„TOLDI írójához elküldöm lelkemet / Meleg kézfogásra, forró ölelésre! ...” – így kezdődik az Arany Jánoshoz című vers, amelyet Petőfi Sándor első, a „tűzokádó gyanánt” felbukkanó pályatársnak címzett leveléhez csatolt 1847 elején. Szerelmes szabadságharcosunk egy héttel később kapott választ, természetesen egy viszontverssel egyetemben: „Zavaros lelkem, mint a bomlott cimbalom: / Örül a szívem és mégis sajog belé, / Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom? / Petőfit barátul mégsem érdemelé.”
E néhány sort több mint két éven át, egészen Petőfi haláláig tartó levélváltás követte, amely a legszebb magyar költőbarátság lenyomata – szól az általános és középiskolai irodalomórákról elmaradhatatlan, megható és patetikus összegzés. Ám ha egy-egy őrült avagy lelkes kisdiák veszi a fáradságot, felüti a Magyar Elektronikus Könyvtárat, és belenéz a szóban forgó irományokba, rájön, hogy a két író-költő egymásnak szóló üzenetei – az átlagemberre nem jellemző nyelvi-stilisztikai bravúroktól eltekintve – teljesen hétköznapiak. A lehető legjobb értelemben.
Amennyiben a már említett nebulónak nincs kedve vagy ideje a leveleket bogarászni, megspórolhatja a munkát a Barátomhoz című koncertszínházi előadással. A Liber Endre által megálmodott produkció a költőóriások leveleire építve mutatja be kapcsolatukat. A főszerepekben Liber Ágostont és Krasznai Vilmost láthatjuk – a két fiatal jóbarátot tehát két fiatal jóbarát játssza, ez pedig már önmagában üdítő életszagúsággal kecsegtet. Mindketten Novák Eszter és Selmeczi György zenész színművész osztályában tanulták a mesterséget, 2024-ben diplomáztak. Számunkra különösen izgalmas, hogy míg édesapja projektjében Liber Petőfit alakítja, Rohonyi Gábor és Hegedüs Georgina tavalyi, Bolond Istók című filmjében Arany bőrébe bújt.
A legszebb közhelyek
A „díszlet” egyszerű, puritán, mindössze székek, mikrofonok és hangszerek töltik be a teret. Krasznai és Liber mellett a Tükrös Zenekar, valamint Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák is szinte végig színen vannak, ám a muzsikusok nemcsak a talpalávalót szolgáltatják népdalokkal, valamint versmegzenésítésekkel – a színészek elvegyülnek köztük, barátkoznak, viccelődnek velük, ily módon ők is szereplőivé válnak az előadásnak. Ilyen alapállásból könnyű elhinni, hogy igazat mondunk, mikor zene és szöveg egyensúlyáról beszélünk. A hangszerek játéka (amelyet egy laikus csak a virtuóz szóval illethet) remekül megágyaz mind a prózában, mind a dalban citált műveknek.
Még egy közhellyel kell élnünk, újfent hangsúlyozva annak igazságértékét: ez az előadás lepkekönnyedséggel valósítja meg azt, amit sokaknak vért izzadva sem sikerül: leemeli a piedesztálról nagyjainkat, megfosztja őket az elidegenítő pátosztól. Teszi mindezt erőltetett modernizálás és a huszonegyedik századi szleng anakronisztikus, idegesítően szájbarágós használata nélkül, a legegyszerűbb és legegyértelműbb eszközzel: a rendelkezésre álló szövegkorpusszal.
Liber Endre egy lapunknak adott interjúban így fogalmazott: „Ha a közönségnek olyan érzése támad, hogy az előadás tele van újdonsággal, akkor az elsősorban a két egykori barátnak köszönhető. Ennek az a magyarázata, hogy magánlevelezésben az ember magától értetődően másképpen nyilvánul meg, mint a közlésre szánt irodalmi műfajok bármelyikében. Ehhez járul az alapvető célunk, hogy a két költő hétköznapi énjére koncentráljunk. A kettőjük között kialakult szívbéli, kölcsönösen inspiráló, felvillanyozó barátság szülte levelezésből olyan történeteket, szövegrészeket válogattunk az előadásba Enyedi Évával [az előadás dramaturgja], amelyek az irodalmi kánon kevésbé ismert részéhez tartoznak.”
És valóban, Petőfiék levelei nemcsak szabadságról és szerelemről, de olyan hétköznapi dolgokról is szólnak, mint pénz, munka, barátok és ellenségek. A kölcsönös tisztelet (amely valóban megvolt köztük) mellett elsősorban kedélyes rivalizálás és állandó poénkodás jellemzi az üzenetek hangvételét. A röpke másfél óra alatt két rendkívül szellemes, egymással folyamatosan élcelődő figura alakja rajzolódik ki a nézők előtt – a szerzők egy olyan oldala, amely sajnálatos módon kimarad a napjainkra gyökeret vert kánonból.
Apropó, kánon: nem lehet véletlen, hogy az első két, az előadásban elhangzó szöveg a Toldi és a János vitéz első strófája, amelyet a színészek versengve, egymásra licitálva szavalnak el. E gesztus egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy az életműveknek csak roppant sovány szeletét ismerjük, másrészt utal Petőfi és Arany leegyszerűsített, habitus alapjáni szembeállítására, amely máig él a köztudatban. Lehet, hogy Petőfi hangosabb volt Aranynál, de utóbbi sem volt mindig olyan csöndes és letargikus, mint azt sokan hiszik. Ennek legékesebb bizonyítéka az a bizonyos levelezés.
John Stibli, shoe-maker and poet
Most pedig következzen néhány részlet a már sokat emlegetett szövegekből! Nem egyszerű a leghumorosabb passzusokat kiemelni a számtalan gyöngyszem közül. Egy szubjektív hasra ütés alapján utaljunk néhány, 1847 végére datált levélre. Arany november 11-i üzenetében arról számol be barátjának, hogy nehezen megy a versírás: „Tudod-e, miféle mesteremberség ez a verscsinálás? Ez, pajtás, a kővágásnál csak százszorta nehezebb valami, ezelőtt én sem ismertem, de a napokban megpróbáltam. Az ember leül, kitalál sok tollrágás után egy rímet, mely legyen például tapló, ha ez megvan, feláll, gondolkozik, hol lehetne megegyező rímet lelni, végre egyben megállapodik; tegyük fel, ebben: vak ló; mármost előveszi az eszmék omnáriumát (mindenes gyűjteményét – a szerk.), és keresget eszmét, mely mind a taplónak, mind a vak lónak megfeleljen, s ha ezt fellelte, kész a vers, mint a csizmatalp.”
Utóbbi hasonlat nyomán Petőfi így kezdi válaszlevelét: „Drága barátom, stibli!” A stibli szó cipőt, csizmát jelent. A képet a következő mondatokban továbbfejleszti a szerző:
Nagy lehet a te szórakozottságod. Eltévesztetted a dolgot: leveledet alkalmasint lábad fejére tekerted, a kapcádat pedig elküldted levél gyanánt hozzám. Az valóban kapca-levél volt.”
A humornak azonban még mindig nincs vége, ugyanis torokgyulladása kapcsán Sándor megjegyzi: „(…) a minapában nemcsak a lánglelkű, hanem egyszersmind a lángtorkú Petőfi voltam... t.i. irtóztató torokgyulladásom volt.” Majd „lord Krumpli Arthur”-ként írja alá a levelet. Arany természetesen veszi a lapot, és hasonló stílusban szignózza viszontválaszát: „John Stibli, shoe-maker and poet”.
A Barátomhoz alkotóinak kiváló humoráról és alapos szövegismeretéről tanúskodik, hogy habár az nem a levelezésből, hanem Petőfi 1845-ös Úti jegyzeteiből való, nem hagyták ki a szövegkönyvből a magyar romantika egyik legszebb (mert az egyik legőszintébb) hasonlatát: „Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma.”
