Szörnyű az idő, az út ki se látszik a falevelek meg a hófoltok alól, és ahol kijárták a szekerek, megfagytak a keréknyomok, hogy az ember a bokáját is törheti, már ha előbb le nem fagy a lába. Az enyém biztosan le fog, fogadok, máris tiszta kék és lila az összes lábujjam, pedig Csenge saruját hoztam el, mert őt ki nem állhattam, egyébként is minek van olyan nagyra azzal, hogy az ispán lánya, amikor az apja még tisztességes sarut sem küldött neki. Még csak három napja gyalogolok benne, és mindjárt leesik a talpa. Akivel az úton találkoztam, mind azt mondta, bolond vagyok, amiért télvíz idején otthagytam az ágyat, a tűzhelyet, a mindennapi kenyeret, és egyszerűen csak eljöttem.
No, nem egyszerűen: a falon másztam át, nem sokkal matutinum után, aztán elkötöttem a csónakot, még sötétben eveztem ki a partra, reszkettem, a víz olyan hideg volt, hogy az a pár csepp, ami a kezemre fröccsent, égetett. Rettegtem, hogy beborulok, kislánykorom óta nem ültem csónakban, csak amikor átvittek minket a szigetre, de az is évekkel ezelőtt volt, bár talán nem is lenne időm megfulladni, mert meghalnék abban a pillanatban, amikor beleesem abba a borzasztó fagyos vízbe. Eveztem a fekete vízben, liccs-loccs, sose arra fordult a csónak, amerre akartam. Ropogtak körülöttem a jégtáblák, reszelték egymást, néha egy nekikoccant a csónaknak, nem is láttam, hogy jön, csak reccsent, billent a csónak, sírtam, mire partot értem, persze jóval Buda alatt, de örültem, hogy egyáltalán élek. Aztán át a bozóton, tüskék, gallyak, csak vaddisznó ne jöjjön, úgy félek a vadkantól, egyszer láttam, ahogy kibelezett egy kutyát az agyarával, és én még nem akarok meghalni, botladoztam a fák között, a sarum meg a ruhám szegélye keményre fagyott – alig tudtam kiszállni a csónakból a sötétben, jég, sár, kövek, azt se látni, hol a part és hol a víz, csak beletoccsantam –, aztán valahogy elértem az utat, legalábbis úgy gondoltam, hogy a jó utat. Még nem jutottam elég messze, gyalogoltam tovább, megfagytak a tincseim is, amik kibomlottak a kontyból, meg a könnyek a szempillámon, és akkor én is azt gondoltam, hogy bolond vagyok, amiért eljöttem.
De az Isten jó, és másnap kaptam egy kenyeret egy öregembertől, aki koldusnak nézett, aztán egy istállóban alhattam a szénában, melegben és lószagban – bizony, kérjetek, és adatik nektek –, és arra gondoltam, mi lett volna, ha maradok. És megint elkezdtem sírni, mert akkor – ez az első nap estéje volt, sexta táján – már biztosan rájöttek, hogy elszöktem, meg azért is, mert a széna sokkal puhább és kényelmesebb volt, mint az ágyam a cellában. Végül pedig azért sírtam, mert arra gondoltam, ahogy Benedikta, Alinka, Mária meg a többiek felkelnek, Csenge szitkozódik a saruja miatt – néha úgy káromkodott, minta nem az ispán lánya, hanem a kocsisa lenne –, az öreg Erzsébet nyögdécsel, mert már feküdni is fáj neki, a kicsi Erzsébet ásítozik, Serennay Erzsébet meg siratja Margitot, folyamatosan csak sírt, amióta Margit meghalt, néha összebújtak Benediktával egy sarokban, és egymás kezét fogva bőgtek, amíg rájuk nem szólt a priorissza. Igen, nem is három, hat Erzsébet is van a kolostorban, köztük a priorissza, meg Margit unokahúga, de az még csak kislány, a mellemig sem ér. És amíg én újra nekivágok az útnak, ők reggeliznek, imádkoznak, főznek… Biztos Szabina főz, ő főz a legjobban, és a priorissza mindig a konyhába küldi, pedig egyébként ő a kapus, és jobb is szeret a szabad ég alatt lenni, nem mintha az télen olyan nagy öröm lenne. De Szabina ül a kapuban, vagy a konyhában, vagy halat és lisztet cipel valahová, Csenge és a másik Benedikta marják egymást, Kandida mesél – hihetetlen történeteket talált ki, aztán mindig penitenciát kellett tartania utána –, Katerina énekel… Jobban ismerem ezeket a lányokat, mint az édestestvéreimet, hát hogy ne sírtam volna, amikor arra gondoltam, sose látom őket többé. Még úgy is, hogy addigra már féltem mindegyiküktől, még amikor kedvesek is voltak, sőt – főleg akkor, amikor kedvesek voltak.
Nem maradhattam ott. Talán tényleg bolond vagyok, de inkább legyek bolond az úton vagy az erdőben, ahol tudom, hogy a bolondságom miatt kékre fagy a bőröm és rágja a gyomromat az éhség, mint hogy a cellámban ülve legyek bolond, ahol nem a tagjaim dermednek meg, hanem a gondolataim, és nem a hasam üres, hanem a lelkem, miközben a fal túloldalán a csend egyre súlyosabb lesz, csak gyűlik a sarkokban, a padlón, az ágy alatt, és nincs senki, aki elűzze, mert Margit halála óta nem alszik ott senki.
Margit miatt szöktem meg, és a falunkbéli vízbe fúlt lány miatt.
A lány a folyóba ölte magát, egy béreslegény miatt, mondták, meg mást is, amit akkor még nem értettem igazán – nem mintha aztán a kolostorban jobban elmagyarázták volna –, és a gázlónál vetette ki a víz. Az anyja sírt, amikor megtalálták, nem is sírt, vonyított, mint egy haldokló kutya, hiába próbálták vigasztalni, az apja majdnem összeverekedett a pappal, talán meg is ütötte, már nem emlékszem. Nem a szentelt földbe, makacskodott a pap, nem és nem, és a lánynak végül egy bodzabokor alatt ástak sírt a temetőn kívül, a pokolra jutott, mondta a pap, bár előtte körülnézett, hogy a halott apja nincs-e a közelben. Halálos bűn, morgott anyám később, és az a szegény csak fekszik a hideg földben, miközben a falu a szájára veszi, bezzeg a legényen senki sem kéri számon, miket ígért neki, mit tett vele, mielőtt otthagyta, ő csak továbbállhat, amikor lejár az év, amire elszegődött. Nincs igazság ezen a földön. Talán majd a Jóistennél.
Évek óta nem gondoltam erre, amúgy is alig maradtak emlékeim a faluból, még a lány nevét is elfelejtettem, meg persze annyi mást, amióta gyermekként idehoztak. Csak akkor jutott eszembe megint a vízbe fúlt lány, amikor Margit megbetegedett.
Úgy kell neki, mondta Csenge, Benedikta a fejét csóválta, de undok vagy, és veszekedni kezdtek, de csak halkan, mert az infirmária előtt álltunk. Szabina lepisszegte őket, Margit csak túl gyenge, és már betegnek tűnt azelőtt, hogy belázasodott, mind bólogattunk, olyan sovány volt, hogy a csontjai majd’ átszúrták a bőrét, és mindig halkan beszélt, fátyolos hangon, mintha csak suttogni lenne ereje. Néha összeesett az udvaron vagy a konyhában, elterült a földön, és ott feküdt, amíg magához nem tért vagy valaki fel nem segítette, Csenge sziszegett, néha nem is tudtam a kápolnában, véniát csinált vagy elájult, ne szidd folyton, te kígyó, jaj, hagyjátok már abba.
Titokban ostoroztatta magát, vallotta be Szabina, és körbelesett, nem hall-e minket a priorissza, sündisznőbőrrel bevont ciliciumot és ostort rejtegetett, a háta már csupa seb, erősebben, Szabina, amilyen erősen csak bírod, a kiugró bordái, csigolyái között az alvadt vér kérge, miközben a friss lecsorgott a csípője felé, Szabina arca égővörös, Benedikta és Csenge tátott szájjal hallgattak, a térde meg akkora, mint egy-egy tök, és tiszta lila, túl sokat térdel, Benedikta a fejét rázta, aztán mind az infirmária felé néztünk, ahol Margit csukott szemmel feküdt. És a keze, Szabina arcán végigcsorogtak a könnyek, ahogy a bőre felrepedezett a hideg víztől, a derekán tátongó sebek a tüskés ciliciumtól, a hús körülöttük lila, vörös, fekete, meg a szegény lába, Ágnes segített neki tüskés kapcákat csinálni, Szabina már hangosan sírt, csak akkor volt boldog, ha vezekelhetett. Hát meg akar halni, kérdezte Csenge, nem, ne is mondj ilyet, ő jobb mindannyiunknál, olyan szelíd és alázatos.
Tényleg meg akar halni, susogta Alinka, Benedikta nagyot ugrott, nem is hallottam, hogy mögém értél, rémesen hangosak vagytok, még jó, hogy a priorissza a kápolnában van. Azt mondta, mártír szeretett volna lenni, metélték volna ezer darabra Krisztusért. A vízbe fúlt leányra gondoltam, Alinka, az öngyilkosság halálos bűn, nem érted, nem azt mondtam, hogy meg akarta ölni magát, ő tényleg mártír is lehetne, mindent el tudna viselni, olyan, mint egy szent. Egy nap talán szent is lesz belőle.
Szent lesz, bólogattak a lányok, még Csenge is, bár fintorogva, ő nem vágyott mártíromságra, bezzeg a király lánya szívesen lett volna, még a priorissza is feddte, amiért olyan rátarti, vennél inkább példát Margitról, Csenge. Ha nem mondana ilyeneket, Csenge nem utálná úgy Margitot, a múltkor leöntötte egy vödör mocskos vízzel, amikor megkérte, hogy takarítson vele, de Margit is minek őt kéri, mindenki tudja, hogy Csenge milyen.
Aznap éjjel nem aludtam, csak imádkoztam, láttad-e, Uram, a hátát, a lábát, néhány sebe már feketedik, mintha rohadna a húsa, hát ezt akarod látni, Uram, ezt a lassú, nyomorúságos haldoklást, ez volna a szentség? Nem elég imádkozni, Uram, nem elég dolgozni, betegeket ápolni, mosdattuk az öreg Erzsébetet, aki a vérhastól már nem tudott felkelni, bár azt senkinek nem akaródzott – Alinka kirohant és a virágágyásba okádott, nem bírta a szagot –, mondd, Uram, ez sem elég, kérdeztem ezerszer is, de sose kaptam választ. És ha a Dunának menne, Uram, csak a te neveddel az ajkán valami béreslegény helyett?
Margit néhány nap múlva meghalt. Istennek ajánlotta a lelkét, gyönyörűen imádkozott, mondta a kis Erzsébet, bár amikor én itattam, csak félrebeszélt. Holtában is ragyogott az egész teste, látta Alinka, Ágnes, Benedikta, csak én nem láttam mást, mint a haldoklás mocskát, ha Alinka is a holttestet mosta volna ahelyett, hogy a kápolnában imádkozik, megint okádott volna. Szabina segített, Szabina ráborult a testre és zokogott, simogatta az arcát, a vállát, csókolta a kezét, ne sírj már annyira, Krisztussal van, ahol ő lenni akart, nem kellett volna, Szabina fuldokolt, miért hagytam, végy már levegőt is, az Isten szerelmére, mert még a végén téged is mellé kell temetnünk.
Az Úr fényével ragyogott a teste, mondta a temetés után, gyönyörű volt, és a többiek bólogattak, Elena lépett Szabina mellé, én tüzet láttam a fején, glóriát, majd Ágnes, Cecília, kigyógyított a bajomból, Alexandria, Anna, Benedikta, minden kínt elviselt, sündisznóbőrrel varratta ki a ciliciumát, megkért, hogy kössem fájdalmas gúzsba, ostorozzam, Szabina elsírta magát, mind többen jöttek, alázatos volt, jó volt – szent volt. Már Csenge sem mondta, hogy elemésztette magát.
Aznap éjjel a kápolnába mentem, imádkoztam, de Isten hallgatott. A priorissza jött be, mondd, mit tegyek, kételyeim vannak, és nem találok megnyugvást, hová forduljak, mit csináljak, kezemre tette a kezét, vissza se kérdezett. Jézus mondá, én vagyok az út, az igazság és az élet, imádkozz csak, gyermekem, úgyhogy ott maradtam egész éjjel, de csak a csend, csend, néma csend felelt, majd valaki sírni kezdett sok fallal odébb.
Másnap matutinum után elszöktem és útnak indultam, vissza a falumba, amire alig emlékszem. Az úton talán vár az igazság, amit a kolostorban nem találtam meg, és az élet, ha a Jóisten élni enged. De ha nem, legalább örök nyugalmat adhat nekem, azt pedig hamarabb meglelem még egy bodzabokor alatt, a temetőn kívül is, mint egy megtört testben, a böjtöléstől kiálló csontokkal, önkezemmel ejtett sebekkel borítva.
