Bánki Ákos arra tanít, hogy hogyan nézzük az absztrakt képeket

A KULT7 Galériában látható tárlat, amelyet Nagy Nikolett Colette kurált, abból az egyszerű, mégis nagyon pontos felismerésből indul ki, hogy az absztrakt műveket gyakran túl gyorsan ítéljük meg. Könnyen mondjuk rájuk, hogy „ilyet én is tudnék”, miközben ez a reakció többnyire nem a művek valódi egyszerűségéről, hanem inkább a néző bizonytalanságáról árulkodik. Arról, hogy sokszor nincs elég kapaszkodónk ahhoz, hogyan is kell egy absztrakt képet nézni, mennyi időt érdemes vele tölteni, milyen kérdéseket lehet feltenni neki, vagy egyáltalán: milyen módon kerülhetünk vele viszonyba.

A képek mellett rövid feliratokat találunk, amelyek nem didaktikus magyarázatok, inkább belépési pontok: elmondják, hogy mi az érvényessége, létjogosultsága egy absztrakt képnek, mit kell nézni rajta, amikor „semmit sem ábrázol”. Segítenek végiggondolni, mit jelent absztrakt művel találkozni, mit jelent azt megvásárolni, együtt élni vele, és mi adhatja egy ilyen munka értékét. Kapaszkodókat adnak, arra ösztönöznek, hogy szánjunk időt és figyelmet ezekre a művekre. Hogy a mindenáron való megértés helyett inkább az érzékeinkre fókuszáljunk, mikor e festmények előtt állunk.

Ez azonban a kiállításnak csak az egyik rétege. Nagyon jól működik annak, aki eddig bizonytalan volt abban, „mivel is eszik” az absztrakt művészetet, de nekem önmagában ez talán még kevés lenne ahhoz, hogy bemenjek erre a kiállításra. Én Bánki miatt megyek: a festőtől olyan képek szerepelnek a falakon, amiket eddig nem láttunk. Van olyan, amit erre a kiállításra fejezett be, s olyan, ami a raktárból került elő: a kurátor bukkant rájuk, mert az alkotó számára már nem voltak olyan fontosak.

Ez különösen fontos, mert megmutatja, hogy az absztrakt festőnek ugyanúgy vannak időszakai, fordulópontjai, visszatérő problémái és újranyíló kérdései, mint bármely figuratív alkotónak. Az absztrakciót sokan hajlamosak egységes nyelvként kezelni, mintha minden nem-ábrázoló felület ugyanabból a logikából következne. Bánki Ákos munkái viszont éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják.

A különböző időszakokból származó művek egymás mellé helyezése láthatóvá teszi, hogy a festői praxis Bánki esetében is egyfajta folyamatos újrapozicionálás. Vannak kérdések, amelyek újra és újra visszatérnek: hogyan lehet egy gesztust egyszerre felszabadítani és kordában tartani, hogyan őrződik meg egy mozdulat energiája a vásznon, hogyan lehet a rétegeket egymásra pakolni, hol húzódik az ösztönösség és a tudatosság határa.

Van, amikor a kéz, az ecset vagy az ujj közvetlenül érintkezik a vászonnal, és a festészet taktilis, szinte testi tapasztalatként jelenik meg. Máskor a mozdulat távolabbról érkezik: a festék fröccsen, ömlik, szétterül, és a kép nem az érintés, hanem az anyag mozgásának, gravitációjának és kiszámíthatatlan viselkedésének eredményeként alakul. 

Bánki képeinek egyik legfontosabb sajátossága a performativitásuk. E művek az alkotás során „megtörténnek”: rétegek rakódnak egymásra, gesztusok írják felül egymást, korábbi mozdulatok tűnnek el, majd részben mégis visszatalálnak a felszínre. Az alkotás így időbeli aktussá válik, amelynek nyomai a végső képen is érzékelhetők maradnak. Vannak itt olyan munkák, amelyeknél a felület térbelisége hangsúlyos: Bánki az alsóbb rétegek nyersebb, elevenebb felületeit később homogén festékréteggel fedte el. Így bár látszólag „nyugalmas, csendes” művek ezek, a struktúra tovább dolgozik a kép mélyén, „érezni az energiáját”.

Más műveken vékonyabbak, transzparensebbek a felületek, és inkább ezek egymáshoz való viszonya válik meghatározóvá: a kitakarások, átfedések, előtűnések és elcsúszások finom rendszere. Vannak olyan képek is, ahol a fröccsenések, a festék becsapódása, szétrobbanása vagy szétterülése adja meg a mű alapvető energiáját. A képek között vannak csendesebb, hömpölygőbb, szinte meditatív munkák, míg másokban a bécsi akcionizmus nyers, testi, robbanásszerű energiája köszön vissza.

Hanem az az energia, amelyet Bánki Ákos a felületre visz. És amit csak ő tud így. Az a nyers, erős, érzelmekben gazdag jelenlét, az a belső feszültség és lendület, amely átsüt a vásznon, és amelyet nem lehet lemásolni.

Éppen ezért, mivel folyamatosan energiákról és érzelmekről beszélünk e festményeket boncolgatva, talán nem is az a legfontosabb, hogy mindent verbalizáljunk. Nem kell minden gesztust lefordítani, minden réteget megmagyarázni, minden festői döntést fogalmakba zárni. Elég megállni a képek előtt, időt adni nekik, és hagyni, hogy hassanak. Mert ha valóban jelen vagyunk, Bánki festményeinek energiája nemcsak a vásznon marad, hanem bennünk is dolgozni kezd: megnyit olyan belső kapukat, amelyekről talán addig nem is tudtuk, hogy zárva voltak.

Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu