Természetesen nem (csak) magukra az utakra gondolok, hanem az útra mint témára: ezt választottuk mi is induló témaként, hiszen megszámlálhatatlan rétege van az értelmezésének és értelmezhetőségének. Eleve varázslatos dolog az út, amint egyik helyről a másikra visz (és közben ugyebár nem léphetünk bele kétszer ugyanabba… az út porába!), de még milyen varázslatos minden egyéb réteg, sőt jelentésréteg, hogy pontosak legyünk, amelyik hozzákapcsolódik!
Utazunk az irodalomban (és ezáltal az időben), utazunk a térben gyógyulásért, menekülésért, a megérkezésért, hiszen – lásd szövegvégi vers – nem mindig úton lenni a boldogság; utazunk haza, el otthonról, utazunk a szobánkban ülve, utazunk a szem rágógumiját rágcsálva, utazunk a tömegközlekedésen, hogy a fene enné meg, mikor lakhatnánk egy kis tanyán is, ahonnan csak a képzelet szárnyán utaznánk, de nekünk itt kell flancolni a nagyvárosban, akkor utazzunk hát jókedvvel! Utazunk szorongva, bizsergő várakozással eltelve, bosszúsan, dühösen, hahotázva, szemet törölgetve, utazunk, mielőtt összeütközünk a szembejövő rémálommal. Utazunk émelyegve, kíváncsian, tompán, unottan. Utazunk repülőn, ahol legkevésbé érezzük azt, hogy urai lennénk életünknek, cselekedeteinknek, sorsunknak. Micsoda szimbólum. Utazunk olvasás közben. És helyben is vagyunk.
Az utazás irodalma felfoghatatlanul óriási, bele sem kezdek, mekkora, és meddig nyúlik vissza. (Oké, Odüsszeia, kezicsókolom.)
Azt hiszem, nincs irodalmi mű, amelyik kimondva-kimondatlanul ne tételezné az utazást, amelyik valahogy ne tematizálná, akár csak említés szintjén is (majdnem azt írtam, „önkéntelen említés”, de tudjuk, hogy irodalmi mű esetében semmi sem önkéntelen, minden szó grammra, patikamérlegen vagyon kimérve!). Utazik a főhős önmaga felé, bomlást megíró művek esetében elfelé magától, utaznak, majd elutaznak a szerelmesek, külön vagy együtt, halálba vagy életbe, utazik a gyerek a felnőttkor felé, utazik mindenki az elmúlás felé. Szánalmas emberi sorsunkban nincs is talán ennél mélyebb és sokoldalúbb szimbólum, újat sem igen lehet írni róla – ugyanazt érzi az egyszeri skribler, mint a régi korokból származó, gigantikus emlékek előtt állva: mikor fogunk/tudunk mi ilyet rittyenteni? Tényleg lefelé megy minden? Pontosabban lefelé utazik? Tényleg biza.
Nem kerülgetem tovább a forró kását, inkább elhelyezek itt egy verset, amelynek a kifutása talán az egyik leghíresebb utazással kapcsolatos közhely, illetve annak újraértelmezése. (Én írtam, és ugyan már megjelent, de ez ne zavarja Önöket, inkább olvassák szeretettel.)
Lassulás
Ad notam:
John Mayall: If I Don’t Get Home
Súlyos derékfájással indultam vidékre.
Az M7-esen mentem, száztízzel, a külső sávban.
Amikor késztetést éreztem volna, hogy gyorsítsak
vagy odalépjek kicsit,
akkor se tettem.
Csak szép lassan eregéltem.
Az út előtt még vacilláltam:
menjek gyorsan,
hogy hamarabb megérkezzem és kinyújtózhassam,
vagy inkább lassan, hogy…
nem is tudom, miért.
Talán hogy üzemanyagot spóroljak?
Hogy tovább éljek?
Na de ezzel a fájdalommal?
(Kerülni kell a hosszas ülést,
a tartós rázkódást,
vibrációt, így az Orvos.)
Végül úgy döntöttem, lassan megyek.
Sose tettem még ilyet,
általában
én
haladok
legelöl.
Fura tapasztalat volt
nézni és látni,
ahogy felebarátaim őrülten rohannak.
Szinte mindenki
messze túllépte a
megengedett sebességhatárt.
Diadalittas Suzukik, Opelek és Daciák előztek meg,
volt, aki még be is intett.
De én igyekeztem nem törődni velük,
csak mentem,
mentem a magam útján.
Azon töprengtem, hogy
vajon akik így rohannak,
gondolnak-e a derekukra.
Fáj-e nekik?
Esetleg épp azért rohannak, mert fáj?
Aztán arra jutottam,
hogy valószínűleg
egy nagy
lófaszt.
Nem gondolnak ezek semmire,
csak zúznak, hogy hamarabb ott legyenek.
De hol?
A saját testük, a saját kínjak és végzetük elől
úgysem futhatnak el.
Így menegettem,
egészen a célig.
Kiszállni is alig tudtam,
de egyben voltam.
Ajánlom mindenkinek a lassú haladást –
nagy önismereti utazás:
végignézni, ahogy mindenki elhúz melletted.
Épen,
egészségesen,
száguldva a fájdalmak elől,
száguldva a halál és a kínok felé.
Úton lenni boldogság, megérkezni a halál?*
* Jack Kerouac: Úton – Az eredeti tekercs. Európa Kiadó, Bp., 2011, fülszöveg – kivéve a kérdőjel. (N. K. Zs.)
