Milyen meghatározó Bánk bán-élményeid vannak? Pozitívak, negatívak, irodalmiak, színháziak, zeneiek, bármilyenek.

A Bánk bán tulajdonképpen végigkíséri a fiatal felnőttkoromat. Legmeghatározóbb élményeim közé tartoznak B. Balogh Éva tanárnő magyarórái a szombathelyi Kanizsai Dorottya Gimnáziumban – izgalmas, kortárs szövegnek tűnt Katona darabja ott és akkor. Az érettségin és az egyetemi felvételin is a Bánk bánt húztam ki vizsgatételként, majd a bölcsészkaron élményszámba menő Bánk bán-elemző szemináriumot tartott Szilágyi Márton. Színházban, nézőként is volt szerencsém néhányszor a darabhoz, különösen jó emlékként őrzöm máig Bagó Bertalan kecskeméti rendezését.

Markó Róbert. Fotó: Orosz Sándor

Ahhoz az előadáshoz készült Szabó Borbála szövegváltozata. Most már értem, miért döntöttél úgy, hogy nem az eredeti Katona-drámát vagy Nádasdy Ádám prózafordítását használjátok.

Az első pillanattól fogva világos volt számomra, hogy Katona gyönyörű, költői nyelve nem él meg a színpadon, hiszen nem kizárólag irodalomtörténészek nézik majd az előadást, hanem többek között hús-vér középiskolások is. Jó ideje kísérleteznek a magyar színházi alkotók Katona szövegének átírásával, kiigazításával, újraértelmezésével. Szabó Borbála nem átírta, hanem lefordította a Bánk bánt: Katona minden mondatára kínál „újmagyar” verziót, miközben jól mondható, kopogós, pontos, drámai megszólalásokat ír, és páratlan érzékenységgel követi Katona József dramaturgiai és nyelvi logikáját.

A próbafolyamatban aztán sokat forgattuk Katona szövegét, eltöprengve, mikor és miért használja ezt vagy azt a szót a szerző, és támaszkodtunk a szöveg és a szituációk értelmezésében Nádasdy Ádám rendkívül nagyívű és hasznos munkájára is. De társszerző Cseri Hanna is, aki az előadásban elhangzó négy kórusműnek nemcsak zeneszerzője, de szövegírója is.

„Van valami ebben a drámában, ami nem hagyja nyugodni az utókort – és amiért az utókor sem hagyja békében nyugodni a Bánk bánt.” Így szól az ajánló. Téged mi nem hagyott nyugodni?

A színház egyik lehetséges feladata, értelme, hogy erős történeteket mesélünk el és teszünk átélhetővé olyan módon, hogy közben minél több kapcsolódási, azonosulási lehetőséget kínálunk fel a közönségnek. És úgy érzem, a Bánk bánban bőven lehet ilyen lehetőséget találni. Újraolvasva Katona darabját megdöbbentő volt, mennyire érvényes problémákat vet fel a történet, mindannyiunkat érintő, életkortól független, a bőrünkre menő nagy és apró, de nagyon lényeges dolgokat. Úgy éreztem, nem kell erőlködni, hogy a történet 2022-ben is megszólaljon, mert csupa ma is időszerű dolgot jár körül.

Az alkotótársaidra hogyan ragasztottad át ez a nyugtalanságot?

Szűcs Edit jelmez- és Árvai György díszlettervezővel azon töprengtünk, hogyan tudnánk a szöveghez olyan képzőművészeti formát találni, ami egyfelől nem aktualizálja, hanem időtlenné teszi az előadás világát, másfelől pedig nem illusztrálja a történéseket, hanem szerves, variábilis teret kínál azoknak. Tudtuk, hogy nem szeretnénk nagy díszítést, átállást. Világos volt, hogy egy szuszra kell elmesélni és befogadni a történetet – ami a mi változatunkban egyetlen este-éjszakányi és egy hajnalnyi idő. Emellett az is fontos volt, hogy olyan tér szülessen, amiben nincsen igazán intimitásra, elvonulásra alkalmas hely a szereplők számára, ahol mindig fennáll annak a veszélye, hogy valaki épp hallgatózik.

Gyuri ajánlata volt ezekre a felvetésekre a pástszerűen elhelyezett tér, amire kétoldalról látnak rá a nézők, és ahol rácsos csapó- és tolóajtók kínálnak ki-, be- és átjárási lehetőségeket. Központi elem lett a hatalmat jelképező trón, ezt – akár egy izgalmas kortárs bábszínházi előadásban – igyekszünk saját funkcióján túl metaforikus jelentésben is használni. Edit jelmezeinek fő gesztusa ugyancsak az időtlenség, miközben rangot, nemzetiséget is jeleznek a ruhák, és mintha sakkfigurákká tennék a szereplőket ebben a történelmi drámában.

Van kedvenc jelmezed és kelléked?

Puritán látványvilágú az előadás, amit igyekeztünk nem telekellékezni, ugyanakkor célunk volt, hogy ami bekerül, az csehovi puskaként süljön is el. Nagyon szeretem a Gertrudist játszó Éder Enikő és a Bánkot alakító Sebestyén Hunor tárgyalását az előadás utolsó, nagy leszámolási jelenetének elején, ahol a két fémpoharukat sakkfiguraként használják. Szintén izgalmas, ahogy Éder Enikő történetet csinál a királyné fejdíszéből vagy ahogy a Simon bánt játszó Molnos András Csaba a kabátjának ide-oda gyűrögetésével, fel-le vételével jeleníti meg a figura állapotváltozásait.

Az előadás címe csak a személynév, a méltóság megnevezése nélkül: Bánk. Miért?

Azt szerettük volna jelezni a bán szócska elhagyásával, hogy itt nem valamiféle archaikus, évszázadokkal korábbi, poros történet illusztratív megvalósítására kell számítania a nézőnek, hanem egy ma is érvényes történetre, ami ember és ember közötti konfliktusokról, problémákról, nehézségekről beszél.

Van egy különösen érdekes szereposztási döntésed: Tiborcot Tokai Andrea játssza. Mi ennek az oka? Nem tartasz attól, hogy ezt öncélúnak minősíthetik?

Tiborcot a drámaszöveg alapján nem vén, cselekvésképtelen, parttalan panasztirádát előadó, súlytalan figurának látom, hanem olyan kétségbeesett hús-vér kisembernek, aki ereje teljében, életének delén valóságos dühvel és indulattal képviseli a saját kilátástalanságát. És aki emberi formátuma és hitelessége miatt egyszer csak példátlan módon, paraszti származása ellenére egyenrangú vitapartnerévé válik Bánk bánnak, a legfőbb magyar közjogi méltóságnak. Ettől a furcsaságtól egyszerre kap komikus és tragikus színt a karakter. Ezekben a tragikomikus figurákban pedig Tokai Andrea, ez a különleges képességű, nagy színész verhetetlen. Hogy éppen férfi vagy nő – a lényeg szempontjából ezúttal mindegy, mert nem férfit vagy nőt játszik, hanem embert.

Ez egy ifjúsági előadás, amelynek célközönségét a középiskolások jelentik, vagy egy előadás, életkori és más egyéb minősítő jelzők nélkül?

Ha mindenképpen jelzőt keresünk az előadás elé, akkor azt mondom: népszínházi előadás. Ami alatt azt értem, hogy ízléses, igényes, intelligens, és igyekszik utat találni a közönség minden rétegéhez, korra, nemre való tekintet nélkül. Bízom benne, hogy olyan produkciót sikerült létrehozni, amivel 14 éves kor fölött mindenki talál kapcsolódási pontot, aki megnézi.

Az előadás három színház koprodukciója, és van benne még egy negyedik színházat képviselő vendégművész is. Mi ilyenkor a rendező feladata, hogyan épít csapatot, pláne abban a helyzetben, amikor még ő sem dolgozott a művészekkel? Kell-e az ismerkedésre külön időt fordítani, abba energiát fektetni, vagy elég bízni az anyagban és abban, hogy a munka maga megteremti az ideális dinamikát?

A rendező ilyenkor rendszerint retteg. Rosszabbnál rosszabb kimenetelű forgatókönyvek zajlanak a fejében, és attól tart, hogy aknára lép, hogy képtelen lesz szintetizálni a különféle iskolázottságokat, ízléseket, próbamódszereket. Aztán jó esetben – ahogy például ezúttal történt – egy-egy mondat, gesztus, reakció már a próbafolyamat legelején jelzi, hogy minden színész ember is egyben, akinek ugyanúgy a produkció sikere a fontos, mint a rendezőnek. És innentől megy minden, mint a karikacsapás. Nyitottságot, nagy munkakedvet és empátiát tapasztaltam mind a temesvári, mind a veszprémi társulat részéről, kíváncsiságot az alapanyag és egymás energiái, személyisége, művészi habitusa iránt. Őszintén mondom, hogy maradéktalan öröm volt ezekkel a kollégákkal dolgozni.

Voltak-e kötöttségek a szereposztásban vagy az előadás mobilitásában? Vagy teljesen szabad kezet kaptál? És hogyan próbáltatok?

A társulatok adottak voltak, a rendelkezésre álló színészek közül viszont mindenféle kötöttség nélkül válogathattam. Ugyanígy a többi tényezőben sem volt semmiféle kényszer. A próbaidőszak első etapját Temesváron töltöttük, majd egy hét szünet után Veszprémbe költözött át a csapat. A veszprémi munkabemutató után az első premier Temesváron, a második Veszprémben volt, és felváltva játsszák a színházak az előadást.

Mit gondolsz, a három színház közönsége más elvárásokkal ül be az előadásra?

Biztos vagyok benne. Bár a magyar közönségnek bizonyára van prekoncepciója a Bánk bánnal, határon innen és túl is. Feltételezem, mindenki tudni véli, miről szól, de leginkább azt gondolhatja a néző, hogy mivel régi és klasszikus, biztosan avítt és unalmas. Igyekszünk ezt az előadással cáfolni. Más oldalról nagyon más színházi nyelven és nyelvhez szocializálódott a temesvári és a veszprémi közönség. Az eddigi tapasztalatok alapján azonban mindkettő megtalálja a számítását ezzel a koprodukciós Bánkkal.

Három színház, három bemutató – te melyiket élted meg az igazinak?

Őszintén mondom, hogy minden előadás előtt ugyanolyan izgalom van bennem, mintha premieren lennénk. Mindig van olyan pluszfaktor, ami hordoz ismeretlent, újdonságot. Ez most hatványozottan így van. Temesváron szinkrontolmácsolással román anyanyelvű közönség is nézi az előadást, az ő elvárási horizontjuk azért biztosan eltér a többi nézőétől. Veszprémben pedig mindig izgat, hogy a középiskolások a történet, az előadás mely pontjaihoz és hogyan kapcsolódnak, hogy a felnőtt nézők hogyan élik meg, hogy az előadás nem feltétlenül olyan Bánk bán, amilyet megszoktak. És egyébként is minden közönség más és más, mint ahogy minden előadáson a színészek is új és új színek megmutatására törekszenek, nem pedig a beállított mozgások és hangsúlyok reprodukálására. Izgalmas figyelni a nézői koncentráció és a színészi munka egymásra hatását. Úgy tervezem, hogy sokszor leszek jelen az előadásokon.

Előadásfotók: Peka Roland

#Veszprém