Baljós nyak

Egyéb

Kortárs előadó-, képző-, és iparművészek társulásából nem minden esetben lesz a külső szemlélő számára is könnyen élvezhető, színházi jellegű együttműködés. Még akkor sem, ha látjuk, hogy a szereplők iszonyúan beleásták magukat, ki sem látnak a börtönszerű szerepeikből, és meg vannak győződve arról, hogy az átvilágított nejlonkuka az elszigetelt, magzati lét metaforája a nézők számára is, ahová a küzdelmes élet után regresszíve visszatér majd az emberiség.

 
Na jó, nem mondom, hogy nem bíbelődtem el az egzisztenciális félelmeimmel a begipszelt lábszárra kötözött mikrofon láttán, de azt nem értettem, hogy miért csúszott fél órát a kezdés, amikor a stilizált birka meg a tésztaszűrőre, homokra és műanyagfigurákra komponált terepasztal úgysem késhet el. Nézegethettük volna mondjuk kiállítás gyanánt a berendezett teret, ahogy később meg is tettük az alkotók jóváhagyásával az előadás alatt. Végül is olyan volt, mint egy tárlat, és ennek megfelelően előfordult, hogy valaki leragadt egy műtárgynál, és nem tágított, vagy csak nem értette, mi történik ott. A produkció sok improvizációra épül, amely nem mindig könnyen kódolható.
 

Láthatók kukába bújt előadók, akik néha mocorognak, esetleg kiszólnak, van egy arctalan, szakadt, orra nincs magnókapcsolgató, linóleum-graffitis házi készítésű térdvédőkkel, káddal a hátában, egy férfi, aki a terepasztallal erőszakoskodik, egy bekeretezett lány, aki fehér úszósapkában ül, mint egy szobor, és az arcára vetítik a saját ábrázatát, kissé mindig elcsúsztatva, hogy minél szörnyűbb látvány legyen. Értelmezésem szerint ők egy kisebb apokalipszist megélt civilizáció utolsó, degenerálódott példányai. Nem néznek egymásra, nem kommunikálnak, mindenki csinálja a saját őrült dolgait, araszol ide-oda, magában beszél, esetleg ki van szolgáltatva egy másik szerencsétlennek, aki a teremtés vesztese.

 
Képek vetülnek a falra, egyrészt a terepasztal nem túl intenzív történései, másrészt a panel lakóház csöndje meg mezők végtelensége, mintha már csak halvány, fekete-fehér emlék volna, hogy létezett az emberi társadalom.
 

Luc Besson első játékfilmje a sci-fi-ként kultusszá vált Élethalálharc (Le dernier combat, 1983) is eszébe juthat a művelt nézőnek az élő képekről, ha meg akarja menteni magát. Az ember lealjasodását szépen ecsetelő, baljós hangulatú némafilm, amely kis költségvetése ellenére igen hatásos volt. Talán A játszma vége című Beckett-dráma őszi bemutatójára már beérnek a Shu féle módszerek.