A Babaházat nyilvánvalóan Helmer rendezte be, saját ruházatának mintájához szabva még a tapétát is. Nóra az ő babája, éppen úgy játszhat vele, mint a nő a gyermekeket megjelenítő ?igazi? babákkal. Ám elég egy nagyobb trauma, s a baba öntudatra kel, bevágva maga mögött a babaház ajtaját. A Szabadkai Népszínház Szekeres Csaba rendezte előadása voltaképpen erre az egyetlen gondolatra épül, amivel nem az a fő baj, hogy meglehetősen didaktikus, hanem az, hogy a színpadon, az egyes szituációk, jelenetek kidolgozásakor roppant nehéz mit kezdeni vele.
 |
Merthogy Ibsen drámája szimbolikus értelmű címe ellenére realista mű, mely művészi értelemben azért tűnik ma is érvényesnek, mert az igen egyszerű történetet árnyaltan, a szereplők kapcsolatait több oldalról is megközelítve, Nóra (fel)eszmélését pedig fokozatosan mutatja be. Ha Nórát szinte mindvégig a világból mit sem értő, gondtalanul fecsegő babának, Helmert pedig végletekig egocentrikus, az embereket már-már perverz módon játékszernek tekintő bürokratának látjuk, egyszerűen nem jön létre az az intellektuális-emocionális erőtér, melyben a szereplők kapcsolatai gazdagon kibonthatóak lennének. Ha Nórának nincs önálló akarata, nincs morális tartása sem. Így nemcsak az megmagyarázhatatlan, hogy miért nem kér pénzt a szerelmes Rank doktortól, de végső soron az is, miért vár el bármit férjétől. De érthetetlenné válik, mi vonzza a haldokló Rank doktort Nórához és Helmerhez, s nem tud mihez képest mást jelenteni Krogstad sorsa vagy Lindéné története. Mindennek a következménye az, hogy a színpadon szinte semminek nincs tétje. Az egy részben, másfél órában eljátszott drámában relatíve sok minden történik, ám e történéseket a szereplők szinte az utolsó pillanatig az első perctől alkalmazott beszéd- és gesztusmodorral reagálják le. Ez nemcsak a stilizáltan megjelenített főszerepekre igaz, de a realisztikusabb eszközökkel megjelenített Lindéné-Krogstad párosra is. Mivel a játék fősodrához nemigen kapcsolódhatnak, egymással pedig csak egyetlen közös jelenetük van, sorsuk egyszerűen érdektelenné válik.
 |
Nem csoda, hogy szerepét sem Körmöci Petronella, sem Csernik Árpád nem tudja hangsúlyossá, jelentékennyé tenni. Náluk is hangsúlytalanabb marad Rank doktor érzékelhetően a mű szimbolikus rétegeihez kapcsolt alakja; Szilágyi Nándor legfeljebb a halál fuvallatát sejtetheti meg. De nem hálásabb a főszereplők feladata sem, hiszen meglehetősen szűk regiszteren játszva, nem változó figurákat teremtve kellene legalább érdekesnek látszaniuk. Mess Attila mintha kísérletet sem igen tenne erre; szinte karikaturisztikus eszközökkel hozza színre Helmer alakját. Kalmár Zsuzsa relatíve sok színt talál a szűk regiszteren belül, s alakításának kétségkívül van sodrása, ám színpadi kapcsolatok híján nincs esélye arra, hogy Nóra alakját valóban összetetté, izgalmassá tegye. Két jelenet a kivétel. Az egyik természetesen az utolsó, melyben a hangszín, a tónus radikális változása érezhetően eléri a megfelelő hatást (s még azt a didaktikus rendezői ötletet is sikerül színészileg nyomatékosítani, hogy Nóra a szintén Helmer öltözetének mintázatát viselő kabátot hátrahagyva távozik a Babaházból). A másik a váratlanul eksztatikus tánccá váló tarantella, mely emocionálisan-érzékileg megelőlegezi az utolsó jelenetet, s valóban súlya és jelentősége (sőt, ha akarom: szimbolikus tartalma) van a színpadon.
 |
Ha már Szekeres Csaba egy nem különösebben eredeti ötlet kedvéért lemondott azokról a tradicionális eszközökről, melyek segítségével a mű kapcsolatrendszere árnyaltan kibontható lett volna, alighanem jóval több ehhez hasonló képet, játékötletet kellett volna találnia ahhoz, hogy a színpadi cselekvések ne tűnjenek jelentéktelennek, súlytalannak, s a játék tétje, mélyebb értelme meggyőzően kirajzolódhasson.
