Bánki Éva portugál útinaplója 4. – Tengerész Henrik a történelemben és a művészetben

Tengerész Henrik zárkózott alkat lehetett, álmait, vágyait, terveit nem tárta művészi eszközökkel a nyilvánosság elé.

Henrik herceg igazi „Spare”, azaz tartalék volt, életerős bátyjai mellett nem sok esélye volt a portugál trónra. Mivel foglalja el magát egy herceg, akit sem a nők (állítólag szűz volt), sem a versek nem különösebben érdekelnek? Portugália kicsi ország, itt nincsenek a mi Erdélyünkhöz hasonló, a központtól távoli, nagy tartományok, ahol „kitombolhatják” magukat a hercegek. Henrik a testvéreitől a „tengert” kapta meg, vagyis a délre vezetendő hadjáratok szervezésének jogát.

Mi hajtotta Henrik herceget előre? Talán önálló királyságot akart magának Afrikában vagy a Kanári-szigeteken? Alkati nyugtalanság űzte-hajszolta, mint lovagregények hőseit, a Grált kereső lovagokat? Le akarta verni az iszlámot? Keresztes hadjáratot akart szervezni az Afrikában élő, titokzatos János pap bevonásával? A mesés Kelet kincseire fájt a foga? Henrik herceg rengeteg expedíciót szervezett, kézben tartotta a portugál felfedezőutakat, de ő maga nem utazott sokat, ellentétben a testvérével, Péter herceggel, aki aztán tényleg nyakába vette a világot, és Bizáncba, Angliába, Luxemburgi Zsigmond magyar udvarába is eljutott.

Henrik herceg talán csak plátóian szerette az óceánt? Reménytelenül, sóváran, epekedve…? A végtelen látóhatár nyilván őt is lenyűgözte, ám arról nincsenek adatok, hogy ő maga hajókázni akart volna.

Keveset tudunk erről a karizmatikus férfiúról, aki Portugáliában nemzeti üggyé tette a felfedezéseket. Talán nem igaz, hogy tengerésziskolát alapított Sagresben, de hosszú élete során mindvégig koordinálta a hajóutakat. Benépesíttette az Azori-szigeteket, hajói elérték a Zöld-foki szigeteket. Expedíciói felderítették Nyugat-Afrika partvidékét, eljutottak a Guineai-öbölig, ennek köszönhető, hogy a herceg halála után harminc évvel az egyre délebbre tapogatózó portugál hajók megkerülhették a Jóreménység-fokot. Henrik gyűjtötte a térképeket, kartográfusokat hívott az udvarába, és kiváló navigátorok nemzedékét nevelte ki. Az ő életében került sor a karavellák (egy hosszú tengeri utazásra is alkalmas hajótípus) kifejlesztésére is.

Ez mind bizony nem lehetett olcsó mulatság. Honnan volt minderre egy szegény kis ország harmadszülött hercegének, egy „tartaléknak” pénze? Egy idő múlva nyilván nyereségesek voltak ezek az utazások, de honnan szerzett kezdetben tőkét a felfedezések beindításához?

Tengerész Henrik volt a portugál templomosok, a Krisztus-rend nagymestere. Hogy ilyen minőségében milyen (portugál? nyugat-európai?) erőforrások fölött rendelkezhetett, arról töprengjenek csak az összeesküvéselméletek hívei és kutatói… Portugáliában – ez tény – nem tiltották be, csak átnevezték a templomosokat, így terjedhetett el a legenda, hogy a tomari kolostorukban a Szent Grált őrzik… És ahol a Szent Grál rejtőzik, ott, ugyebár, senkinek sem kell a pénz miatt aggódni…

Tengerész Henrik amolyan nemzeti intézmény ma is: az ezotéria, a portugál nemzeteszme, a globalizmus feltétlen hívei egyformán a példaképüknek tekinthetik. Arról nem is beszélve, hogy előkelően tartózkodó, „titokzatos” személyisége minden korban megindította a költőket.

Tengerész Henrik maga nem szeretett utazni, de a XX. században megérkezett Magyarországra, pontosabban Erdélybe. Az elérhetetlen messzeségről álmodozó, mélabúsan zárkózott portugált egy nagy erdélyi költő, Kovács András Ferenc választotta alteregójának. Ami nem is csoda. Nyilván van valami megejtően emberi Henrik herceg félénkséggel keveredő nagyravágyásában.

Mi mind nagyon szeretnénk utazni, csak nem merünk.

A Tengerész Henrik intelmei vers a magyar szereplíra különös alkotása: a portugál herceg inti benne Andrès da Costát (Vajon kit takarhat ez a portugálosan hangzó név? Csak nem a vers szerzőjét, Kovács Andrást?) a hajókázás veszélyeire. Az intelem szó nekünk – magyar olvasóknak – ismerősen cseng, tekintélyes, komoly férfiak, mint Kölcsey vagy Szent István szoktak intelmeket intézni a náluk fiatalabbakhoz.

Az erdélyi költő, Kovács András Ferenc tengere a legigazibb magyar tenger, veszélyes, romlott, már-már alvilági hely: a roncsok itt addig „kelletik magukat”, mígnem a „szélvész libikókái”, a „sátán tekerőlantjai” lesznek. Épeszű, óvatos ember nem is vágyik a tudatalatti, a halálvágy és a féktelen szexualitás eme rémes bugyraiba.

A tengertől a „jeles férfiú”, Henrik herceg is félt, de a sorsát persze ő sem kerülhette el. Navigare necesse est?

Miként a tanítványának elárulja:

„…én sem szálltam tengerre de mintha
köveket kötöttek volna lábamra
tologattak unszoltak feléje hallottam
örvények zenebonáltak sellők vonítottak
a zenekarok a mélyben a zenekarok.”

A tenger vonzásától senki sem szabadulhat.

Az útinapló első három része itt, itt és itt olvasható.

A nyitóképen a lisszaboni Felfedezések emlékművének részlete, elöl Tengerész Henrik szobrával. Fotó: Shutterstock/Visual Cortex