A road közismerten az a személy, aki színpadra állítja egy-egy rockkoncert hang- és fénytechnikáját. A Rockmúzeum alapítója kiváló könyvének szempontjából azonban a nagy idők nagy tanújáról van szó.
A road forrásközlő, aki árnyalja, alakítja mindazt, amit a rock történetéről tudunk. Néha szakmázik az áramkörökről, de amikor nem a keverőpult mögött áll, akkor történeteket mesél, és átélhetővé teszi mindazt, ami a fotókon csak kimerevített pillanat. Bálint Csaba interjúkötete élményszerű, tele van eddig el nem beszélt történetekkel, melyek sokszor még élvezetesebbek, mint azok a rockdalok, amelyeket annak idején hangosított is a technikus. A könyvnek szenzációs a képanyaga, de hiába nyomták jó minőségű papírra, ha a fotók annyira kicsik, hogy nehéz kivenni a részleteket, pedig a kép is történetet mesél. Persze tudnunk kell, hogy e kötet, ahogy sok más Bálint Csaba-könyv, jórészt szerelemből, minimális támogatásból, magánkiadásban valósult meg, és nyilván a szerző is tudja, hogy nagyobb méretben mutatja meg az adott dokumentum az erejét, de ő úgy gondolta, inkább legyen meg a kép a könyvben kártyanaptárnyi méretben, mint sehogy sem.
A kötet történeteiből felfűzhetnénk egy netflixes tévésorozatot is. Itt van például az a sztori, amelyben a Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe disszidált Nina Hagennek vitték át derék magyar roadok a hátrahagyott pianínóját, amiben nem is a határon való átjutás volt a legnehezebb, hanem az, hogy miképpen hozzák le a hangszert a kelet-berlini panelház nyolcadik emeletéről.
Állandó gondot jelentett a gumidefekt. A legtöbbször a senki földjén történtek az ilyen kellemetlenségek, olyan helyeken, ahol nyolcvan kilométeres körzetben nem volt szerviz, de akkor is meg kellett oldaniuk a problémát. Előbb-utóbb jött is valaki, akivel bevontatták a kocsit a következő faluig, ahol a postán volt telefon. Stratégiai kérdés volt a teherautó, mert egy zenekar csak akkor tudott vidéken vagy külföldön fellépni, ha szállítani tudta a cájgot. De teherautót elméletileg nem lehetett venni, minisztériumi engedély kellett hozzá. Viszont itt is volt kiskapu. Az Éles sarok melletti pesti használtautó-piacon hozzájuthattak a Magyar Posta által leselejtezett Barkasokhoz, igaz, ezekkel a megyehatárt sem volt ildomos elhagyni, nemhogy Rostockba menni. A járgányok persze nemcsak defektet kaptak, többször elszállt a motor is, szerezni kellett hát valahonnan másikat.
Azokban az időkben a kocsifűtés meg a légkondicionálás nálunk ismeretlen volt, így ha hideg időben indult el egy zenekar, minden ruhaneműt magukra vettek, és még így is fáztak a réseken beáramló szél miatt. Aztán ha nagy nehezen megérkeztek egy városba, nem egy esetben három koncertet is játszaniuk kellett aznap. S utána jöhetett az újabb megpróbáltatás: a Szovjetunióban sokszor olyan hidegek voltak a szállodai szobák, hogy a zenészek leszedték a függönyöket, hogy azokat is magukra terítsék.
Izgalmas adalékokat kaphatunk a könyvből a jól dokumentált zenekarokról is. Például megtudjuk, hogy az Illés zenekarra ráállított rendőrség a jól szervezett vegzatúrák során abba is belekötött, hogy koszosak voltak a mikrobuszuk lámpái. A legszebb az egészben, hogy ezek a történetek szórakoztató jellegük ellenére sem bulvársztorik, hanem olyan kiegészítések, amelyek úgy mesélik el a rock and rollt, mint egy nagy kalandot, egy világ körüli utazás pikareszk regényét.
A kötet toleranciára is tanít, megmutatva, hogy nincs értelme a szubkulturális törzsi szembenállásoknak. A roadok éppúgy hangosították a Dolly Rollt és az R-GO-t, ahogy hard rock vagy alternatív zenekarokat is. Egy technikusnak minden hangosítás munka, függetlenül a stílustól, az ő szempontjai sok esetben mások, mint a közönségéi. Például sokak számára jelentettek nemzedéki élményt az Almássy Téri Szabadidőközpontban vagy a Szegedi Ifjúsági Házban megtartott koncertek, de ezeket a roadok nem szerették, mert többmázsás hangfalakat kellett fellépcsőzni az emeletre.
A könyv legizgalmasabb megállapításai azok, amelyeknek van rocktörténeti relevanciájuk is. Például: a Dunántúlon csak a nagyobb városokban voltak bulik, az Alföldön viszont a nagyközségekben is. Csak a nyolcvanas évek elején Battonyán, a román határ melletti kisváros művelődési házában járt a Beatrice, a Korál, a V’Moto-Rock és a Prognózis, de a környék községeiben fellépett a Dinamit, a P. Box, a Karthago, a P. Mobil és az Edda is, míg a dunántúli városok egy részét elkerülte a rock nagy szélvihara. Érdemes lenne egyszer megvizsgálni, hogy ennek mi lehetett az oka.
A Roadlegendák, legendás roadok című kötet valóságos utazás, de nekünk már nem kell fűtetlen Barkasokban szoronganunk, és cipelnünk a lépcsőkön a kopott Marshallokat. Nekünk már csak az élvezet maradt, a nagy sztorik és maga a magyar rocktörténet, a keverőpult mögül nézve.
Fotók: Kovács Attila / MTI
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
