Kortárs előadó-, képző-, és iparművészek társulásából nem minden esetben lesz a külső szemlélő számára is könnyen élvezhető, színházi jellegű együttműködés. Még akkor sem, ha látjuk, hogy a szereplők iszonyúan beleásták magukat, ki sem látnak a börtönszerű szerepeikből, és meg vannak győződve arról, hogy az átvilágított nejlonkuka az elszigetelt, magzati lét metaforája a nézők számára is, ahová a küzdelmes élet után regresszíve visszatér majd az emberiség.
Láthatók kukába bújt előadók, akik néha mocorognak, esetleg kiszólnak, van egy arctalan, szakadt, orra nincs magnókapcsolgató, linóleum-graffitis házi készítésű térdvédőkkel, káddal a hátában, egy férfi, aki a terepasztallal erőszakoskodik, egy bekeretezett lány, aki fehér úszósapkában ül, mint egy szobor, és az arcára vetítik a saját ábrázatát, kissé mindig elcsúsztatva, hogy minél szörnyűbb látvány legyen. Értelmezésem szerint ők egy kisebb apokalipszist megélt civilizáció utolsó, degenerálódott példányai. Nem néznek egymásra, nem kommunikálnak, mindenki csinálja a saját őrült dolgait, araszol ide-oda, magában beszél, esetleg ki van szolgáltatva egy másik szerencsétlennek, aki a teremtés vesztese.
Luc Besson első játékfilmje a sci-fi-ként kultusszá vált Élethalálharc (Le dernier combat, 1983) is eszébe juthat a művelt nézőnek az élő képekről, ha meg akarja menteni magát. Az ember lealjasodását szépen ecsetelő, baljós hangulatú némafilm, amely kis költségvetése ellenére igen hatásos volt. Talán A játszma vége című Beckett-dráma őszi bemutatójára már beérnek a Shu féle módszerek.