Pályája kezdetén, a kilencvenes években úgymond vérre ment a kortárs irodalom, ön például az életét feltette rá, mondta egyszer. Hogyan történt ez a gyakorlatban?

Talán némileg túloztam, amikor azt mondtam, hogy vérre ment, de az biztos, hogy még a nyolcvanas évek végén hirtelen elhangzott a rádióban néhány versem, és azt éreztem, hogy ennek a fele se tréfa. Tudtam, hogy rengeteg bepótolnivalóm van. Beültem könyvtárakba, és egy nyáron kiolvastam a Nagyvilág világirodalmi folyóirat összes számát, majd nekiestem a Modern Könyvtár-sorozatnak is. Szinte edzéstervem volt, ahogy a testépítőknek is.

Mondjuk a bicepsz volt a költészet.

Nem voltam nyaralni – pedig a Balaton partján is lehetett volna éppen olvasni –, hanem könyvtárakba jártam, és ez így ment évekig. Szerettem volna bizonyítani, például Kemény Istvánnak, aki azt írta egyik első levelében, 1987 végén, hogy „nem tudom, melyikünkből lesz majd költő”. Én tudtam, hogy ő nagy költő, és azt is, hogy én maximum versnek tűnő szövegeket írok, de sosem voltam biztos abban, hogy valaha is költő vagy író leszek.

Az első könyvem megjelenése után el is engedtem ezt a dolgot. Mindig azt mantráztam, hogy nekem fontos ugyan az irodalom, de főleg azért, mert segít a traumák feldolgozásában, a többi pedig – ha lesz többi – csak jutalomjáték. Így végül is a pályám elején, amikor 30 éve, 1992 tavaszán megjelent az első könyvem a Cserépfalvinál, azon gondolkodtam, hogy is kéne elfelejteni ezt az egészet, és menni inkább a közgázra, a jogra vagy valamilyen tanári szakra. Aztán – bár lediplomáztam – maradt az irodalom, az összes bizonytalanságával és az én összes bizonytalanságommal.

Mennyire volt támogató, befogadó a szakmai kánon? Mennyire volt párbeszéd? Fiatalként kire nézett föl leginkább? És ki(k)re tudott támaszkodni? Azóta miben változott a legtöbbet az irodalmi élet?

Azt mondhatom, hogy a szakma támogató volt, illetve megtaláltam azokat, akik segítettek. Barátokra leltem, ez így sokkal pontosabb. Az első lépcsőfok nekem is a Sárvári Diákíró és Diákköltők Országos Találkozója volt 1987-ben, Mezey Katalin és Papp Márió vezetésével. Itt láttam először Kemény Istvánt – vele két hónap múlva véletlenszerűen találkoztam Szombathelyen, ahol osztálykiránduláson voltam éppen, ő pedig sok más íróval együtt felolvasott a Szombathelyi Képtárban.

Kemény István aznap este elhívott az Életünk szerkesztőségébe, ahol buli volt, és ott volt Garaczi László, Nagy Attila Kristóf, Kukorelly Endre, Balaskó Jenő, szinte mindenki, aki akkor fiatal író volt.

17 éves múltam, és ott voltam bezsúfolva néhány négyzetméteren az ún. kortárs magyar irodalommal, míg az osztálytársaim valami diszkóban táncoltak.

Ezután kezdtem levelezni Kemény Istvánnal, és persze mindig küldtem neki verseket is. Ekkor már olvastam a Játék méreggel és ellenméreggel című kötetét, mert amikor beérkezett Sárvárról néhány hónappal korábban a Nyugatiba a vonat, még az aluljáró könyvesboltjában – ahol most egy antikvárium található – megvettem a könyvét.

És eljártam aztán a Sárvári körbe is, az Almássy térre. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy felugrottam a hatosra, és leszálltam a Wesselényinél, hanem úgy, hogy keresztülutaztam az Alföldön, vonattal. Ott ült az Almássy téri Szabadidőközpont valamelyik kis termében Mezey Kati, Tóth Krisztina, Vörös István, Kun Árpád. Később már Térey János is – neki is Kemény István mutatott be a közeli New York Kávéházban, még 1991-ben, és egy év múlva már János próbált szállást keresni nekem. Valahol itt kezdődött Jánossal a barátságunk, hosszú éveken át szinte minden nap találkoztunk.

Szóval, ők lettek a legfontosabbak, Kemény István és Térey János. Egyszerre voltak költők és barátok is, de elsősorban barátként tekintettem rájuk, a szakmaiság ebből a szempontból másodlagos volt. István volt az, aki 1990 őszén megemlítette, hogy indul egy könyvsorozat a Cserépfalvinál, adjak le egy kötettervet. Össze is raktam valamit, és néhány hónap múlva megjött a válasz, hogy a Cserépfalvi kiadná, és hogy Margócsy István lesz a szerkesztőm.

Az első könyvet nagyon akartam, de aztán már igazán csak arra vágytam, hogy rendes családom legyen, kezdtem kijönni a rock & rollból. Korábban voltak zenekaraim, felléptünk fesztiválokon, a Fekete Lyukban, de alapvetően zűrös volt az egész. Majd eladtam a hangszereimet, megkönnyebbültem. És akkor kezdtem elölről az egészet, az irodalom lett a rock & roll, de már csak a saját bőrömet vittem a vásárra.

Több, tárgykultúráról szóló könyve is megjelent, mint a Szivárvány Áruház (Egy korszak kultikus tárgyai), Szivárvány Nagyáruház vagy a Rock & Roll Áruház. Mi táplálja a tárgyakhoz való kötődését? Hogyan kezdődött?

Amikor 1992 nyarán – ez is harminc éve történt – felköltöztem Budapestre, hiába voltak barátaim, volt társaságom, a szüleimet mégis magam mögött hagytam, és meglehetősen gyökértelennek éreztem magam a Szent László utcai vasutas bérház szükséglakásában, így felhoztam minden emlékemet, a régi játékaimat is. Ezeket nem dobtam ki, hanem a padláson gyűjtöttem, dobozokban. És a legkedvesebbek szépen velem jöttek. Így kezdődött.

Az első szövegeket ezekről a tárgyakról még a kilencvenes évek közepén írtam, aztán a Győri Lemezárugyárba is elmentem egy helyszíni riportra. A már átalakult gyárból (akkor már főleg teásdobozokat gyártottak kutyás perselyek helyett) minden raktáron maradt játékból hoztam haza egyet. És akkor nekiálltam ezekről írni, szintén még a kilencvenes évek közepén. Nem akartam én ezekkel a szövegekkel semmit, de később, kiadói felkérésre összerendeztem, így állt össze a Szivárvány Áruház, a gyerekkorom tárgyi katalógusa. Engem lepett meg leginkább ennek a sikere, az, hogy másoknak is jelentettek valamit a hetvenes évek játékai. Hat kiadása jelent meg, folyamatosan bővülő tartalommal és részint változó címekkel.

Miket gyűjtött fiatal korában és mit ma?

Vinillemezeket gyűjtöttem főleg, már gyerekkoromban kezdtem, és amikor kiment a vinil a divatból, már több mint ezer albumom volt. Aztán ahogy bejött a CD, és a kis lakásomban nem fértem el tőlük, a nagy részüket eladtam a Dob Recordsnak. Oda vittem vissza, ahol egy részüket vásároltam. És úgy körülbelül húsz éve újból elkezdtem gyűjteni, és úgymond visszavásárolni, részben megint a Dob Recordsban, amely akkor már a Dob utcából a Szent István körútra költözött, és mára már meg is szűnt. Most pedig újra divat a vinil, és szép lassan annyi lemezem lesz, mint 1989-ben.

Mitől és mikortól válik egy tárgy klasszikussá?

Mára a régi játékoknak komoly piaca van a Facebookon, még külön üdítősüveg-gyűjtői csoportok is vannak. Hogy mikor lesz mondjuk egy játék klasszikus? Nos, ha a tulajdonosa felnő. Vannak árverések, érezni lehet, ahogy elszálltak az árak, de engem csak azok a tárgyak érdekeltek, amelyek nekem is voltak vagy láttam valakinek a kezében gyerekkoromban, és vágytam rá. Egy fröccsöntött szalagpatronos pisztoly, egy bazáráru nekem többet érhet, mint egy nyugatnémet, szépen kidolgozott űrrobot. 

Több kulturális portálon is dolgozott, interjúkat, cikkket is készít, készített, többek között a Kultúra.hu-nál is. Mit tapasztal, vannak-e trendek a kulturális újságírásban, és ha igen, azok hogyan változtak? 

Persze, vannak trendek, most például a streaming szolgáltatók filmjeiről sokkal többet írnak, mint a heti mozis bemutatókról. Vannak portálok, ahol a hagyományos interjú helyett inkább podcastok jelennek meg, de egyre több a videós anyag is. Ha egy portál megengedheti magának, akkor inkább videós összeállítást készít, mert azokra nagyobb a kattintási hajlandóság, mint egy hagyományos interjúra.

Újságíróként mi motiválja? Milyen elveket vall?

Bizonyos szempontból konzervatív vagyok, egy jó interjúnak számomra rangja van, ahogy szintén presztízsértékű lehet egy kritika, legyen az film, színház, hanglemez vagy éppen egy kávéházi útmutató. Azt szoktam mondani, hogy egyetlen jó mondatért szívesen elolvasok akár tízezer karaktert is.

A civil foglalkozás ad egyfajta alkotói szabadságot? Vagy inkább elvesz abból az időből, ami egyébként mondjuk regényírásra vagy versírásra szánna?

A civil foglalkozásra azt mondják az írók, hogy szükséges rossz, megélhetési bűnözés, és kétségtelen, hogy minden, még egy levél megírása is az alkotástól rabolja el az időt. Persze jó lenne elvonulni, mondjuk fél évre. De az az igazság, hogy szeretek írni, legyen szó ifjúsági irodalomról vagy éppen a poplemezekről vagy filmekről. És igen, elveszi az időt. Nem mindegy, hányszor tudja újra elolvasni az ember az adott regénye kéziratát.

Ha lehetne, a több száz cikket becserélné mondjuk egy regényre?

Az újságírás alkalmi kapcsolat, igaz, hogy a legtöbbször nagy szenvedélyek mozgatják, de mégis inkább alkalmi viszony. Mondjuk egy regényhez képest mindenképp. Nem lehet összehasonlítani, hiszen eleve más a szöveg minősége, ha egy mondaton napokig is agyal az ember. És persze mondhatjuk azt is, hogy ki emlékszik egy két évvel ezelőtti, jól megírt filmkritikára.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy egy ország nem engedheti meg magának, hogy bizonyos lemezekről, filmekről, könyvekről ne számoljon be. Rengeteg izgalmas kulturális produkció maradt reflektálatlanul, egyszerűen azért, mert a hírportálok jó része sokkal fontosabbnak tartja a közéletet a kultúránál.

Számomra a kultúra is közélet.

Nemcsak az mutatja meg egy ország mentális állapotát, hogy miképpen bánik az idősekkel, hanem az is, hogy mekkora figyelmet fordít a kultúrájára.

És szinte heroikus küzdelmet folytat az összes kulturális oldal, mert egyszerűen nem lehet azzal komoly kattintást elérni azzal, hogy bemutató volt X színházban. Van némi torzulás is a kultúra egészében, mert ott a parancsoló érvényű siker, amely a szépirodalmat is a középszer irányába viszi.

Ami a költészetét illeti, korábban azt mondta: „Csak akkor írok verset, ha nem tudok szabadulni egy-egy erős élménytől.” Melyik volt a legutóbbi hasonlóan erős élménye?

Az Örökmécses című tavaly született versemet például a kislányom betegsége ihlette, de A felhő, amelyről nem tudott az ég című két éve megjelent kötet verseiben vastagon ott van apám halálának felfoghatatlansága.

Jelenleg milyen témák foglalkoztatják? Min dolgozik?

Egy regényen dolgozom, Ágyak vízszintje munkacímen fut. Egy házasság kudarcát meséli el a kétezres évek elején, egy olyan fiatalember összeomlását, aki házat épített a feleségének, a kertjébe a Paradicsomban is fellelhető növényeket ültetett, mégsem volt áldás a kapcsolatukon. 

József Attila-díjjal tüntették ki, amelyhez ezúton is gratulálunk. Hogyan fogadta a hírt? Mit jelentenek önnek a díjak? Mennyire számít mérföldkőnek a pályafutásában a József Attila-díj? 

Örültem neki, ahogy mondani szokás, minden díj visszaigazolás. Mivel nem szoktam magam ünnepelni – például sosem volt nagy születésnapi bulim –, jól jött ez így ki. Ezzel meg tudom ünnepelni magamban, hogy 30 éve, 1992 tavaszán jelent meg az első verseskötetem. Voltak korábban szakmai díjaim, de állami díjam még soha, szóval ez egy különös érzés. Behűtöttem egy pannonhalmi bort.

Fotók: Szellő Margit