Barabás Zsófi képein nemcsak formák találkoznak, hanem nézőpontok is
Mindig akkor a legjobb Barabás Zsófi műtermébe menni, amikor az életem épp nagyon turbulens. Amikor túl sok a zaj, a döntés, a bizonytalanság, és azt érzem, hogy minden szétesik körülöttem. Ilyenkor elég belépni ebbe a térbe, végignézni a falra helyezett vagy épp a könyvespolcra támasztott vásznakon, és ahogy sorra kibomlanak előttem ezek a színes, organikus felületek, egyszerre megnyugszom. Ezek a képek mindig harmonizálnak és lecsendesítenek: belehelyeznek egy olyan állapotba, ami nyugodt, békés és kiegyensúlyozott.
Most különösen lelkes vagyok, hogy megint nála lehetek, mert azt látom, hogy festészete egy új, kifejezetten izgalmas szakaszba lépett. Mintha az alkotó az elmúlt időszakban még felszabadultabbá, bátrabbá és kísérletezőbbé vált volna: lazább, merészebb, játékosabb lett a festői nyelv, miközben megőrizte annak esszenciáját. „Egy ideje teljesen elhagytam a geometrikus alakzatokat, a »támaszokat«, minden organikussá vált.” Megjelentek az organikus alakzatokat összekötő „csápok”, az expresszívebb felületek, valamint az úgynevezett „minimálok”, amelyben mindössze két vagy három homogén folt dialógusából születik meg a kompozíció. „Ami most szintén nagyon érdekel, az a színélénkség feszegetése. Meddig lehet elmenni? Mennyire tudnak még intenzívebbek lenni ezek a színhatások?”
Az egyik képen azzal kísérletezik, hogyan tudja a lazább, szórtabb ecsetkezeléssel születő felületeket bezárni az organikus struktúrákba; máshol pedig geometrikus sávok szabdalják a formát. Van olyan terve is, hogy a színes alakok középpontjában egy teljesen monokróm világ nyíljon meg.
Előkerülnek a „minimálok” inspirációjára készült kis objektek is, amelyek ugyanennek a játékos felszabadultságnak a jelei: apró fadobozok, rajtuk egy-két forma, néhány szín és a csápok, amelyek bátran túlfutnak a felület határán. A művész arról mesél, hogy a következő kiállításán ezekből sokat szeretne együtt, falra rendezve bemutatni. Így egyszerre működnének szín- és formatanulmányként, kis archívumként, amelyekből szépen kirajzolódik a belső logika.
A sík és tér közötti folytonos billegés Barabás festészetének egyik legizgalmasabb rétege. „Ahogy a mélylila síkra rákerül a Königsblau kék, majd mellé egy élénkpiros folt, azonnal mozgásba lendül a felület: valami előrébb jön, valami hátrébb csúszik, miközben minden ugyanazon a vásznon marad.” A klasszikusan kezelt felületek könnyen „kilépnének” a térbe, de a festőt épp az áthatások érdeklik, az a finom mezsgye, ahol két sík találkozni kezd, és hirtelen több nézetet hív be egyszerre.
A képek ugyanis folyamatosan billegnek az egyes pozíciók között: nézhetők felülnézetből, mintha egy repülőről látnánk a szétszabdalt földdarabokat, szigeteket, várostérképeket, ugyanakkor biomorf lényekként is, amelyek tekergő alakja vertikálisan mozgatja a teret.
Ebben a tekergő, többnézetű világban az is fontos szerepet kap, hogy Barabás mennyire nyitott arra, amit a környezete kínál. Sok inspiráció utazások közben jön: „Mostanában majdnem mindig a repülőn rajzolom az új terveket. Valahonnan valahová tartok, és ez a köztes állapot nagyon termékeny.”
A képeken így nemcsak formák találkoznak, hanem nézőpontok is: a sík és a tér, a mikro és a makro, a fent és a lent, az organikus forma és a vonal – állandó párbeszédben tartják egymást. Sosem eldöntött: ez a lebegő bizonytalanság adja a képek erejét.
És bár Barabás festészete szuverén világot teremt, ő maga mégis állandó, élő kapcsolatban van a külvilággal. Ritka érzékenységgel figyel, és minden, ami körülveszi – egy utazás, egy múzeumi élmény, egy rezidencia –, beszüremlik, majd lassan átfolyik rajta, és beépül a kompozícióba, és amit a vásznon látunk, az már nem a konkrét élmény, hanem az abból kinyert érzés.
Sok helyen járt már rezidencián Normandiától Finnországig, ugyanakkor meséli, hogy olykor egy rövidebb utazás is elegendő neki, hogy feltöltődjön. Most pedig négy hónapra elkért egy üresen álló lakást, hogy ott dolgozzon hat-hét nagy új képen. „Ott nincs semmi cucc, csak a vásznak és a fal. Alig várom, hogy elkezdjem” – mondja. Az előszobában már ott áll a hat hatalmas vakráma, minden előkészítve, csak egy jó lámpa hiányzik. A tér tisztasága újfajta fókuszt hoz: ez most egy városon belüli rezidencia, egy olyan hely, ahol szétválik az alkotás és a mindennapok zsúfoltsága.
A lassan száradó olajrétegek miatt egyébként is sajátos ritmusban dolgozik: egyszerre hat-nyolc kép készül, és amikor valamelyik megszárad, azt viszi végig. Ez a váltakozó munkaritmus adja a képek különös rétegzettségét. A falakon barátok és mesterek munkái sorakoznak: Nemes Márton, Korniss Dezső, Verebics Ági, Keserü Ilona, Bak Imre, Moizer Zsuzsa és mások. Egy élő közösség térképe ez, amelyben minden kép egy-egy viszony, párbeszéd vagy inspiráció lenyomata. Barabás számára ez a kapcsolódás legalább annyira fontos, mint a saját munkái – a műterem így egyszerre alkotótér és szellemi közeg.
Aztán áthozza a raktárból a legfrissebb rajzokat: olajpasztellel és színes ceruzával készült nagy sorozatot, amelyeken a nyáron dolgozott. A művésznél a rajz nem mellékszál: szinte monomániásan rajzol, „mint az író, akinek mindennap írnia kell”. Ez a rendszeresség termékenyíti meg a festészetét – és most különösen látszik, mennyire visszahatnak ezek a papírmunkák a vásznakra.
Előveszi a milliméterpapírra készült A4-es lapokat is, halvány szerkezettel a háttérben. Ezek az aprólékos, mégis organikus struktúrák teljesen más ritmust hoznak: egyszerre precízek és élők, statikusak és mozgásban lévők. „Imádom azt, amikor van mögötte egy struktúra, ami szét is tudja dobni a formát” – mondja, miközben a halvány háló előtt tekergő organikus alakzatokra mutat. Ezek a rajzok egyszerre tűnnek precíz diagramoknak és szabad, biomorf formáknak. Ugyanúgy működnek, mint a festményei: billegnek a hideg precizitás és a szabad organikusság között.
A formákat hol felnagyítja, hol lekicsinyíti, és ezzel máris látszik: az alkotónál már a léptékváltás is intuitív eszköz. „Engem az érdekel, hogyan tud még valami másképp megmutatkozni” – mondja. Ez a kíváncsiság jellemző az egész művészetére.
A médiumok között nincs hierarchia, magától értetődő könnyedséggel lép át egyikből a másikba. A papír, a ceruza, az olajpasztell, a vászon és az objekt mind ugyanahhoz a belső világhoz vezető utak. A lényeg a folyamatos áramlás.
A képeiben mindig volt valami zeneiség, de most, e felszabadultabb festői nyelvvel ez még erősebben érződik. Nem ritmusként – inkább mint dallam, amely végigkíséri a vászon szerkezetét. Ő maga is így beszél róla: „Engem az érdekel, hogy milyen az, amikor hallgatsz egy zenét, amiben nincs szöveg. Csak akusztikus hangok, és mégis előhoznak benned egy érzést. A festmény is ilyen.”
Festményei nem narratívát mesélnek, hanem hangulatot, egy belső rezgést közvetítenek. A színek egymásmellettisége, az eltérő struktúrák, a labirintikusan tekergő vonalak mind adnak egyfajta zeneiséget a műveknek, miközben előhívnak egy adott érzést a nézőben.
A finom váltások, tónusütközések és léptékváltások mind-mind egyfajta vizuális „dallamvezetés”, amelyben a néző szeme folyamatosan mozog, keres, követ. Ez a zeneiség adja azt a különös békét is, amely miatt a művész képei harmonizálnak – akkor is, ha a kompozíciót a különféle képi feszültségek szervezik.
Barabás Zsófi festészete végső soron egy olyan világot kínál, ahol a forma, a szín és a ritmus finoman egymásba érve teremtenek harmóniát. A műterméből kilépve mindig azt érzem, hogy jólesik a szememnek és a hangulatomnak is, amikor ezeket a képeket látom. Újrarendeződik a látásom, és kicsit olyan, mintha a világ zaját halkabbra venné valaki – és maradna hely egy szabad levegővételnek.
Fotó: Hegyi Júlia Lily/Kultúra.hu
