„Alkotói energiát, amolyan Red Bull-szerű szárnyakat ad, és persze feladatot és felelősséget, hogy kezdjek is ezzel valamit” – fogalmazott a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Bálint Tamás költő. Az egykori Előretolt Helyőrség irodalmi kör tagja az egyetemi éveiről, a kötött versformákról, de még az udvarlási szokásokról is mesélt.

Bálint Tamás
Bálint Tamás

Az első versedet még harmadikos korodban írtad az akkori szerelmednek. Emlékszel arra, hogy miért pont a verset választottad mint legjobb udvarlási formát, mondjuk a csokoládéval és a virággal szemben?

Akkoriban nem volt ilyen széles a repertoár, lényegében a hajhúzás mellett ez merült fel egyetlen, annál valamivel kíméletesebb opcióként, így kizárásos alapon indulhattam el ezen a vonalon, de kerek három évtized távlatában már nem emlékszem pontosan a részletekre.

Sokan mondják, hogy a mai fiatalok köréből kiveszett ez a szokás. A te korodban mennyire volt erőteljes a költészettel való hódítás jelenléte?

Teljes csőd volt. Az elmélet úgy szólt, hogy kis tábortűzmelléki gitártudás, néhány rím, pár francia szó, és biztos a siker, ehhez képest nem tudok eredményekről beszámolni. Minden más hozott kisebb és nagyobb győzelmeket, de pont ezek soha, nekem legalábbis, és amíg praktizáltam. Így, bár nem tudok szélesebb rétegek nevében nyilatkozni, hajlok rá, hogy megértsem, miért veszhetett ki: egyre kisebb rá a kereslet.

Középiskolában novellákkal is próbálkoztál. Aztán visszatértél a költészethez.

Addig hallottam mindenhonnan, hogy a jó prózához meg kell érni, élettapasztalatokat gyűjteni, rengeteget dolgozni, hogy az ifjonti hévhez jobban passzol a líra, amíg messzemenően el is hittem ezeket. Ahogy abban is egyre inkább szeretnék hinni, hogy majd egyszer valamikor, a teraszon ücsörögve, a nagy tölgyfa árnyékában még fogok próbálkozni prózával is (nem fenyegetésnek szánom). Remélem, lesz rá idő és alkalom rengeteg.

Az Előretolt Helyőrség irodalmi kör „visszafogottabb, halkabb szavú” tagja voltál. Hogyan tudtál jelen lenni, kibontakozni?

Mindig mindenki befogadó volt és jó fej, kedves, segítőkész és nyitott. Senki nem szólt be vagy bele a másik/mások dolgába vagy abba, hogy mit és hogyan írjon, sőt inkább bátorítólag léptünk fel egymás mellett. Ha bármiféle korlát vagy visszafogottság fel is merült, az a saját esetemben inkább öncenzúra lehetett. És a közös pontok mellett volt annyi egyediség is bőven mindenkiben, amennyi kellett, nekem akkor talán pont ez jutott. Élmény volt azokban az időkben Kolozsváron élni, nem tudom, hogy most milyen lehet, nagyon régen hazaköltöztem.

Kolozsváron közgazdaságból szereztél diplomát, de az egyetemi időszak alatt a bölcsészkar óráit is rendszeresen látogattad. Sok ellentmondást tapasztaltál a két egyetem tárgyait és céljait nézve?

Mindkettőt szerettem, mindmáig meg is maradtak, azóta is párhuzamosan fut a két élet. A bölcsészkarhoz azért hozzátartozott az a nagy előny, hogy mivel nem voltam beiratkozva, csak szórakozásból jártam be, így vizsgáznom sem kellett, és tét nélkül azért jóval könnyebb, mint muszájból (is) tanulni. A közgáz (nem csak az egyetem) teljesen más, a szó legjobb értelmében, a számok egyértelműbbek, kevesebb esélyt adnak a félreértelmezésnek. Nekem szükségem van mindkettőre, és ajánlom is bátran bárkinek, egyébként bőven akad példa a kortárs szerzők között jogászokra, orvosokra, mérnökökre is, vagy legalábbis olyanokra, akik annak indultak.

Hibalista című köteted fülszövegén Orbán János Dénes neovillonnak nevez. Azt mondtad, elsősorban a csavargó életmódod miatt lehet ez. Több helyen is éltél már: Szatmáron, Budapesten, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Nem találtad a helyed sehol, vagy mindet fel akartad fedezni?

Sokkal prózaibb az ok. Az akkori munkahelyem miatt költöztem folyamatosan, és ez huszonévesen még kapóra is jött.

Végül úgy döntöttél, hazaköltözöl Székelyudvarhelyre.

Elegem lett a sok költözésből, és itthon készültem belevágni egy új projektbe, közben pedig arra is rájöttem, hogy itthon a legjobb. Mondjuk egy mozi azért még elférne a városban.

Az egyetemi tanulmányaid után – bár ott volt a költészet és az irodalom – végül a közgazdaságot választottad. A megélhetés volt a tét?

Nem választottam, szerencsére nem is kellett, mindkettő megmaradhatott mindmáig. Eleve kevesen vannak magyar nyelvterületen, akik csak szépirodalmi művek írásából meg tudnak élni, és semmi egyéb, azt kiegészítő munkakör (tanítás, szerkesztés stb.) elvégzésére nem kényszerülnek rá. Nem is fogalmaztam pontosan, egyrészt sem kiegészítő munkakörnek, sem kényszernek nem lehet feltétlenül nevezni ezt.

Ma már, a szépirodalmi alkotásaidon túl, egyéb műfajú és témájú írásaidat is olvashatjuk egy-egy folyóiratban, irodalmi portálon: különböző cikkeket, interjúkat. Az írás ezen ágazata is vonz téged?

Nagyon is, új témákat, új embereket közelebbről megismerni mindig érdekesnek találtam, eleve roppant kíváncsi természetem van. Eleinte az akkor még működő eirodalom.ro, majd az olvasat.hu felületén közöltem sűrűbben verseken kívül egyéb szövegeket is, és szerencsém volt az ötévnyi fennállása alatt az Előretolt Helyőrség erdélyi mellékletének szerkesztőgárdájához tartozni. Az egy csodaszép történet volt, minden perc, minden lapszám, minden szerző és megjelent szöveg szép emlék, a munkatársakról nem is beszélve.

Közben még mindig közgazdászként dolgozol. Ez segíti vagy hátráltatja az alkotást?

Tökéletesen kiegészítik egymást. Ha túl sok a szöveg, akkor a számok kikapcsolnak, míg ha túl száraz valami, akkor visszaváltok az irodalomra. Igazából ez az elmélet, nem mindig van idő váltogatni, de igyekszem helytállni.

Nemrég olvastam a Szennyes című kötetedet. A könyv alcíme jelzi a szöveg műfaji besorolását: kiseposz. A kötött formákhoz való vonzódásodat már az első köteted is elárulta, A pap leánya birtokostul címűben villoni balladaformára alapozol. Miért lehet fontos ez a fajta kötöttség a 21. században? 

Szeretem a jól meghatározott kereteket, terveket, kiszámíthatóságot. Egyszerűbb az élet így, és van már három hercegnőm is a családban, akik a spontaneitásért felelősek. Ha csak a kötött versformákról beszélünk, akkor is több szemponttal tudom magyarázni: eleinte (huszonsokéve) a kihívás vonzott, a „na, nehogy már ezt ne tudjam megcsinálni”, aztán rájöttem arra is (nem volt igazán nehéz), hogy mivel botfülem van, a kezdetekben akár mankó is lehet a forma, mert magamtól nem könnyen hallottam ki a sorok közül a zeneiséget, csengést, dallamot, persze ez aztán kialakult idővel. Ahhoz viszont, hogy valaki kötetlenül írjon, vennie kell a fáradságot, és meg kell tanulnia a „szakmát”,

talán igazán jó szabadverset is úgy lehet írni, ha előbb tökéletesen ismerjük a szabályokat, amelyeket aztán elhagyunk és szétszedünk.

Ez vonatkozik akár a képzőművészetre is, amennyire rálátásom van. Ami pedig még pluszban segít nekem a nagyobb ívű, kötöttebb, epikai ötletek esetén, az pont a kétlaki élet miatt van: ha van egy vázlatom, ötletem, formám, akkor olyankor is tudok az írással haladni, ha egyébként kevesebb időm vagy lehetőségem van éppen foglalkozni vele, mert könnyebb újra és újra, esténként vagy hétvégente visszarázódni a versvilágba, mint minden egyes alkalommal a fehér papír előtt pánikolva valami teljesen újat kitalálni. Tehát nem tudom, hogy a 21. században ez másnak is fontos-e, de nekem néha az tud lenni.

Szennyesnek van egyfajta görög drámás hangulata. Gondolkodtál már rajta, hogy miként mutatna színpadon?

Egy ideje gondolkodom, pedig nem nekem jutott eszembe. Egy nagyon kedves barátom fejéből pattant ki, és neki is állt dolgozni az ötleten. Reménykedem benne, hogy sikerrel járunk!

 Március 14-én József Attila-díjjal ismerték el az eddigi munkásságodat. Miben erősített meg téged ez a díj?

Hatalmas öröm és megtiszteltetés, még nem is fogtam fel egészen. Egy adrenalinlöketként tudnám meghatározni, hirtelen annyi tettvágy és ötlet pattant ki a fejemből, hogy talán abban segít a legjobban, hogy már ha akarnám se tudnám félretenni ezeket. Alkotói energiát, amolyan Red Bull-szerű szárnyakat ad, és persze feladatot és felelősséget, hogy kezdjek is ezzel valamit.

A teljes interjút a  helyorseg.ma oldalán olvashatják el.