öt hétig Münchenben voltam. Be lehetett járni néhány órával hamarabb gyakorolni oda, ahol az előadásokat tartottuk, és én majdnem minden nap bementem. Az ilyen időszakok segítenek, hogy rendszert vigyek a mindennapjaimba. Úgy érzem, ez nagyon hasznomra vált.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó dobos legyen?

Talán a legfontosabb, hogy jól kell éreznie az időt, a ritmust. Ő adja meg az alapot, amiből a többi zenész kiindul, eltávolodik, majd visszatér. Emellett sok más fontos tényező is van. Nem elég tehetségesnek lenni, ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen, nagyon sokat kell gyakorolni. Szakemberek szerint egy érett zenész tudását nagyobb mértékben a befektetett idő határozza meg, kisebb mértékben a tehetsége. Kitartónak és türelmesnek is kell lenni, hogy a sok munka beérjen.

Akkor ez is összefügg az idő kezelésével, amiről az előbb beszéltünk.

Valóban, erre nem is gondoltam.

Esztergomban születtél. Melyek azok a dolgok, amelyeket onnan hoztál magaddal?

A szüleim nem zenéltek, de szerették a zenét, a ritmus iránti érdeklődésem pedig már kisgyermekként megnyilvánult. Ha elmentünk valamilyen rendezvényre, én rendszerint a dobszerkó környékén kötöttem ki. Nekem az ütős volt a sztár.

Kisgyermekkoromban volt egy lengyel szomszédunk, Tomek. Nemrég találkoztam vele, és felidézte: mindössze kétéves voltam, amikor ő Weather Riportot hallgatott kazettás magnóról, és észrevette, hogy engem teljesen elvarázsol a zene.

Másrészt a szülővárosomban alakultak az első zenekaraim, ezek fontos emlékek számomra. Életem első jazzkoncertjeit is ott hallgattam meg, például Babos Gyula vagy László Attila zenekarát, Borlai Gergőt az akkor még működő Jazztergomon. Szendőfi Petit, Jávori Vilit pedig a Neszmélyi Jazzfesztiválon. Mindez 2004 környékén történt.

Milyen zenén nőttél fel, és hogy jutottál el a jazzhez?

Kisebb koromban elsősorban pop-rock stílusú zene szólt körülöttem, alkalmanként jazz és gospel – ezeket mindig előszeretettel hallgattam. Amikor zeneiskolába kerültem, hirtelen sok út nyílt meg előttem. Az akkori dobtanárom, Mihály Tibor mutatott egy Chad Wackerman-lemezt, ami nagyon megfogott. Ezután kezdtem jazzt hallgatni, és kezdtem komolyan foglalkozni a zenével. Meghatározó volt számomra mások mellett Chick Corea munkássága.

Milyen zenei világ áll hozzád közel, és miért?

Kevés olyan zene van, amit kimondottan nem szeretek. A legfontosabb számomra, hogy igényes legyen, bármilyen stílus is az. Persze vannak preferenciáim. Ami legjobban megmozgat, az talán a latin és jazz mezsgyéjén mozgó irányzatok. Nagyon szeretem a fúziós vagy neo-soul stílusú zenéket is. De John Mayert vagy CeCe Winanst is szíves hallgatom.

A Crescendo Nyári Akadémián jazz-improvizációt fogsz tanítani klasszikus zenészeknek. Mi az, ami az improvizációban tanítható? Hiszen erre a műfajta leginkább az jellemző, hogy kevés a kapaszkodó, ott helyben születik meg a mű.

Ez szerintem jórészt megszokás kérdése. Sok klasszikus zenét tanuló, művelő zenész nem szokta meg, hogy elrugaszkodhat a leírtaktól. Érthető módon, ez egy műfaji sajátosság. Például a klasszikus zenében, ha le kéne rajzolnom egy virágot, pontosan meg lenne adva, hogy hány levele legyen, milyen hosszú szára, hány szirma, azok milyen színárnyalatúak legyenek. A szerző aránylag kevés szabadságot hagy az interpretációhoz. A jazzben ehhez képest annyi van megadva, hogy rajzolj egy virágot, aminek piros szirmai legyenek, és legalább két levele. Az összes többi részlet az előadó fantáziájára van bízva. Ez viszonylag nagy szabadságot jelent, amivel jól kell tudni bánni. Kapaszkodók egyébként vannak. Többfajta elméleti, illetve gyakorlati út segítségével és sok szorgalommal meg lehet tanulni, melyek azok az eszközök, amelyek egy izgalmas improvizáció születéséhez szükségesek.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy ha nem dobos lennél, akkor misszionárius vagy pszichológus. Melyik miért?

Ma már nehezen tudom elképzelni, hogy misszionárius lennék, de hívő ember vagyok, ez fontos számomra. Hiszek abban, hogy létezik egy felső hatalom, aki tudja, mi van az emberek szívében. Az emberi lélek működése pedig gyermekkorom óta foglalkoztat. A művészetben is ez érdekel: élvezem, amit csinálok, miközben segíteni, adni szeretnék másoknak.

Mit jelent számodra a siker?

Az, hogy ha nemzetközi szinten is hívnak zenélni több helyre. Ha már országhatárokon is túl ível a karriered.

Sárik Péter szerint, akivel volt alkalmad együtt zenélni, ha egy művész sikeres akar lenni, akkor az önmenedzseléshez is kell értenie. Te hogy állsz ezzel?

Teljesen egyetértek Péterrel, és ilyen szempontból ő példa is számomra. Az is fontos, hogy egy zenekarban, ahova hívnak zenélni, hogyan állod meg a helyed. Ha felkészülsz a próbákra, korrekt vagy és jól kijössz a többiekkel, máskor is nagy eséllyel hívnak majd.

Oravecz Júlia Moholy-Nagy ösztöndíjas építész lány a nekünk adott interjújában azt mondta: generációtokra kevésbé jellemző, hogy valaki egy valamiben elmélyüljön, inkább több mindenhez ért egy kicsit, és a különböző területek között teremt összefüggéseket. Neked mi erről a tapasztalatod?

Van ebben igazság, és valószínűleg részben a felgyorsult élet okozza. Mégis azt hiszem, szükség van időre és elmélyülésre ahhoz, hogy valamit jól csináljunk.

Mit jelent neked a Lakatos-Ablakos Dezső-ösztöndíj, amit elnyertél?

Egyfelől szakmai visszajelzés, megtiszteltetés, hogy elnyertem. Annak a visszaigazolása, hogy jó úton járok. Másfelől lehetőséget ad arra, hogy olyan eszközöket szerezzek be, amelyek értéke már egy-két hónapon belül megtérül, és amelyek által tovább fejlődhetek.

Hol zenélsz mostanában?

Március 10-én a Müpában zenélek László Attila lemezbemutatóján, 20-án ugyancsak László Attilával, valamint Gyárfás Istvánnal és a Juhász Gábor trióval lépek fel a Gitármágia című produkcióban a Budapest Jazz Clubban, április 5-én pedig a Zeneakadémián dobolok Makoto Ozone és Szaniszló Richárd koncertjén. Ez utóbbi a Budapesti Tavaszi Fesztivál Ütős napjának programja.

Hogyan szeretnéd látni magad húsz év múlva?

Szeretnék kihozni szakmailag magamból annyit, amennyit tudok. Mostanában érdekelni kezdett a producerkedés is. Nem csak az, hogy én zenéljek, hanem az is, hogy segítsek összeállítani valami olyasmit, ami jó azoknak, akik készítik, és azoknak is, akik hallgatják. Maga a rögzítési folyamat is mindig érdekes volt számomra. Ezen a területen is szeretnék haladni.

Akkor mégiscsak összejön a három: a zene, a misszió és a pszichológia.

Hmm, erre nem is gondoltam. Milyen igaz!

Ha bárkit választhatnál, kivel zenélnél együtt a legszívesebben?

Chick Coreával. Ő az egyik nagy kedvencem, és kíváncsi lennék, milyen élmény egy ilyen kaliberű zenésszel-zeneszerzővel együtt játszani.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor