Azért a látvány az úr

És itt most nem a magyar művészetkritikában hagyományosnak mondható fanyalgás fog következni. Vagyis nem borongunk azon, hogy bezzeg nekünk "csak" José Cura jut, ahogy nem rendezünk kirohanást az őt meghívó színigazgató és kifogásolható ízlése ellen sem, vagy nem álmélkodunk az argentin tenor sztárgázsiján, sőt - hogy az operajátszáshoz már valamelyest közelebb álló szempontot is említsünk - nem fintorgunk amiatt sem, hogy a hang olykor mintha fáradtnak tűnne. Nem a nagy művészt övező kötelező ájulat miatt nem említjük mindezt, hanem azért, mert aki ott volt José Cura szegedi operaszínpadi debütálásán, az mindenképpen fontos élménnyel gazdagodott.

Cura ugyanis elsöprő erővel képviseli mindazt, ami Otellót Otellóvá teszi: a mór különállása és idegensége, magánya és nagysága a lényéből árad. Magától értetődő módon alfája és omegája minden színpadi történésnek anélkül, hogy bármiféle szcenikai bravúr segítségére szorulna. Időnként persze túl sok, amit hallunk és látunk, de a mediterrán lelkületről egyébként is beugorhat a túlzófok, szóval még ez is rendben van.

Az pedig kifejezetten kellemes csalódás, hogy ez nemcsak Cura estéje, olyan értelemben sem, hogy nem csinál magánszámot fellépéséből. Különösen az első felvonáson érezni, hogy mindenki - erőlködés nélkül! - igyekszik felnőni a vendéghez, a szegedi színpadról rég áradtak ehhez fogható energiák. A remek formában lévő

Rálik Szilvia most mutatkozott be Desdemonaként. Játékából egy nem feltétlenül vonzó személyiség képe áll össze, aki ugyan céljai érdekében végig rutinosan mozgósítja minden asszonyi fortélyát, alakjában mégis ott ragyog a tisztaság (a IV. felvonás Fűzfadala és az Ave Maria ihletett pillanatai igazolták mindezt). Valódi meglepetés Kelemen Zoltán Jagója, aki Szegeden töltött éveinek egyik legmeggyőzőbb alakítását nyújtja, mind vokálisan, mind színészileg. Az Otello kapcsán számtalanszor taglalt kérdést, hogy ti. miért teszi Jago, amit tesz, most sem tudnánk nagyobb biztonsággal megválaszolni: az egészségre ártalmas rangkórság, a szenvedéllyé vált irigység, a veleszületett jelentéktelenség és a velejéig romlott gonoszság bűzlő keverékéből áll össze a zászlós taszító egyénisége.

 

Míg a Cura-Rálik-szereposztásban Kelemen Jagójával izgalmas, vibráló hármas formálódott a színen, a haloványabb második szereposztásban Jago már egyértelműen főszereplővé nőtt. Wendler Attila Otellója ha nem is eleve vesztes pozícióból indult Curával szemben, mindenesetre valamiféle közönybe forduló rezignáltság minduntalan eluralta a játékát, ami összességében monokrómmá és érdektelenné szürkítette lényét. És bár Vajda Júlia számára nem ismeretlen Desdemona alakja, megfelelő Otello híján az ő alakítása is sokat veszített értékéből.

 

A Velencében tanult Anger Ferenc diplomarendezése a szegedi Otello, s mint ilyen, magán viseli egy vizsgaelőadás minden lehetséges hibáját és nem kevés erényét. Erős vizualitású, egyszerű látványelemekből építkező, mindent összevetve hatásos előadás. Szendrényi Éva téglalap alakú udvart és azt körbefogó várfokot imitáló, egyszerre stilizált és konkrét, a forgószínpad révén újabb és újabb hangulatokat és helyszíneket megidéző díszleteleme a produkció egyik főszereplője lett, ahogy a zsinórpadlásról minduntalan aláereszkedő fehér szalagerdő is. Bányai Tamás fényterve nagyban hozzájárult az előadás hatásosságához: a gyorsan kiszámíthatóvá váló teret az általa kimódolt változatos színek és árnyalatok tették érdekessé. Papp Janó jelmezeit szintén csak elismerés illetheti: a gyűlölni és rajongani egyforma lelkesedéssel képes istenadta nép kétarcúságát középen kettészelt, egyszerre fekete és sokszínű ruhakompozíciókkal jelezte.

 

A szegedi szimfonikusokat és a színház énekkarát mindkét estén kordában tartó, hosszú idő után végre újra szegedi operaszínpadon vezénylő Pál Tamás pedig azt is bebizonyította, hogy csupán egy felkészült maestro kell ide, és a zenészek meg a kórustagok is
csodákra képesek.   

 

Az összességében visszafogott, az opera mellett a shakespeare-i eredetit is felhasználó rendezői koncepció néhány eleme nem túl szerencsésen illeszkedett az előadás egészébe. A rivaldával párhuzamosan éneklés a legtöbb szituációban kifejezetten nevetséges megoldás, ahogy a librettóban elhangzó szöveg három dimenzióba történő, merőben illusztratív átfordítása is erősen kifogásolható. Vitathatatlan, hogy a nagyszínpadon most debütáló Anger rendelkezik színpadi érzékenységgel - sorolhatnánk a kiválóan működő szcénákat a viharjelenettől Jago imáján át a velenceiek bevonulásáig -, ám sokszor mintha nem merné vagy nem akarná azt a hiányzó lépést megtenni, ami egy másik dimenzióba emelné az előadást.